Vízesés

Szeretek kirándulni. Nem járok túl sűrűn, amit nagyon sajnálok.
Ma egy igazán jó kis túrán vettem részt és mivel még friss az élmény és sok szép képet készítettem az úton (a bejegyzésben találhatók mind saját képek), írok róla kicsit.
Ez az út hirtelen, véletlenül és gyakorlatilag ingyen jött. Keresztanyám szerzett be a céges túra egyik üresen maradt helyére.
Szinte általános törvényszerűség, hogy ha valaki csoportos megmozdulást szervez, a sok jelentkező lemorzsolódik. Mindig van, aki meggondolja magát, visszamondja, rosszabb esetben, szó nélkül bojkottálja a dolgot. Ezen a kiránduláson sem történt másként. Ennek köszönhetően volt néhány üres hely a buszban, én pedig az egyik ilyen potyahelyre csusszantam be.
Kicsit ugyan tartottam attól, hogy senkit sem ismertem, mivel nem vagyok egyből barátkozó típus, de kellemesen csalódtam, mind a társaságban, mind magamban.
Amint túlléptem a reggeli kómás állapotomon, ami elég ijesztő zombilét, bekapcsolódtam a csapatba.
A hosszú buszos utat Ausztriába is jól viseltem. Régebben rosszul voltam a buszon, amúgy is vonatpárti vagyok. De az ilyen túrákhoz a busz az ideális közlekedési eszköz.
A célirány tehát Ausztria volt, azon belül egy vízesés, a Myrafalle, illetve a Marcipán Múzeum. Persze, ahogy az általában lenni szokott, itt is a szervezettség "csodájával" szembesülhettem.
Kissé égés volt, mikor a városban derült ki, hogy a múzeum már egy jó ideje bezárt. Ennyit a szervezőkről, akik még ahhoz is lusták voltak, hogy rákeressenek a neten.
Viszont az út fénypontja, a vízesés valami csodálatos volt. A mellékelt képeken nagyon jól látszik.
A Myrafalle, bár vízesés névre hallgat, legalábbis annak emlegették, nem egy Niagara típusú képződmény. Én inkább zúgónak nevezném. Persze ettől még gyönyörű, sőt talán még szebb is, mint az egy szakaszos vízesések. Így tovább lehet benne gyönyörködni.
Helyleírás:
A legfelső képen látható tótól indul a túra. Itt kell jegyet venni (1,6 Euró) és innen indulnak a lépcsők felfelé. Lépcsők, mivel az út nagy része fa lépcsőkön és hidakon vezet felfelé. A patak csordogál, zubog a kövek között lefelé, míg a turisták egyik oldaláról a másikra járva kapaszkodnak felfelé. Mivel az elmúlt napokban esett és reggel is elég ködös, párás volt az időjárás, a lépcsők és a kövek nedvesek voltak. Az ember jobb, ha odafigyel hova teszi a lábát, mivel a fák gyökere is egy természetes lépcsőt alkot, amiben könnyen meg lehet botlani, míg a sziklák simára csiszolódva, víztől nyirkosan elég csúszósak. A lépcsők néhol, főleg a felsőbb részeken, viszonylag meredekek.
Nekem ugyan nem okoz problémát az ilyen terep. Kényelmes tornacsukámban, jó egyensúlyérzékkel, biztos lábakon lépdeltem és igyekeztem minél több fényképet csinálni. Mégis, ha az ember a lába előtti kövekre és a fényképezőgép kijelzőjére figyel, nem élvezi úgy a tájat. Pedig a látvány valami bámulatos. Szerencsére visszafelé is ugyanazon az útvonalon jöttünk, így kétszer megcsodálhattam minden egyes magas, öreg fát, a hatalmas simára koptatott sziklákat és az őket beborító üdén zöld mohákat. Néha nem bírtam ellenállni a kísértésnek és meg is tapogattam egy-egy fát vagy végigsimítottam a mohatakarón.
Útközben felfelé csak a patak csobogása és a köveknél a zúgó hang hallatszik. Csendes, friss levegőjű környék. Bár elég sok a látogató, így figyelni kell a másikra felfelé és lefelé egyaránt a keskeny ösvény miatt, még sincs tömeg. Néha igaz leszakadoztam a csoporttól egy-egy jó kép vagy egy kis bámészkodás erejéig.
A víz kristálytiszta és hideg. Látszik, hogy figyelnek a környezetre mivel egyetlen elhagyott zacskót, flakont vagy egyéb hulladékot nem látni. Csupán egy rózsaszín gyerekzoknit láttam a sárban a bokrok alatt, amit bizonyára egy kislány veszített el véletlenül.
Szerintem, undorító dolog a szemetelés. Nem bírom megérteni, miért kell azonnal megszabadulni egy felesleges üvegtől, vagy csokipapírtól. Miért nem lehet eltenni a táskában, továbbvinni kézben még száz métert egy kukáig? Hiszen mindenhol találni szemetest, amik nem dísznek és főleg nem az idegbetegek számára bokszzsáknak vannak ott. Legyünk már ennyire értelmes és kulturált lények!
A legbosszantóbb számomra mégis a csigaterracsikk.
Nem dohányzom, így nem is tudom megérteni, mi a jó benne. De ha valakinek ez kell, hát tegye, csak ne az orrom alá fújja a füstöt, mert azért harapok. A dohányzásnak is van azonban néhány íratlan szabálya. Ez pedig a csikkek sorsa. Felháborító, hogy egyes helyeken a cigarettacsikk szolgáltatja a talajt és nem a kavics, vagy az aszfalt. A bagósok többsége ugyanis, miután elszívta a szálat, ledobja a földre, rálép és már megy is tovább. Attól, hogy alig két centiméter, a cigarettacsikk még mindig hulladéknak számít, ergó a kukában a helye. Tessék venni a fáradtságot, felszedni és kidobni! Ennél már csak az rosszabb, mikor az illető nikotinfüggő úgy dobja el a csikket, hogy el sem nyomta. Még mindig füstölve hagyja maga után, ami egyfelől baromi nagy pofátlanság, másfelől tűzveszélyes.
Oké, tudom, hogy senki sem kíváncsi a rigolyáimra, mégis muszáj az ilyen dolgokat is kimondanom/leírnom. Több kötelességtudatot az Anyaföldnek!
A kis környezetvédelmi kitérő után, folytatom a beszámolót.
Tehát a belépő áráért a túrázó kap egy csodálatos terepet a testmozgáshoz. Nem mondom, hogy túl nehéz terep, de nem is sétagalopp. A csoport néhány tagja bőven meghaladta az egészséges súlyhatárt, így pihegve, izzadva tette meg a táv második részét, de még azok is kifáradtak, aki nem a megfelelő lábbeliben vágtak neki, vagy nincsenek hozzászokva az efféle kihívásokhoz.
Mégis, csak azt tudom mondani, hogy aki teheti, látogasson el ide. Nem fog csalódni. Kész vizuális lakoma ez a sok zöld és barna, ráadásul testmozgásnak sem utolsó.
Túrázni kedvelők, nincs más hátra, irány a Myrafalle!


Helyzetjelentés:
Tetszik az új frizurám. Persze cseppet sem hasonlít arra a képre, amiről kitaláltam, bár amúgy sem akartam annyira rövidre vágatni, de nem bánom. Hat évnyi hosszú haj ( a rekord derékig ért, de általában a könyökömig ért le) után kissé furcsa a rövid haj. A berögzült mozdulatok, amivel hátra akarom dobni loboncomat, vagy amikor felveszek egy pulcsit és a nyakánál ki akarom tűrni, még mindig ott bizseregnek az izmaimban. Mégis élvezem a rövid tincsek tapintását és picurka varkocsomat, amikor összekötöm fürdés előtt.
Holnap újra beszállok a mókuskerékbe. Kolis napjaim kezdődnek előröl és bár az órarenden nem épp tökéletes, izgatottam várom az egyetemen töltött napok fárasztó, de pörgős perceit. Bevallom, a nyári latinozásból egyetlen latinnal töltött este lett, de ennek hála tudom, hogy nem felejtettem el mindent.
Ami a könyveket illeti, van egy tartanék Novik kötetem és három könyvtári könyvem, plusz néhány e-book. A fantasy mellett döntve, holnap a vonaton belekezdek egy Dragon Lance trilógia első darabjába. Épp megfelelő méretű, így belefér a jegyzeteim mellé.
A szeptember amúgy a sorozatok hónapja. Folytatódik a Vámpírnaplók, a Gossip Girl és jön egy új sorozat, ami felkeltette kíváncsiságomat. Most viszont újra rákaptam az animékre, pontosabban csak egyre. Két nap alatt lenyomtam a Nana epizódjainak felét. Egyszerűen nem bírom abbahagyni. Ha kivégeztem az utolsó részt is, írok róla egy bejegyzést. Nagyon tetszik.

Ha esetleg valakit érdekelne az új frizurám, meg a hajválságom, hát íme.
Frissen a fodrásztól, szóval majd ha magamnak kell megcsinálni úgyse lesz ennyire tetszetős. No, de ha már női hiúságok, jelenthetem: mostantól sminkelni fogok. Ez nálam szemceruzát, esetleg szempillaspirált jelent. Bár utóbbit nem szeretem, mert mindig elkenem. Muszáj rászoknom, különben testi sértésre vetemedek. Megfogadtam, ha még egyszer valaki kislánynak hív, lerúgom a fejét. A smink meg köztudottan öregít. Szánalmas, hogy arra kényszerülök, hogy öregítsem magam, de ez van ha az emberlánya úgy öt évvel fiatalabbnak látszik a koránál.
No, de ha már újítások, el kell újságolnom, mit vettem tegnap: bőrnadrágot. Totálisan belezúgtam és nem bírtam otthagyni a boltban. Már csak egy motor kellene... igaz, jogsi sem ártana hozzá...