Tegnap este tüntetésen voltam. No, nem vagyok én olyan forradalmár típus és nem is kedvelem a hőbörgő tömegeket, bár kétség kívül nagy hatással vannak az emberre. Egy békés, jó ügy érdekében szervezett megmozduláson vettem részt. Aki Budapesten él, vagy gyakrabban jár erre, az úgyis tudja, miről beszélek, a mentsük meg a ZP-t demonstrációról.De mielőtt rátérnék a lényegre, vagyis, hogyan éltem meg ezt a dolgot, illene néhány mondatban vázolnom a helyzetet.
A Zöld Pardon egy szórakozóhely Budapesten, a rakparton, a Petőfi híd és az ELTE TTK tőszomszédságában. Főleg a hazai zenekarok fellépőhelye, de megfordulnak külföldi bandák is. Stílusilag elég vegyes, amolyan alternatív hely. Tekintve, hogy az ebben a műfajban játszók elég szűk körben mozoghatnak, ritkaságnak is számít a sok populárisabb, bár szerintem semmivel sem igényesebb (sőt!) zenét játszó bulihelyek mellett. Ezt a zenei kútforrást pedig be akarják záratni. Pontosabban nem óhajtják meghosszabbítani a bérleti szerződését. Hogy miért? Erre sok magyarázat van, de egyik sem tűnik mérvadónak. Valahogy mindegyik csak takonymázolás. Vagy van valami komolyabb, de nem publikus dolog a háttérben, vagy tényleg ennyire bosszantóan nem foglalkoznak azzal, mi a jó a fiataloknak.
Tehát a tegnapi megmozdulás egy békés tüntetés volt a ZP mellett. Ehhez pedig neves hazai előadók adták nevüket és játszottak ingyen a jó cél érdekében. Jelentem 45 000 tomboltunk tegnap, ami igazán szép nagy és kerek szám.
Akkor jöjjön a részletes tüntetésjelentés:
A program kezdete délután ötre volt meghirdetve. Mi viszont csak este hét után értünk oda. Ebbe több akadályozó tényező, főleg a tipikusan lassú, lányos készülődés és a közlekedési viszonyok közrejátszottak. Mégis sikerült nem túl megkésve eljutnunk (Pucca volt a partnerem) a tüntetésre.
Hihetetlenül sokan voltak. Először nem is tudtuk merre induljunk, hol keressük a színpadot. Aztán csak mentünk az egyre nagyobb népsűrűség után. Szinte átverekedtük magunkat a tömegen, kihasználva apró termetünket és oda-oda csapódva egy-egy utat törő srác, vagy csapat mögé. Mire elkezdődött a 30y koncert, már a színpadtól nem messze álltunk. Sikerült előre küzdenünk magunkat, hogy a színpadon állóknak az arckifejezését is láttuk kivetítő nélkül is.
A hangulat fergetegesre sikerült. Megvolt a közösségi élmény, amit a közös cél adott, ráadásul igazán jó bulit csináltak nekünk. Jól jött egy kis tombolás és kikapcsolódás.
Csak azt sajnáltam, hogy mindegyik banda maximum négy számot játszott. Sokan voltak szűk időbeosztásban. Mégis a 30y, Kiscsillag és Quimby ütött mint mindig. Főleg úgy, hogy korábbi koncertek emlékét idézték fel bennem. Még az sem zavart, hogy nem minden számot ismertem, amit tudtam üvöltöttem, amit nem, azt csak ugráltam. A kellemes csalódást pedig a Magna Cum Laude adta. Nem igazán kedvelem ezt a bandát, most mégis nagyon tetszett a muzsikájuk. Még magam is meglepődtem, hogy ismerem a Pálinka Dalt. Kicsit vicces volt azt üvölteni, hogy "pálinka szerelmem légy az enyém" annak fényében, hogy még a szagát se bírom.
Mire vége lett a demonstrációnak, sikeresen felpörögtem. Ilyen tüntetésre máskor is megyek. Azért remélem, nem hiába rendezték meg ilyen profi módon a szervezők és megmarad a ZP a már belakott helyén.
Most pedig egy csipetnyi agybaj.
Próbálom megtalálni a középutat. Azt a pontot, ahol nem számít a negatívum, sem a mi lett volna ha, hanem csak az létezik, amit elértünk. Ez pedig nagyon nehéz.
Ismételten ingatag a kedélyállapotom. Olyan apró és egyszerű dolgok tudják végérvényesen kedvemet szegni, amik máskor, más helyzetben meg se hatnának.
Önbizalom hiányos maximalista vagyok. Nem épp a legjobb párosítás.
Mindig a biztosra és a legjobbra törekszem. Ha valamit teszek, abban benne van szívem, lelkem. Talán épp ezért viselem olyan nehezen a visszautasítást, vagy az értékelés hiányát. Nekem nagy bátorság kell ahhoz, hogy megmutassam, mi lakozik bennem, mit tudok kihozni magamból. Egyáltalán nem olyan egyszerű.
Amikor pedig megteszem, úgy ítélem meg, hogy én a tőlem telhető legjobbat nyújtottam. Ezzel nem is lenne baj, hiszen az önbizalom valahol itt csírázik. Amikor viszont nem a várt vagy inkább remélt reakciót kapom, hanem negatívat, vagy rosszabb esetben a reakció hiányát, a csíra elsorvad és maradok egyedül a töprengéssel, hogy vajon hol rontottam el. Ilyenkor általában az jut eszembe, valahol hibáztam, mégsem teljesítettem olyan jól. Kételkedni kezdek magamban, ami borzalmasan rossz dolog.
Hiszen, ha én nem hiszek magamban, akkor ki fog?
Mikor pedig ezen túljutottam, azon kezdek agyalni, bíráim mi kivetnivalót találtak vajon. A végeredmény azonban mindig ugyanaz: önbecsülésem csökkenése. Szegény néha olyan vékony, akár egy csontváz.
Ráadásnak, ha egy tekintetben kételkedni kezdek, akkor végigviszem más szempontok alapján is. Ebből pedig nem lesz más, mint nagy nehezen elásott gondolatok felbukkanása és régi sérelmek újraélése.
Sajnos, önmarcangoló típus vagyok...
Mostanában pedig egyre többet gondolok erre. Próbálom elterelni figyelmemet, de újra és újra előjön. Egyszerűen nem tudom értékelni azt, amim van és ez szánalmas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése