Téboly

Általános közhely: Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!
Bólogatunk, hogy milyen helyes, aztán továbbra sem tartjuk magunkat ehhez. Igen is a borító alapján ítélünk, legalábbis elsőre. Csak van, aki képes túljutni rajta, mélyebbre látni és ő az, aki a fenti közhelyet betartja.
Vizuális beállítottságú vagyok. Vonzanak a szép rajzok, festmények, képek. Tehát nekem fontos egy könyv borítója is, hiszen ez kelti fel a figyelmemet. Ha tetszik, egyből leveszem a polcról, míg ha nem, vonakodom kicsit.
Ezen könyv esetében nem voltam túlságosan elragadtatva a borítótól. Talán az esküvői ruha miatt, ami most, hogy már olvastam a könyvet, igazán ötletesnek tűnik. Egyszerűen nem vagyok az a tipikus lány, aki a nagy napról álmodozik. Kislányként sosem képzeltem el magam habos-babos fehér ruhában az oltár előtt. Hidegen hagyott és még most is így vagyok ezzel. Sőt, ki is jelentettem, hogy sosem megyek férjhez. Még fogadást is kötöttünk F. barátommal. Igaz, az ő esküvőjére fogadtunk...
Tehát nem vonz a téma. Miután azonban hallottam néhány elismerő szót a könyvről, felkeltette érdeklődésemet. Aztán megpillantottam a könyvtár egyik polcán. Nézegettem, majd kivettem. Néhány nap alatt ki is olvastam, de előbb a szokásos fülszöveg:

"Sophie csinos, szép, fiatal és mindene megvan: szerető férj, remek állás, tágas lakás egy párizsi luxusbérházban. Ám egyre több nyugtalanító dolog történik vele: elhagyja a holmijait, melyek aztán a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő, mindent elfelejt és összezavar, úgy érzi, kezd megőrülni. A baljós események sűrűsödnek körülötte, az élete darabjaira hullik. Van-e valami köze az anyósa és a balesetben nyomorékká vált férje halálához? És ő követte el azokat a gyilkosságokat, amelyeknél minden ellene vall, de különös módon semmilyen emlékképe nincs róluk? Kétségbeesetten menekül városról városra a ránehezedő árnyak és a rendőrség elől, és egy új házasság révén akar új személyazonosságot szerezni magának. De valóban jó megoldást választott? Mit tud voltaképpen arról a férfiről, akivel összeköti az életét?"

Kategória szerint thriller. Nem épp az én műfajom. Én a fantasyt részesítem előnyben és ez a könyv inkább egy krimire emlékeztetett a kiszámítható fajtából.
Közepes vastagságú kötet, ami négy egységre van osztva. Az első rész kicsit zavaros, próbálunk képbe kerülni, ismerkedünk a főszereplővel és kíváncsiskodunk, vajon mi történhetett vele korábban. Közben mégis ott motoszkál valami a fejünkben.
Ez a valami pedig a második résszel egy nagy bumm lesz, ahogy leesik a tantusz. Innen pedig már csak nyalánkság az egész egy picike csavarral, ami ennek a résznek a végén jön el.
Igazából, szerintem az utolsó két szakasz a lényeg. Ami előtte van az főleg körítés. Nem tartom unalmasnak, csak kicsit laposnak.
A karakterek nem lettek a szívem csücskei. Nem mondanám kidolgozatlannak, vagy nem elég hihetőnek, inkább csak kissé sekélyesnek. Hiányoltam a pszichológia mélységeket, amiket már a cím alapján elvárhat az ember.
Francz-ot legszívesebben fejbe vágtam volna valami nehéz tárggyal, mint egy zongora, vagy egy atomerőmű.
Sophie elég érdekes személy, de nekem mégsem igazán szimpatikus. Persze az olvasó akaratlanul is azon kezd agyalni, hogy vajon ő hogyan viselkedett volna a főszereplő helyében, észrevette volna az intő jeleket vagy sem.
Talán az apukát találtam a legjobb karakternek, főleg a könyv végi csavar miatt. Mégis olyan lecsapottnak éreztem a befejezést. Nem szólt akkorát, inkább csak vége lett és kész. Semmi kielégülés az olvasók háborgó lelkének.
Ó igen, a lélek nagyon is háborog a könyv olvasása közben. Nem véletlen a korhatár. Nem durva, csak realisztikus, amit szerintem nehezebb megemészteni, mint a röhejes horrorfilmeket. A valóság mindig sokkal ijesztőbb.
A hangulat, amit közben éreztem sötét és nyomasztó. De nem a jó értelemben vett sötétség, mint mondjuk Az árnyak útján esetén. Ez a reménytelenség sötétsége. Elég depresszív. Talán pont ezért nem tetszett annyira. Végig nyomasztott és ezt a lezárás sem űzte el, ahogy szerintem lennie kellett volna. Vagy lökjön még mélyebbre a sötétség bugyraiba, vagy emeljen fel a fényre. Egyik sem teljesült, maradtunk a már az elején tapasztalt szürkeségben. Nyomasztó.
Összességében nem rossz könyv. Kikapcsolódásnak megfelel, de senki se várjon tőle mély pszichológiát vagy magaslati gondolatvilágot.
Azon felnőtt olvasók figyelmébe ajánlanám, akik szeretik a thriller és krimi műfaját és nem riadnak vissza a valóság nyomorúságától.

Rövidke eszmefuttatás:
A valóság durva és kegyetlen. Nem olyan, mint a filmekben, sokkal rosszabb.
Talán épp azért volt számomra olyan nyomasztó ez a könyv, mert arra késztetett, hogy kételkedjek és meglássam azt, ami az orrunk előtt van. Az emberek hazudnak, önzőek és átgázolnak egymáson. Hiába tudom ezt már régóta, szeretném a szép dolgok felé fordítani tekintetemet. Bár elég szkeptikus vagyok, szeretnék hinni másokban. A bizalom nagyon fontos és nélküle elvesztünk.
De ha már a durva dolgoknál tartok, muszáj elmesélnem valamit.
Korábban már írtam, mennyire nincsenek hatással rám a horror filmek. Nevetségesnek találom őket. Ezt még most is fenntartom és meg is tudom magyarázni. Semmi sem olyan mint a filmekben, a halál sem. Nincs epikus haldoklás, meg nagy szavak búcsúként. Csak a tény van, az elmúlás. Ez pedig hátborzongatóbb minden zombis, vámpíros, vérfarkasos vagy őrült gyilkosos filmnél.
Múlt héten anyukám azzal jött be a szobámba, hogy egy döglött béka van a járdán, tüntessem el. Látta is, ahogy az egyik macskám, Hermione hozta haza a szájában. Mivel én vagyok az ügyeletes tetemeltüntető (a macskáim folyton hazahoznak valamit: egeret, patkányt, madarat, siklót), azonnal kimentem.
Meg is találtam a békát, ami anyukám állítása szerint döglött és fejetlen. Tévedett. Nem a feje hiányzott, csak az orra. Egy orr és száj nélküli kecskebékával találtam szembe magam. Elég fura volt a nagy vörös szegélyű lyukba bámulni, ami az arca helyén tátongott. Megnéztem közelebbről. A szemei megvoltak, de nem mozogtak. Mégis mintha lélegzett volna. Megpiszkáltam egy fűszállal, de nem reagált. Gondoltam, csak izomrángást láttam.
Míg felmentem cipőért, mivel papucsban nem akartam vizes fűben és kis sárban végigcaplatni az udvaron, hogy eltüntessem a "döglött" békát, hazajött mamám, aki levélnek vélte szerencsétlen orr nélküli jószágot. Picit megpiszkálta a lábával, mire elugrott. Igen, még élt!
Utána még jobban szemügyre vettem. Valóban lélegzett a hatalmas lyukon keresztül és ugrált. Tiszta libabőrös lettem és egész nap ő járt a fejemben. Szerencsétlen haldoklott, mégis küzdött minden percért. Csak pihegett és ugrált menekülve az elkerülhetetlen elől.
És ez a valóság...
Sokkal durvább egy orr nélküli békával találkozni, mint végignézni zsinórban hat kibelezős filmet. Hátborzongató.