Megvolt az idei első hét az egyetemen és a blog eredeti funkciójánál maradva, na meg tekintve, hogy már semmi kedvem belemélyedni a latin nyelv szépségeibe, megosztom benyomásaimat, élményeimet ezzel kapcsolatban.
A hét meglehetősen hosszúra és izgalmasra sikeredett. Kellemes meglepetés volt lépten-nyomon ismerősökbe botlani. Nem volt olyan órám, ahol ne láttam volna legalább egy ismerős arcot. A világ pedig valóban kicsi. Az utcán, a boltban, gyorsétteremben is futottam bele ismerősökbe. Ez igazán megnyugtató és azt mutatja, talán mégsem vagyok akkora szociális csődtömeg, mint amilyennek érzem magam.
Persze, nem minden szép és jó, ami hamar be is bizonyosodott.
Korábban már írtam, hogy történelem alapszakon koptatom az iskolapadot. Hogy melyik egyetemen, az nem lényeg, de kikövetkeztethető, ha valaki nagyon kíváncsi természetű. Szóval van szakirányom is, ami a bölcsészkar egyik csodája. Így mellékesen, vagy inkább elsősorban (majd ahogy hozza az élet) muzeológiát is tanulok. Ez viszont nagyobb kihívásnak tűnik számomra, mint a kvantummechanika megértése. Én naiv lélek, azt hittem, a kari bürokráciánál nincs rosszabb. Óriásit tévedtem. A muzeológia maga a fejetlenség labirintusa. Semmi sem úgy van, ahogy az a nagy könyvben (vagyis az etr rendszerben) meg van írva. Ezt persze már részben megszoktam az előző félév saját kárú tapasztalata alapján. Mégis égnek áll a hajam.
A tárgyfelvétel amúgy is bonyolult, amit csak a rendszert kitaláló informatikusok értenek, itt pedig még került egy csavar a gépbe. Ez a csavar egy tanár, aki köszönő viszonyban sincs a technikával. Nem válaszol az e-mailekre, nem veszi fel a telefont és bár égető szükség lenne rá, még egy titkárnője sincs, aki elvégezné helyette a "hihetetlenül megterhelő" feladatot, hogy közölje diákjaival, mi a szitu.
Részletezhetném több oldalon és órákon át, mennyire nincsenek a helyzet magaslatán, de inkább nem teszem. A lényeg remélhetőleg lejött: szervezettség nulla, elvárják, hogy magunktól megtegyük a szükséges dolgokat (mintha gondolatolvasók lennénk), mégis óvodásokként kezelnek minket, akiknek a kezét kell fogni, hogy áttaláljon egyik óráról a másikra... szánalmas... ráadásul, ha ezen a díszpintyen múlna, bólogató zombik lennénk, mivel a tolerancia nem erőssége és nem bír elfogadni a sajátjától eltérő véleményt. Skatulyáz és korlátok közé szorít. Lesz ebből még balhém, úgy érzem. Csak ne fajuljon el a dolog, mert akkor harapok, amit én fogok megszívni.
No, de mielőtt úgy tűnne, csak panaszkodni tudok, jöjjenek a pozitív dolgok.
Tárgyfelvételes harcból győztesen kerültem ki, bár elvéreztem néhány kreditet a fent említett okok miatt. Mégis, hogy Pucca szavaival éljek, tudok valamit. Van érzékem a jó tárgyak kiválasztásához. Idén is sikerült néhány érdekes órát felvennem. Nagyszerű tanárok és izgalmas téma.
A number one egyértelműen a sámánizmus. Megérte elcsúsztatni a levéltáros szemináriumot, nagyon nagy arc a tanár és a téma, szinte bizsergeti a bőrömet. Annyira belelkesedtünk az első előadás után, hogy majdnem felvettünk még egy tárgyat ennél a tanárnál. Kissé túlpörögtünk, de időben visszakoztunk. Majd jövőre, a buddhizmus Koreában nem fog elszaladni.
És hogy látszódjon milyen elvetemült vagyok, na meg Pucca is, e mellett felvettük a latint, mint nyelvvizsga előkészítőt. A tanár örült nekünk, csak úgy világított a rózsaszín büszkeségtől, mi meg lapultunk, mert mindent elfelejtettünk a nyáron. A hétvégi programom így adva van: latin orrvérzésig.
Még két szeminárium nyerte el a tetszésemet. Mindegyik nagy előnye a tanár. Bírom a közvetlen, laza ürgéket. Igaz, az egyik tipikusan a jó fej, de megdöglesz a zh-n típusba tartozik. Egyelőre lelkes vagyok, így nem izgulok.
A többi tárgyaimmal sincs túl nagy problémám, Tomci drága hozza a formáját, de ő legalább beleveri a fejecskémbe a szükséges anyagot és a bácsikák sem rosszak. Azért majd imádkozom, hogy az öreg (87 éves!) jó egészségnek örvendjen még legalább ebben az évben.
Egyedül egy szeminárium okozott csalódást. A cím tetszetős, a téma érdekel, a tanár nem a legkedvesebb és már most bele kell vetnem magam a munkába. Ötletem ugyan van, csak önbizalom hibádzik.
Tehát megint egy mozgalmas félév elé nézek. Nem fogok unatkozni és sajnos már most el vagyok havazva szakirodalommal, így regényt csak nagyon lassan és darabokban tudok olvasni. Jelenleg amúgy A hanyatló nap sárkányait nyúzom. Nem rossz könyv, csak nincs nagyon rá időm.
Gondolom, a csekély számú olvasóimat már fúrja a kíváncsiság, mi a fene az a kuponkávé. Igyekszem a bejegyzéseimnek a témához kapcsolódó címeket adni és rögtön meg is válaszolom a kérdést.
A kuponkávé a világ egy igazán tetszetős csodája. Szórólapokon osztogatnak kuponokat az egyetem környékén. Általában nem veszem el a reklámokat, csak ha már nagyon világvége hangulata van a szerencsétlennek és megsajnálom. Most viszont egész más lett a helyzet, vadászom ezekre a kuponokra.
Van ugyanis köztük egy, ami isteni finom, ingyen kávét ad, egyet fizet, kettőt kap alapon. A kávézó pedig csak néhány perc sétára van az egyetemtől és nagyon modern, amolyan elit feelingje van. Puccával így rászoktunk a kuponkávéra. Hol ő fizet, hol én, így pedig egyáltalán nem drága az a koffeines, csokoládés csoda. A héten már kétszer voltunk és még van két kuponunk a következő hétre. Mondjuk néhány óra után létszükséglet a koffein, különben bealszom.
Most, hogy ennek a nagyon izgalmas kérdésnek a végére jártam, (Oké, tudom, hogy a kutyát nem érdekli, csak jól esik kiírni a dolgokat.) mesélek valami érdekeset.
Tegnap este, mikor órák után visszaértem a koliba és körbenéztem, mi hír a nagyvilágban, azt olvastam, hogy a Paddy and the Rats, akikről már korábban írtam egy teljes bejegyzést, fellép egy kocsmában.
Kapva kaptam a váratlan alkalmon és ugrasztottam Puccát, vagyis szabályosan kivertem az álmot a szeméből és könyörögni kezdtem, hiába fáradt, (előző este bulizott és az órákat is szorgalmasan végigülte) jöjjön el velem. Nagy piros pont neki, amiért igent mondott.
Szóval gyorsan összekapartuk magunkat és betámadtuk a kocsmát. Csak annyit tudtam, hogy beugró nincs és amolyan csendesülős lesz a dolog. Hát beugró valóban nem volt, de a kocsma iszonyat drága. 700 ft. volt egy nyamvadt pirítós! Így be sem ültünk. Ez azonban nem szegte kedvünket.
A Jack Doyle's egy ír pub, főleg külföldi vendégeknek. Nem épp olcsó a környék és a hosszúkás teremhez tartozik terasz is, illetve csupa üvegek a falai. Így lehuppantunk egy padra szemben a terasszal és az ablakokkal, amin át tökéletes kilátásunk volt a bandára. Igaz, a zenét elég rossz minőségben hallottuk a recsegő mikrofon és az ablaküveg tompítása miatt, mégis adta a hangulatot.
A lényeg viszont menet közben megváltozott. Koncertnézőbe mentünk, nem pasinézőbe, mégis az egész estét egy bizonyos fiú töltötte ki, a pincér srác.
Úgy egy órát ücsörögtünk a padon és stíröltük a hímnem eme tetszetős példányát. Közben a sírásig nevettük magunkat. Mégis, íme a bizonyíték, hogy vannak még jó pasik a világon. Kedvenc pincérem ugyanis minden szempontnak megfelelt. Talpig feketében, fekete köténnyel, rövid barna hajjal, pont arányos alkattal és valami hihetetlen bájjal sétálgatott előttünk. Szép a mosolya (bár csak egyszer láttam mosolyogni), kedves (a vendégekkel jól bánt, kedvelték is), jó a tartása (ami egy pincértől el is várt), szorgalmas (gondosan törölgette az asztalokat és sétált fel és alá, legnagyobb örömünkre) és nincs elszállva magától (bár egyértelműen lenne mire), egyszóval ő egy nagy hű-ha a jó értelemben. Igaz, valószínűleg kicsit rá is játszott, ahogy szinte bepózolt előttünk. No, nem mintha bántuk volna. Felhizlaltuk az egóját, ahogy kocsányon csüngő szemekkel, nyálcsorgatva figyeltük. Biztos azt gondolta rólunk: két csóró, kiéhezett tyúk. Azok vagyunk és vállaljuk. De mit tegyen az emberlánya, amikor egy ilyen szexi fiúba botlik? Nem minden bokorban teremnek... A lényeg, hogy jól éreztük magunkat, miközben nem költöttünk egy fillért sem. A pincérnek volt egy jó estéje, mi meg megtudtuk, hogy bár ritka, de felénk is találni jó pasit.
Végszónak ezúton üzenem a cuki pincérnek, hogy csak kérnie kell és az övé vagyok. :D
Ez tényleg elég kiéhezetten hangzott... de komolyan gondoltam. :)
Azért az első számú hím az életemben, Edgár. Hát nem egy igazi modell az én drága kandúrom? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése