Művészeti Róma / 3

Művészeti vonalon továbbhaladva, az előző bejegyzés szobrai után most a Rómában megcsodálható festményekre szeretném felhívni a figyelmet. A bejegyzést ezért egy galériának szentelem.

A Galleria Nazionale d'Arte Antica méltatlanul kevés figyelmet kap. Talán az elhelyezkedése teszi, mivel kicsit távolabb van a központtól, a város északi felén. Palazzo Barberini, egy 17. századi gyönyörű palota ad helyet neki és csodálatos képeinek.

A belépő olcsó és ahogy már említettem, méltatlanul kevesen látogatják, így itt biztosan nem lesz túl nagy a tömeg a békés művészetcsodáláshoz. Nekem nagyon tetszett, hogy néha csak mi ketten voltunk egy-egy teremben, leülhettem nyugodtan megcsodálni a képeket és senkinek a feje nem lógott bele a kilátásba. Pedig a gyűjtemény bámulatosan szép.

Az épület többszintes és bár az első terem vallásos témájú képei nem feltétlenül jelentenek vizuális katarzist (nekem inkább csak a koruk tetszett és nem maguk a képek) a további termekben igazi kincsek bújnak meg.

Az egyik ilyen kincs Raffaello utolsó alkotása, La Fornarina, amit viszont nem is rejtenek véka alá, mivel minden galériát hirdető plakáton, szórólapon rajta van. Nem is csoda, hiszen gyönyörű festményről van szó és a története sem utolsó. Raffaello utolsó alkotása és a hagyomány úgy tartja, szerelmét, egy pék leányát örökítette meg vele. A lány karján látszik is a festő rajongása egy kék karperecen. Pék teljesen odáig volt tőle és bár én is csak ámultam, főleg a kendő mesteri kidolgozásán, nem ez lett a kedvencem a galériában. Az én ízlésem cseppet más, kicsit későbbi.

Palazzo Barberini

minden emeleten más csodák

La Fornarina

Ahogy az összes múzeumban, itt is érdemes felfelé is nézni. A mennyezet ugyanis gyönyörű freskókkal van díszítve, amiket kár lenne nem észrevenni. 

Nagyjából a galéria közepén a látogató egy hatalmas és látszólag üres teremben találja magát. A tágas teremet Bernini tervezte és a város legtágasabb díszterme volt. Belépve a magas ablakokon át beáradó napfényben csupán két puffot lehet látni a terem közepén. Mégis ez a leglenyűgözőbb szoba az egész palotában, a mennyezeten ugyanis Pietro da Cortona gyönyörű freskója, Az isteni gondviselés diadala döbbenti meg az erre tévedőket. A puffokra kényelmesen le lehet heveredni és a terem szélén található útmutató kártya alapján ki lehet igazodni a mennyezet barokk sokaságán.

Mi hosszú percekig feküdtünk ott (ahogy már említettem, kevés a látogató, így senki sem zavart meg minket) és próbáltuk felfogni, mit is látunk. Volt, amire magunktól rájöttünk, de sokat segített az útmutató. 

Lenyűgöző ez a terem!

Az isteni gondviselés diadala

A díszterem tehát lenyűgözött, ám még mindig nem ez volt számomra a legkedvesebb.

A galériában egy jóval kisebb terem lett a szívem csücske, egy kicsi és ablaktalan szoba, amelyik tele van Caravaggio festményeivel. Legalább annyira bele vagyok esve Caravaggio műveibe, mint Bernini szobraiba. Imádom őket! Sötét és naturalista, mégis annyira gyönyörű. Ezek a képek beszélnek, borzongatnak és nem lehet érzéketlenül elmenni mellettük. A kedvencem Narcissus, alig tudtam elszakadni tőle.

Caravaggio: Judit lefejezi Holofernészt

Caravaggio: Narcissus

Caravaggio: Szent Ferenc

Ha már neves művészeknél tartunk, nem csupán Raffaello és Cavaraggio képei teszik híressé a galériát. Hoztam is egy csokorra valót, élen Berninivel (csak mert elfogult rajongó vagyok), aki amint látszik, festeni is tudott.

Bernini

Tiziano

Tintoretto

El Greco

Gondolom, VIII. Henriket nem kell bemutatnom senkinek.
(minden történelemkönyvben benne van ez a kép)

mennyezet, mert felfelé bizony érdemes figyelni

Remélem, ezek a képek minden művészetkedvelőt kellőképpen meggyőztek róla, hogy a Galleria Nazionala d'Arte Antica bizony érdemes a figyelemre. Aki gyönyörű festményeket akar nézni anélkül, hogy egy turistacsoport letaposná a lábát, annak ez az ideális helyszín. Nekem nagyon tetszett.

Művészeti Róma / 2

Ezúttal a Capitoliumi Múzeumokról szeretnék írni. Ez lényegében két épület a Piazza del Campidoglión.
A teret Michelangelo tervezte (a mellékelt képen látható lovas szobrokkal egyetemben) és egy magaslaton fekszik, amihez széles lépcsősoron vezet fel az út. Három épület foglal itt helyet: a lépcsővel szembeni ma polgármesteri hivatalként működik, míg a két oldalsó a múzeumoknak ad helyet. Hiába a többes szám, ez lényegében egyetlen múzeum, csak két épületben.

A tér közepén Marcus Aurelius császár lovasszobra áll, ám ez csupán másolat, az eredeti szobor a múzeumon belül található.

A polgármesteri hivatal bal oldalán, egy magas oszlopon meg lehet csodálni a capitoliumi farkast, Róma híres jelképét. Ez ugyan csak egy aprócska (tényleg nagyon kicsi, az ember akár el is sétálhat mellette, ha nem figyel) másolata az eredeti bronzszobornak, ami szintén a múzeumban található.

A múzeumot IV. Sixtus pápa alapította 1471-ben és az említett művészt, Michelangelót bízta meg a tervezéssel, akinek műveiből jelenleg időszaki kiállítás van a múzeum egyik épületében. 

oszlop tetején kisfarkas és kisbabák,
mellette olasz rendőrbácsi

Leghíresebb a szoborgyűjteménye, itt található többek között az emlegetett farkas, a Haldokló gallus és a Capitoliumi Venus. Aki tehát szobrokra vágyik, nem fog csalódni. Ezen kívül azonban akad itt festmény, mozaik és ókori régészeti lelet is.

A lépcsőtől jobbra álló épület a múzeum bejárata, itt kell megvenni a jegyet, ami árban középkategóriás, így szerintem teljesen megéri. Mi az állandó kiállításra és az időszakos Michelangelóra is váltottunk jegyet.

Miután a látogató végigjárta az épület termeit (lent szobrok, fent festmények) az alagsoron át, ókori leletek között, plafonon csillagképekkel, egy hangulatos folyosón vezet át az út a másik épületbe. Itt található a szoborgyűjtemény nagyobb része.

Nekem nagyon tetszett, hogy egyik épületbe bementünk és a tér másik oldalán, egy másik épületből jöttünk ki. Remek megoldás.

A kiállítás is igényes volt és bár sürgölődtek bent látogatók, kényelmesen végig lehetett nézni a tárlatot, mivel nem volt tömeg. Egy-egy tárlatvezetős csoport ugyan néha feltorlódott a leghíresebb szobrok előtt, ám ez bőven belefért az élvezhetőségbe és mikor angol nyelvű volt a vezetés, még hasznosnak is bizonyult. Néha bele-belehallgattunk, mit is mond a szakértő.

Piazza del Campidiglio

a múzeumok bejárata

polgármesteri hivatal

Technikai információ: múzeumokban lehet fényképezni, de csak vaku nélkül. 

Mivel az én gépem kissé homályos képeket készít kevés fénynél és kiállításon jobban szeretek csak bámészkodni, a következő képek Pék fényképész munkásságának köszönhetők. 

az eredeti farkas

Michelangelo Herkulese

az eredeti Marcus Aurelius szobor

Boci, boci tarka...
Se füle, se farka?

mozaik, ami a Capitoliumi Múzeumok jelképe
(szórólapjukon legalábbis ez a reklámkép)

alagút egyik épületből a másikba

mindig érdemes felfelé is nézni

Haldokló gallus

Capitoliumi Venus

A Capitoliumi Múzeumokat elsősorban szoborkedvelőknek ajánlom, illetve mindenkinek, aki szeretné felfedezni Michelangelo terének épületeit. Nekem nagyon tetszett.

Művészeti Róma / 1

Ahogy a bejegyzés címéből is kiderül, most egy újabb szempont szerint mesélek az örök városról. Művészeti Róma vagyis ebben a bejegyzéssorozatban  (itt is 4 bejegyzést tervezek) múzeumokról, galériákról és más képzőművészeti csodákról lesz szó.

A múzeumok szerintem olyanok, mint a könyvek, vagy ahogy a mellékelt kép is mutatja, mint a seprű. Az emberek elkezdenek sopánkodni, hogy a mai fiatalok nem értékelik őket, unalmasnak tartják, a modern világban elavultak, de ez szerintem ostobaság.

Tény, hogy voltam már borzasztóan unalmas múzeumban, ami elrettentő példának volt csak jó, mégsem tettem olyan elhamarkodott kijelentést utána, hogy soha többet múzeumot. A helyzet ugyanis az, hogy a múzeumok tényleg olyanok, mint a könyvek, vannak olcsó ponyvák és vannak varázslatos irodalmak, egyszerűen csak meg kell találni azt, ami érdekel minket. Van, aki a természettudományok iránt rajong, más a kincsekért, épp ezért az előbbi kategóriába tartozó nem biztos hogy élvezni fog egy fésűkiállítást, míg az utóbbi talán pont igen, ha azok a fésűk drágakővel vannak kirakva. Minden tehát csak az érdeklődési körön múlik. Épp ezért üzenném fiatalabb olvasóimnak, akik a kötelező osztálykirándulások alkalmával látogatott múzeumoktól a hajukat tépik, hogy nyugalom, egyszer majd lesz egy olyan kiállítás, ami tetszik, de ahhoz hogy megtaláld, végig kell kóstolni a teljes kínálatot. (Vagy menj el Rómába, mert itt aztán egyik múzeum sem unalmas.)

Ami engem illet, szívesen járok kiállításokra és szakmai ártalomból elég kritikus tudok lenni velük szemben. Elég tág az érdeklődési köröm, mégis a legszívesebben művészeti galériákat látogatok. Nagyon szeretem csodálni híres mesterek képzőművészeti alkotásait és elmerülni az aprólékos részletekben. Az ízlésem talán cseppet konzervatív, mert a művészetben nekem a szépség, a színek, az élet a fontos, így többre becsülök egy reneszánsz művészt, mint egy posztmodern alkotót.

No, de ennyit rólam, lássuk inkább, mi a helyzet Rómában. Bemelegítésnek szökőkutakat és egy aranyos elefántot hoztam.

Szökőkutak

Róma tele van szökőkutakkal. Szinte minden sarkon van egy, ami lehet kisebb, mint a mellékelt sárkányos szökőkút (Imádom a sárkányokat, Rómában sok a sárkány, kell még több érv, hogy imádjam ezt a várost?) vagy éppen nagyobb, egy tér közepén.

Gondolom, mindenki ismeri Róma leghíresebb szökőkútját, a Trevi-kutat, ami a legnagyobb és leglátványosabb a városban. Sajnos nekem csalódást okozott, mivel sikerült olyan időpontban meglátogatnom, mikor épp felújították. (Megjegyzem, a Spanyol lépcsővel is így jártunk.) Tehát csak üresen, felállványozva és elkerítve láthattam, mégis ott tolongott turisták egész garmadája. Nem igazán értettük őket. Képesek voltak órákat sorban állni, hogy közelről megnézhessenek egy kiszáradt kutat...

Mi nem voltunk ennyire fanatikusak és inkább a többi, kisebb, de nem feltétlenül kevésbé érdekes kutat vettük inkább szemügyre.

Számunkra a legérdekesebb Bernini teknősbékás szökőkútja volt.

Ezt a kutat azonnal kiszúrtam az útikönyvemben és mivel napi szinten jártunk a Ghettóban (mert ott volt a legfinomabb fagyi), gondoltam, hamar megtaláljuk. Nos, nem így lett.  Több napig kerestük azokat a teknősöket és bár sok kutat láttunk közben, egyiken sem lógtak cuki teknősök. Már kezdtem kételkedni a létezésükben, hiszen többször bejártuk már a területet, de nem adtam fel. Aztán nagy városi térképen is megnéztük, merre van pontosan a Piazza Mattei, ami otthont ad a teknősöknek és úgy zuhant rám a felismerés, mint egy ezeréves oszlop. Egyetlen picike utcát nem néztünk csak meg és pont ez az utcácska vezetett Bernini kútjához. Ezek után már könnyedén felleltük és mondhatom, megérte ennyit keresni.

Trevi-kút

Bernini teknősbékás szökőkútja

Hát nem édesek ezek a teknősbékák?

Azt hiszem, ez volt az a pont, az a nap, amikor belezúgtam Gian Lorenzo Berninibe. Ez a szerelem pedig csak mélyült, miután megláttam az elefántját, majd azt a sok gyönyörű szobrot, amit alkotott (róluk majd egy másik bejegyzésben). Ha még élne, kezet csókolnék neki. Kedvenc szobrászom lett, ez nem vitás.

Bernini elefántja

Ugye, milyen helyes?

Az elefánt a Piazza della Minerván található és egy obeliszket visz a hátán. Az obeliszk azért érdekes, mert Rómában elég sok ilyen, egyiptomi obeliszk található. Még a birodalom hódítása során gyűjtötték be őket, aztán leleményesen újrahasznosították, mint Bernini tette ezzel a Kr. e. 6. századból származóval, amit Domitianus császár hozatott Rómába. Így kerülhet egy ókori gránitoszlop egy 17. századi fehér márvány elefánt hátára.

A legérdekesebb sorsa amúgy a Szent Péter téren álló obeliszknek van. Ez az obeliszk Kr. u. 67-ben készült és eredetileg Alexandriában állt, csak megtetszett Caligula császárnak, aki hazahozta Rómába. Aztán 1585-ben V. Sixtus pápának útban volt, így pár méterrel arrébb vitette és azóta is ott áll a Szent Péter tér közepén a bazilika előtt.

Róma tehát tele van világutazó obeliszkkel.

Piazza Navona

Róma legnagyobb tere, ahol egyszerre három szökőkutat csodálhat meg a látogató. A tér Domitianus császár egykori stadionjának helyén áll és mai kinézetét X. Ince pápának köszönheti. 

A téren éttermekkel szegélyezve és utcai zenészekkel körülvéve három szökőkút magasodik: Fontana del Moro, Fontana dei Quattro Fiumi és Fontana di Nettuno. Az első kettőben Bernini is közreműködött.

A Fontana del Moro közepén álló delfinnel hadakozó alakot Bernini tervezte, míg a Fontana dei Quattro Fiumit vagyis a Négy folyó kútját egészében ő alkotta. (Fából készült terve amúgy az Angyalvárban megtekinthető.) A négy folyó a Nílus, a Duna, a Tigris és a La Plata és ezen is található egy obeliszk. Ez az obeliszk egy egyiptomi obeliszk római másolata az első századból.

Mindhárom kút impozáns darab, nekem mégis a Fontana di Nettuno tetszett a legjobban, mert bár kisebb, barátságosabb hatást kelt. Épp ezért utolsó esténken ennek a kútnak a peremén ücsörögtünk fagyit nyalogatva és mivel a Trevi-kút épp nem működött, ebbe dobtunk egy-egy centet, hogy a babona szerint, visszatérhessünk még. Remélem, hat a varázslat és még újra láthatom ezeket a gyönyörű szökőkutakat.

Fontana del Moro

Piazza Navona

Fontana dei Quattro Fiumi

Fontana di Nettuno

Csillagpor

Ez nem egy könnyed nyári olvasmány, hanem egy kifejezetten komoly, néhol komor történet, ami sok gondolatot felvet az olvasóban.

A borító nagyon szép, ám a cím kissé megtévesztő. A könyv eredeti címe The Promise of Stardust vagyis a Csillagpor ígérete, ami valószínűleg nem volt elég hangzatos, ezért egyszerűsítették le. Csakhogy Csillagpor címen egy másik könyv (Neil Gaiman meseregénye) is a piacon van, így a magyar olvasók könnyedén megzavarodhatnak.

A címválasztáson kívül azonban nem sok panasz eshet a kiadó munkájára, talán csak annyi, hogy néha felcserélték a neveket a szövegben.

Fülszöveg:

"Egy férfi és egy nő. Gyerekkoruk óta ismerik egymást. Matt kétéves, amikor először a karjában tartja az újszülött Elle-t, tizenhét, amikor csillaghullás idején először megcsókolja, és harminchárom, amikor feleségül veszi. Mindenük megvan, amire vágyhatnak. Csak egyetlen űr tátong az életükben, a közös gyerek hiánya. Ám egy ártatlan baleset mindent megváltoztat. Elle kómába esik, és a végakarata alapján nem szabad gépekkel életben tartani. Egy csoda mégis felülír mindent. Kiderül ugyanis, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Vajon mi az erősebb? A jog, amelyre Matt anyja (aki egyben Elle keresztanyja is), Linney hivatkozik? Vagy az új élet reménye?
Az érzések mellett a jogászok is egymásnak feszülnek. A tét: élet vagy halál"

Az orvosi etika kényes terep, főleg ha az életminőségről van szó. Korábban már olvastam egy könyvet (Mielőtt megismertelek), ami hasonló kérdéseket feszegetett. Ebben a könyvben mégis egész más a helyzet. Egyrészt az érintett, Elle nem képes megmondani, mit szeretne, másrészt nem is igazán az ő életéről kell dönteni, hanem a kisbabáról. Itt pedig egy újabb kényes etikai kérdés merül fel: Mikortól számít egy magzat embernek?

Priscille Sibley tehát cseppet sem könnyű témát választott, ám meglepően körültekintően mutatta be. Tekintve, hogy főállásban nővér és csak mellékállásban író, nem okozott neki gondot a kórházak világában való eligazodás és épp elég hasonló esetet látott már, hogy a hozzátartozók reakcióinak változatait is ismerje. Épp ezért a könyv tele van orvosi szakkifejezésekkel, de csak annyira mint a kórházas filmsorozatok, belső információkkal, hiszen a főhős orvos és több egészségügyi dolgozó szerepel még a könyvben, amik nagyon is hitelessé teszik a problémát. Ehhez jön egy adag jog, mert itt valóban a bírósági pereskedés adja a másik fő szálat. A könyv azonban szerencsére nem merül ki Elle aktuális veseműködésén és a perben bemutató következő bizonyítékon, hanem kiegészül a múlt eseményeivel.

Matt szimpatikus főhős, meg lehet érteni szenvedését, kétségeit és ragaszkodását. Ráadásul ahogy újra és újra felidézi a múltja darabkáit, sokkal közelebb kerül az olvasókhoz. A korábbi események tehát jól jöttek, színesítették a cselekményt és megtörték kicsit a kórház-bíróság körforgást.

Csakhogy amilyen szomorú a történet jelene, talán olyan szomorú a múlt is. Matt ugyanis nem csupán szép emlékeket idéz fel, hanem kifejezetten tragikusakat is. Ezek pedig néha sokkal súlyosabbnak tűnnek, mint az agyhalál. Engem legalábbis Elle korábbi vetélései jobban megráztak.

A többi szereplő is érdekes karakter, akár Matt mellett állnak, akár ellene tanúskodnak. Megértettem Linney érveit is és egyedül Adam volt az, akit megcsapkodtam volna. Ez a harc ugyanis egyáltalán nem tartozott rá. Ahogy a médiára és a többi ostoba tüntetőre sem. A magzatpártiak meg az állítólagos feministák (akiknek gőzük sincs mi az a feminizmus) elmehettek a búsba a goromba riporternővel az élen. Na, ők rendesen felhúzták az agyam és nem biztos, hogy lett volna annyi önuralmam velük szemben, mint szerencsére Mattnek volt.

Szóval mindkét tábort értettem, mégis megvolt a saját álláspontom Matt mellett. (Bővebben erről a bejegyzés végén.)

A cselekmény tehát szépen fel van építve és bár egy-két mozzanat nekem kicsit sok volt (olyan romantikus regényesen sok), azért megmaradt a realitások talaján és sok érdekes és elgondolkodtató kérdést vetett fel. Szóval összességében jó könyv volt, tetszett.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek etikai kérdéseken meditálni és mindazoknak, akik szerint minden élet egy fénylő csillag.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Csillagporból vagyunk. Minden a földön. Minden hamuból van."

Szubjektív vélemény:

A könyv nagyon sok gondolatot ébresztett bennem és ezeket ki kell írnom magamból. Szóval ez itt most csak a saját véleményem lesz, nem kell velem egyetérteni, ez csak egy nézőpont a sokból.

Matt mellett tettem le a voksot, mert bár értelmetlennek tartom egy agyhalott ember mesterséges életben tartását, Elle esetében nem erről volt szó. Ha az orvostudomány képes fizikailag életben tartani egy anyát, hogy a gyermeke biztonságban megszülessen, miért ne tehetnénk meg. Viszont úgy gondolom, hogy minden eset egyedi, minden terhesség más, így külön kell őket nézni és nem statisztikailag illetve jogi halmazokban.

Mikor Jake megjegyezte, hogy ha sikerül feljebb vinni az ügyet és jogi precedens lesz belőle, akár azt is elérhetik, hogy tilos lesz az abortusz, kiakadtam. Kiakadtam, mert a könyvben is feltűnt elvetemült magzatpártiak képmutatóan ostobák. Mindig csak egy szeletet néznek és sosem az egész tortát.

Anya vagy a gyermek a fontosabb? Attól függ, mit mond a társadalom, ez pedig kulturálisan változik. Például a császármetszést a kínai császárok találták ki, mert ott az volt a fő, hogy trónörökös szülessen, az anya pótolható volt. Erre persze ezek a sötét tüntetők egyből felhördülnek, micsoda barbárság, de abba nem gondolnak bele, hogy arra kényszeríteni egy nőt az abortusz eltörlésével, hogy akkor is hordjon ki egy gyereket akarata ellenére, ha éppen az életébe is kerülhet, pont ugyanez. 

No, de ez csak a sokszög egyik oldala. Ott van még az altruizmus, vagy anyai ösztön, ha így jobban tetszik. A nők ugyanis normális esetben ösztönösen úgy érzik, a gyermekük élete fontosabb a sajátjuknál. A könyvben Elle is így volt vele. Nincs ebben semmi rossz, ez színtiszta biológia és egy olyan világban, ahol a nő eldöntheti, mit akar, tökéletesen megállja a helyét.

A másik nagy dilemmában, a magzat kérdésében talán még kényesebb az állásfoglalás. Elle a balesetkor terhessége legelején járt és én nem mondanám egy párhetes magzatra, hogy ő bizony egy teljes értékű emberi lény. Nem azért, mert még picike, hanem mert ez is társadalmilag jól behatárolható. Nem véletlen, hogy kulturálisan más és más, mikor adnak a gyereknek nevet, mikor tekintik életképesnek, mert ezzel  az egész közösséget védik. A terhesség során és a szülés utáni hétben még olyan sok probléma adódhat és olyan sérülékeny az újszülött, hogy könnyebb elviselni az elvesztését, ha még nem kötődnek hozzá teljesen. Ha még nem tekintik teljes mértékben egy új családtagnak, kevésbé fáj az elvesztése. Ez pedig szerintem szintén teljesen logikus és normális reakció, ezzel sincsen semmi gond.

Visszatérve a könyvhöz, bár magzatnak tekintettem a picit és nem kisbabának, mégis úgy voltam vele, ebben a helyzetben Elle kívánsága mellette dönt, így én is mellette döntök.

Az emlékek őre

Erről a könyvről sok jót hallottam korábban és már egy ideje szemeztem vele a könyvtár polcán. Csakhogy, mivel a gyerekkönyvek között szerepel és a borítója alapján egyértelműen decemberi olvasmánynak tűnt, hanyagoltam. Nemrég azonban megtudtam, hogy filmet készítenek belőle, így rám tört a "sürgősen el kell olvasnom, mielőtt megnézném" érzés és már rohantam is érte a könyvtárba.

A borító nem tetszett, olyan kis semmilyennek találtam. Miután azonban a végére értem a történetnek, rájöttem, a szánkó tökéletes választás volt.

Szóval gyerekkönyv (ezzel majd később vitába szállok), kemény kötéses és alig több mint 200 oldal. A betűméret is meglehetősen nagy és ha az ember elkezdi, nem tudja letenni. Nekem legalábbis a kezemhez ragadt, így egy levegővel végig is olvastam.

Fülszöveg:

"A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…"

Ez a könyv nem egy karácsonyi mese, mint amit a borítója első látásra sugall, hanem egy negatív utópia gyerekszemszögből. 

Valószínűleg túlságosan sokat olvastam már ebből a témából, túl sok látszólagosan tökéletes világ rothadó mélyére pillantottam már be, így nemhogy meglepődtem, tudtam mindent. 

Első fejezet végére tudtam, hogy itt bizony nagy disznóságok vannak a háttérben és émelyegni kezdtem. Émelyegtem a "családi" megbeszélésektől, a folytonos bocsánatkérésektől és a komikusnak tűnő tapintatosságtól. Stílusosan azt is mondhatnám, megvolt bennem a túlralátás képessége. Tudtam, mit jelent az elbocsátás és hol van az a bizonyos Máshol. Ez a tudás pedig elég nyomasztó volt. Egyrészt szerettem volna felrázni a közösséget, hogy fenébe a tablettákkal, nyissák már ki a szemüket, másrészt viszont féltettem őket ettől. Ahogy pedig Jonas szeme fokozatosan kinyílt, együtt szomorodtam el vele.

Ez a történet ugyanis egy remekül bemutatott negatív utópia, annak minden csontig hatoló igazságával és mélységével. Épp ezért nem hiszem, hogy kisgyerekek kezébe való volna. Ők valószínűleg nem látnak úgy a színfalak mögé, mint egy felnőtt, de attól még érzik. Érzik, hogy baj van, hogy ez bizony nem egy boldog világ és ez az érzés nem túl kellemes. Szóval én egy 14-es korhatárt nyomnék a könyvre, hogy az olvasó értse is, mitől szorong.

Ami pedig az idősebbeket illeti, ők bizony nem csalódhatnak ebben a könyvben. A világ ugyan nem teljesen kidolgozott, picivel több mint 200 oldalon nem lehet mindent teljesen megmagyarázni, így több kérdés függőben maradt, ám ez nem rontotta az értékét. Hogy néhány felmerült kérdést említsek: "Hogyan érték el a kollektív színvakságot?" "Szülőanyák vannak, de mi a helyzet a szülőapákkal?" "Hogyan tudták befolyásolni az időjárást?" "Meddig terjed a közösség határa?" "Milyen mély az a bizonyos szemétledobó, hogy nem érezni a bomló holtestek bűzét?" Igen, biztosan túl sokat olvastam már ebből a műfajból...

A szereplők tökéletesen illeszkednek ebbe a világba és egyértelmű, ki kerülhet közel az olvasóhoz. Jonas szimpatikus főhős és rajta kívül csak az örökítő és Gabriel érhet a nyomába nem véletlenül. A többiek hol jobban, hol kevésbé, de egy csapat beszívott zombira emlékeztettek. 

A cselekmény szépen halad, van íve a történetnek és nincs egyetlen mozzanat sem, amin az író sokáig rágódna. Ezzel pedig csak fokozza a nyomasztó hangulatot és szépen csillogó koronát tesz a végére. 

A könyv befejezése szerintem zseniális. Megvan végre az áttörés, amit az olvasó végig remélt és meg van benne a valóság is, akár tetszik, akár nem. Nekem tetszett, nekem így sokkal többet adott ez a történet és egy újabb érvet tett a "miért ne adjuk oda kicsiknek" listámra. 

Összefoglalva ez egy nagyon jó könyv. Felnőtt mesének mondanám, mert bár egyszerű, igényel egy kis érettséget. Nagyon tetszett, elgondolkodtatott.

Csak ajánlani tudom mindenkinek. Egy újabb bizonyíték, hogy sötétség nélkül bizony fény sincs.

Kiegészítés:

A bejegyzés elején említett mozifilm adaptáció szeptemberben kerül bemutatásra és az előzetese alapján a készítők adtak neki egy kis szteroid löketet. A cselekményt kiszínezték és felhígították látványos elemekkel. Ez azonban nem feltétlenül baj, így is kíváncsi leszek azokra a színekre. Viszont, előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a könyv hangulata egész más, külön érdemes kezelni a két alkotást. Meg fogom nézni, de nagyon örülök, hogy előbb sikerült elolvasnom, így igazi élményt kaptam.

Lois Lowry írónő további 3 negatív utópiát is írt lazán kapcsolódva ehhez a könyvhöz. Ha információim nem csalnak, mindegyik kötet (Valahol, messze, Hírvivő, A fiú) különálló történetet mesél el és csak a tökéletesnek álcázott világ köti össze őket. Mindegyiket el szeretném olvasni.

Segítség, kísértet!

Ez az első olvasmányom Sophie Kinsella tollából és valószínűleg nem az utolsó. Már sok szépet hallottam a humoros stílusáról, így voltak elvárásaim, mikor belekezdtem, ám szerencsére nem kellett csalódnom.

A borító nagyon tetszik, színes, rajzolt, tökéletesen illik a történethez. 428 lapjával nem vékony könyv, de gyorsan végig lehet lapozni, mivel ha az embert elkapja a hangulat, szinte olvastatja magát.

Néhány elgépelés ugyan rontja az olvasási élményt és nem rajongok a Kelly Kiadó szoros kötéséért, mivel nagyon hamar meg lehet törni ezeket a könyveket, de ettől eltekintve a kivitelezés rendben van.

Fülszöveg:

"Amikor Larát egy nap felkeresi nagymamája nővérének szelleme, a húszas éveiben járó vagány csaj egy pillanatra úgy érzi: megtébolyodott. Semmilyen racionális magyarázatot nem talál a történtekre, azt pedig mégsem érzi normálisnak, hogy egy kísértettel társalogjon. Sadie néni szelleme azonban nem foglalkozik Lara aggályaival, fontos feladatot bíz rá: meg kell keresnie rég elveszett nyakláncát, különben soha nem lelhet végső nyugalmat.

Pedig szegény Larának a folyton zsizsegő Sadie néni nélkül is megvan a maga baja: nemrégiben indított üzleti vállalkozása máris a csőd szélén áll, egykoron a legjobb barátnőjének tartott üzlettársa mindent hátrahagyva meglépett Goába, ráadásul élete szerelme mindenféle indoklás nélkül szakít vele!
Az eleinte nem kívánt barátság, azonban mind kedvesebbé válik Lara számára, és ahogy egyre több időt tölt a kísértet-nénikével, úgy válik mind izgalmasabbá az élete…
Vajon mit tanulhat egymástól két különböző korból származó, de nagyjából egyidős fiatal lány? Mi a célravezetőbb módszer: görcsösen vágyakozni a szerelem után vagy nyugodtan megvárni, amíg ránk talál?"

Ez a könyv egyértelműen női olvasóknak készült, de talán néhány férfi is jól szórakozna rajta.

Kinsella stílusa remek, bohókás, pont annyira humoros, amennyire kell és véletlenül sem viszi túlzásba a dolgokat megtalálva így egy kellemes egyensúlyt. Remekül szórakoztam Lara megjegyzésein, néha hangosan felvihogtam és együtt szorongtam vele, mikor kínos helyzetbe került. Szóval kétségtelenül szórakoztató történet egy butus lánnyal és egy temperamentumos kísértettel a főszerepben. 

A cselekmény nem bonyolult, az olvasó mégsem unatkozik egyetlen percig sem. Akad itt a szakítás problémájától a munkahelyi helytálláson át a családi kapcsolatokig minden megfejelve egy táncmániás kísértettel.

A kísértetszál is az egyszerűséget képviseli, nincs agyonmagyarázva, természetes szabályokkal simul a történetbe. Sadie lebeg, hol feltűnik, hol eltűnik és egyetlen kapcsolata a világgal ifjú rokona. A hangsúly nem szellem mivoltán van, hanem a látásmódbeli különbségeken. Sadie a '20-as éveket képviseli annak divatszabályaival és vidámságával, míg Lara a modern, gátlásosabb lány, így a verbális összecsapás garantált, főleg ha ruhaválasztásról van szó. Jó volt olvasni, ahogy fokozatosan megismerték egymást és lassan összebarátkoztak. 

Néha azonban mindkét lány sok volt nekem. Lara időnként annyira sötét, hogy egy denevér is eltévedt volna a két füle között. A nyilvánvaló szinte majdnem kiszúrta a szemét, ő mégis csak állt és merengett valami máson. Párszor kedvem lett volna ráüvölteni: "Ébresztő!", hogy egy kicsit felélénküljön és tegyen valami értelmeset végre. Az állandó mellébeszélése - és itt most a folytonos hazudozásra gondolok nem csak a szüleinek hanem saját magának is -, meglehetősen bosszantott. Nem értettem, miért nem meri megmondani az apjának mi az ábra, mikor volt benne annyi kurázsi, hogy elhívjon egy teljesen idegen, cseppet ijesztő férfit randira. Van benne bátorság, néha mégis olyan esetlenül viselkedett. Natalie-t például jól fenékbe rúgtam volna a helyében.

Sadie sem tökéletes jellem. Néha elég önzőnek tűnt és nem sok tolerancia szorult belé, mikor nehéz helyzetbe hozta Larát. Ezt azonban a kísértetlét számlájára írhatjuk.

A szerelmi szál kifejezetten tetszett. Az elején nagyon idegesített Lara mániákus ragaszkodása Josh-hoz és cseppet tartottam tőle, hogy tovább fokozódik majd, de szerencsére nem így lett. Kinsella jól bemutatta, mennyit számít, ha igazán megismerünk valakit. Lara végül ott találta meg a boldogságot, ahol egyáltalán nem számított rá és ez szerintem egy kedves üzenet.

Összefoglalva tehát nem tökéletes könyv, a szálakat könnyű átlátni és csak ki kell várni, mire a főhősnek is leesik a dolog, néhány szereplő bosszantó tud lenni, de mindezek ellenére ez bizony egy remek kísértettörténet. Vidám és szórakoztató, élveztem minden fejezetét.

Bátran ajánlom elsősorban hölgyeknek, ha valami kifejezetten vicces, csajos történetre vágynak, illetve mindenkinek, aki egy koktél szürcsölgetése mellett olyan olvasmányra vágyik, ami teljesen ellazítja.

Kedvcsinálónak hoztam egy idézetet, ami tíz percnyi vihogást váltott ki belőlem:

"A fiúknak olyan a gondolkozás, mint a szex. Azt hiszik, lezavarhatják húsz perc alatt, aztán nem érdemes tovább kotlani rajta. Sejtelmük sincs, mit mulasztanak!"