Brave 10

Pörgős történetre vágytam, ami nem túlságosan hosszú, így bukkantam rá erre az animére. 

A Brave 10 a shounen műfajába tartozik, ám szerencsére mentes a kategória népbetegségétől, a rétestészta effektustól. Shimotsuki Kairi mangája alapján készült és összesen 12 epizódból áll.

Van benne minden, amitől egy shounen izgalmas lehet, sok csata, érdekes karakterek sokasága, csipet mágia, csipet humor, csipet történelem és persze az elmaradhatatlan jó és rossz küzdelme.

Ismertető:

Saizou az öntörvényű zsoldos nindzsa épp délutáni sziesztáját tölti az erdőben, mikor szó szerint a karjaiba rohan egy kék hajú papnő, akit gyanús alakok üldöznek. Saizou kelletlen, de megmenti a lányt és állna is tovább, ha újdonsült védence nem lenne olyan kitartó és levakarhatatlan. Saizou így belecsöppen a hatalomért ármánykodó földesurak rivalizálásába és egyike lesz Sanada Yukimura 10 harcosának.

Ennél többet nem szeretnék elárulni a cselekményből, mivel a sztori maga nem bonyolult. Nincsenek benne nagy meglepetések, sőt kifejezetten kiszámítható, ez azonban szerintem nem ront az élvezhetőségén.

Ahogy már említettem, shounen vagyis tele van csatajelnettel. Nincs olyan rész, amiben ne lenne legalább egy összecsapás, nekem mégsem tűnt erőltetettnek, mivel a végső csatát leszámítva, egyik sem lett több részre elnyújtva.

A grafikára nem lehet panasz. A karakterek szépen megformáltak, a színek élénkek, a háttér kellemes és az akció is látványosra sikerült. Talán csak a női idomok túlhangsúlyozása volt kicsit sok, de ezt elnézem, hiszen az anime célközönsége a kamasz fiúk. No, meg mert a lányok sem panaszkodhatnak a csinos férfikarakterek miatt.

Saizou

A zene első hallásra cseppet fura, de nagyon könnyen hozzászokik a néző és a végére már meg is szereti, mivel passzol az anime hangulatához.

Ahogy a harcjelenetek dominálnak úgy alakul ki egy kalandos légkör az epizódok körül, amit egy kis humorral is megfűszereztek. Dráma csak elvétve bukkan fel itt-ott és nem szánt túl mélyen, így a fő cél csupán a szórakoztatás. 

Mindegyik epizód egy külön kaland, mégis összefüggnek egymással és így nem válik darabossá és egyik rész sem tűnik feleslegesnek. A csatajelenetek sem laposodnak el, mivel hiába ránt menetrendszerűen Saizou kardot, mindegyik ütközet picit más, mint az előző. A sok szereplő és különféle fegyver illetve harcmodor miatt, akad bőven újdonság.

A történet egyik fő mozgatórugója a 10 harcos összegyűjtése, bár nem ilyen nyíltan történik, hanem szinte spontán jönnek az újabb és újabb karakterek. Akad közöttük több érdekes figura, mégsem mondanám karakterközpontúnak, mivel a főszereplőkön kívül egyiket sem mutatja be teljesen. Mindegyik szereplő csak egy-egy szelet a nagy tortából.

A leghangsúlyosabb természetesen a két főhős, Isanami a szeleburdi lány és Saizou a nem is olyan rideg zsoldos. Őket viszonylag jól meg lehet ismerni, mivel felvillan egy-egy apróság a múltjukból is. A többiek viszont kevesebb időt kapnak a kibontakozásra, így csak az alaptermészetükből építkezhetnek.

Pedig nagyon szerettem volna megtudni, Sanada hogyan vált ilyen ravasz rókává, és hogy Rokurou miért követi ennyire megszállottan. Ráadásul a történet történelmi vonulata is elsősorban rájuk épít, bár Saizou és Sasuke, illetve még néhányan mások is, szintén létező emberekről lettek mintázva. Nekem azonban nem jött át ez a valóság vonal, túlságosan kevés volt a háttér információ.

Sasuke

A kedvenc szereplőm Sasuke volt. Hogyan is ne kedveltem volna, mikor ő a természetbarát embereszmény megtestesítője? Imádja az állatokat, szeret az erdőben bóklászni és mindehhez egy komoly, de félénk természet társul. Igazán szerethető figura akkor is, ha képtelen bunyó nélkül szót érteni Saizou-val. 

A főszereplőket is könnyű megkedvelni, bár Isanami amilyen szórakoztató és aranyos az elején, olyan kis esetlen lesz, mikor komolyabbra fordulnak a harcok. Saizou cseppet tipikus, de így van jól, mert kell a komolyság ennyi lökött között.

A szereplők nagy része ugyanis szórakoztatóan lüke tud lenni. Különösen Kamanosuke, akit először nem tudtam hova tenni, aztán bumm, megkedveltem. Ő amúgy a meghatározhatatlan nemű szereplő (szerintem férfi), akinek kicsit el van borulva az agya és komoly pszichológiai segítségre lenne szüksége. Mégis, ahogy előadja magát, roppant szórakoztató.

A tíz fős csapat tagjai kiegészítik egymást és a végére jól összeszoknak még több vidámságot okozva kapcsolataikkal és a konfliktusokkal. Attól ugyanis, hogy egy oldalon állnak, nem feltétlenül jönnek is ki egymással, ami vicces veszekedésekbe és félreértésekbe torkollik.

Kamanosuke, Saizou és Isanami

Szólnom kell még pár szót a "romantikus" szálról. Az idézőjel nem véletlen, mivel az anime teljes romantikus vetülete kifejezhető a mellékelt képpel.

Ez egy kardozós, verekedős történet, nincs helye cukormáznak, így nem is kerül bele. 

Bár Isanami szinte első látásra belezúg Saizou-ba, amit többször látványosan ki is fejez és sugallva van, hogy a vonzalom nem teljesen egyoldalú, de ennél többre nem jut a dolog. A kapcsolatuk alakulása csak egy mosolygós adaléka a történetnek, amit tovább színez Kamanosuke heves fellángolása szintén Saizou irányába. A srácnak tehát megvan a rajongótábora, ami több vicces jelenetet produkál, főleg mikor menekülni próbál a helyzetből. Ennél több szerelem azonban nincs. Viszont akad benne több képkocka lengén öltözött (és Isanamit leszámítva rendellenesen hatalmas keblű) hölgyekről, hogy mutassa, azért a szereplők nincsenek fából.

Összességében tehát egy pörgős, izgalmas és humoros anime.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a shounen műfaját, kedvelik a nindzsákat és egy kis kalandos kikapcsolódásra vágynak.

Miért olvassunk magyar szerzőktől?

"Olvasni vagy nem olvasni...
Ez egy buta kérdés."

Ez most elmélkedős, érvelős bejegyzés lesz, amolyan népszerűsítése a magyar szerzőjű könyveknek.

Az év végi könyves összegzésemnél vettem észre, hogy bár szeretnék több magyar szerzővel megismerkedni, valahogy mégis kisebbségben maradnak az amerikai és más külföldi írók mellett. Ezen pedig szeretnék változtatni, amit jól bizonyít, hogy idén már a második magyar szerzőjű kötetbe vágtam bele.

Ahogy pedig ebbe belegondoltam, megfogalmazódott bennem egy motiváció, vagyis rájöttem, pontosan miért érdemes magyar szerző tollából olvasni. Ha pedig már így összeszedtem, akár meg is oszthatom másokkal, hátha ők is kedvet kapnak a hazai könyvek olvasottságának növelésére. 

Ez a bejegyzés tehát érvelés a magyar szerzőjű könyvek mellett és ha már magyar, stílusosan három pontba szedtem. Hiszen "három a magyar igazság" és három szín van a nemzeti lobogón is. (Ami amúgy a következő szimbolikát jelenti: piros = erő, fehér = hűség, zöld = remény.)

Bevezetésnek ennyi elég is, jöhetnek az érvek:

1. Neked ír

Magyar szerző magyar nyelven ír, ez pedig azt jelenti, hogy nincs szükséged közvetítőre. Nem egy fordítón keresztül ismerkedsz meg a gondolataival, hanem közvetlen módon. Pont úgy olvasod el a sorokat, ahogy a szerző papírra vetette, így pedig minden eredeti gondolat és apróság megmarad. 

Félreértés ne essék, én tisztelem a fordítók munkáját, hősies feladat az övék, de azt azért el kell ismerni, hogy szöveg szempontjából rajtuk is sok múlik. A történeten persze nem eshet változás, de az elbeszélés módján igen, amivel nagy felelősség hárul rájuk. 

Egy magyar olvasó tehát csak rajtuk keresztül ismerkedhet meg egy külföldi szerző gondolataival, míg ha magyar írótól olvas, megvan a közvetlenség varázsa.

Természetesen lehet idegen nyelven olvasni, sőt kifejezetten hasznos, ám szerintem egy könyv a legélvezetesebb és a legteljesebb csak anyanyelven olvasva lehet. Hiába beszélsz és olvasol folyékonyan idegen nyelven, hiába érted mindegyik szót, nem lehet teljes az élmény. Ennek pedig egyszerű, ám nem elhanyagolható oka van: a szavak és mondatok nem csupán önmagukban értelmezhetők, hanem egy kulturális közegben is. Ezt a kulturális háttért pedig nehéz elsajátítani, míg a magyar nyelv estében, adva van. Ezért egy magyar szerző könyvénél minden szót, szókapcsolatot és mögöttes utalást gondolkodás nélkül meg lehet érteni, amivel a legközelebb kerül az olvasó ahhoz, ami az író fejében megfogant.

2. Megérdemli a figyelmet

Magyarul ír, amivel meghatározza az olvasóközönségét is. 

Míg egy angolszász író támaszkodhat minden angol nyelvű ország olvasóközönségére, - sőt, mivel angolt a világ minden pontján tanítanak, nagy eséllyel más nemzetiségű olvasókra is, - addig egy magyar író, csak a hazai közönségre számíthat, ami számszerűsítve jóval kisebb. 

Ebből következik: Ki olvassa a magyar nyelvű könyveket, ha nem mi, akiknek íródott? 

A mi kezünkben van a lehetőség, hogy megismerkedhessünk velük, hogy teljesítsük a vágyukat. Minden író azért ír, hogy valaki olvassa, hogy valaki más is átélje a papírra vetett sorokat és hogy ezzel örömet szerezzen. Ez pedig csak akkor működik, ha van aki olvassa, ha mi, akiknek íródott, olvassuk.

3. Kapcsolatba léphetsz vele

Gondolom, mindenki érezte már úgy egy könyv olvasása közben vagy után, hogy szívesen megkérdezne valamit az írótól. Esetleg szeretné neki elújságolni, hogy olvasta a könyvét és tetszett, vagy épp azt, hogy miért nem tetszett. 

Internetnek hála, ez már könnyedén megoldható, csakhogy egy külföldi szerző a már említett nagyobb olvasóközönség miatt valószínűleg jóval több ilyen üzenetet kap és előfordulhat, hogy a mi üzenetünk elveszik a tömegben. Ráadásul ezekhez az üzenetekhez nyelvismeret is szükséges, ami nem mindenki erőssége.

Ezzel szemben, ha egy magyar szerző könyvét olvassuk, szinte rögtön írhatunk is neki, még csak lefordítani sem kell a megfogalmazódott gondolatokat és nagy valószínűséggel választ is kapunk. 

Magyar írók elérhetősége könnyen fellelhető és biztosra veszem, hogy örülnek minden visszajelzésnek és szívesen válaszolnak. Ezzel pedig kialakulhat egy közvetlen kapcsolat az író és az olvasó között, ami egy izgalmas és különleges dolog. Ráadásul még a személyes találkozás is könnyedén kivitelezhető, így dedikáltathatjuk is olvasmányunkat még személyesebbé téve a könyvet és még szorosabbra fűzve a kapcsolatot.

"író
- főnév
1. az a különös élőlény,
aki képes a koffeint könyvekké alakítani."

Ezekkel az érvekkel és észrevételekkel csak azt akartam kifejezni, hogy igen is megéri magyar szerző tollából olvasni. A külföldi könyvek dömpingje mellett is illene időt szakítanunk a hazai művekre.  

Ha egyetértesz velem, ragadj meg egy magyar szerzőjű könyvet!

Enigma

Senkit se tévesszen meg az író neve vagy az USA-ban játszódó cselekmény, ez a könyv egy magyar írónő (Balatoni Ilona) tollából született. 

A borító szép, bár az őszi levél egy kis fejtörést okozott nekem. A cselekmény napsütötte nyáron játszódik, így nehezen láttam meg az összefüggést a könyv és a falevél között, aztán mégis megvilágosodtam. (Senkinek sem akarom elrontani a felfedezés örömét, így inkább megtartom magamnak a "titkot", ám annyit megsúgok, köze van a vérhez.) A fehér háttér pedig plusz pontot érdemel. Úgyis kezdtem már unni a Könyvmolyképző egyen fekete borítóit.

Vastagságra kellemes 360 oldal, igazán gyorsan lehet haladni vele. Ennyi elég is lesz a külsőségekről.

Fülszöveg:

"Lena nem tudja, de rendkívüli képességgel rendelkezik: ő egy érző. Ha megérint valamit, zavaros képeket lát, furcsa álmok lepik meg, és megsúgnak múltat, jelent, jövőt. De nem hallgat az ösztöneire, így a szülei meghalnak. Túl lehet élni, ha a szeretteid miattad nincsenek? Lena sosem látott nagybátyjához költözik, miközben fuldoklik a bűntudattól. Mélyen magába zárja a fájdalmat, amely fokozatosan felemészti. Megtagadja magától az érintés melegét is, nehogy még több emberbe belelásson, és az őrületbe sodródjon, mint néhány őse. Csakhogy jön egy különös fiú. És egy még különösebb nagybáty. Lena ráébred, hogy rokona házában menedékre lel, és arra is, hogy a képessége nem átok, hanem áldás. De mit érez Alex iránt? A fiú folyton felkavarja, hol dühíti, hol vágyakozik utána. Lena nem tud mit kezdeni ezzel a kapcsolattal. Csakhogy történik valami: egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit."

A fülszöveg vége cseppet megtévesztő, mivel több izgalmat ígér, mint amennyit valójában tartalmaz.

Ez a könyv egy könnyed, romantikus, kissé édes desszert. Ideális nyári olvasmány a tó partjára két szunyókálás közé. A hangulata egyszerű, de nagyszerű, ami könnyedén beszívja az olvasót, belecsimpaszkodik a ruhájába és azt súgja: Nézd, itt nyár van, meg szerelem, meg gyönyörű természet, maradj velem! Az olvasó pedig mosolyogva nyugtatja meg: Jól van, még egy fejezet belefér. Épp ezért azt mondom, bája van, kicsit édesen ragadós, de akkor is bájos. Csakhogy ez a remek nyári hangulat a 200. oldal után szétfoszlik, mint éjjeli lepke, mikor a villanykörtének ütközik...

A cselekmény kényelmes sétatempóban bontakozik ki, hogy minden a helyére kerüljön, az olvasó megismerhesse a szereplőket és átlássa a helyzetet. Ezzel pedig nincs semmi baj, ahogy az ugrásokkal sincs, mikor egy-egy hét huss elröppen pár sor alatt. Lena képessége fokozatosan bontakozik ki, egyre több és több lesz, a végén már csipetnyit több is mint szükséges és a családi dolgok is ebben a tempóban bomlanak ki.

Nekem tetszett ez az érző dolog, bár az empátia ezen foka inkább átok, mint áldás. Én már akkor kiakadok, ha valaki a buszon belemászik az aurámba, pedig gyakran előfordul, így nem szeretnék érző lenni. Ettől függetlenül nagyon érdekes volt olvasni Lena képességéről. Ráadásul ettől a kissé misztikus száltól lett több a könyv, mint egy tipikus nyári románc. 

Lena többnyire szerethető főhősnő. Néha viszont kifejezetten ostoba dolgokat művel és elfelejti használni a józan eszét. Szóval nem tökéletes, de ezzel nincs is semmi baj.

A többi szereplő is szimpatikus, kicsit talán mindenki túlságosan kedves. Nekem legalábbis kifejezetten mézes-mázasnak tűntek a felbukkanó új szereplők, ahogy csicseregtek. Victort mégis sikerült igazán megkedvelnem és talán ő az egyetlen szereplő, akivel semmi problémám nem volt.

Zoe ugyanis az őrületbe kergetett a stílusával. Még most is megborzongok, ha arra gondolok, hányszor hagyta el a száját a "nyuszkó" vagy a "nyuszifül". Gyilkos indulatokat gerjesztett bennem... (Korábban egy másik könyvnél már említettem, mennyire gyűlölöm a becézéseket és ez továbbra is fennáll.)

Ami pedig az aktuális férfifőhőst illeti, teljesen hidegen hagyott. Egyszerűen nem tudtam megkedvelni Alexet az ostobasága miatt és nekem valami hiányzott belőle, amitől igazi egyéniséggé vált volna. 

Szóval, ha a hangulat végig kitart, a cselekmény tovább sétálgat és a szereplők is maradnak ilyen kissé édesen kedvesek, akkor nem lenne egyetlen rossz szavam sem erre a könyvre, mert néha tényleg nagyszerű egy könnyed nyári olvasmányban elmerülni. Csakhogy az utolsó cirka 100 oldal elrontotta a vattacukrot.

Értem én, hogy kellett egy kis bonyodalom a végére, nehogy olyan egyszerű legyen ez a szerelem, de a szappanoperába illő megoldás szánalmas volt. Aztán persze tovább kellett fokozni a dolgot egy másik szintén szappanoperát idéző "csavarral", bár ez még önmagában elment volna. Csakhogy így együtt sok volt, túl sok, ami úgy pukkantotta ki a kellemes kis légbuborékomat, amit a könyv szőtt körém eddig, mint egy veszett méhecske.

Valószínűleg az írónő is érezte, túlságosan melodramatikus vizekre evezett, és korrigálni akart. És itt rontotta még tovább a helyzetet a fülszövegben is elejtett akcióval. Ez a kissé erőltetett akció nekem nem passzolt a romantikus előzményekhez. Ráadásul nem is tudtam izgulni rajta, mert itt-ott abszurdnak találtam. A gonosz karakter unalmasan egysíkú volt, ahogy homályban maradt motivációja, mivel nekem nem állt össze miért teszi, sőt az sem, hogy mit tesz. Lena pedig ostoba ifjúsági regényfőhős módjára vetette bele magát egyik öngyilkos akcióból a másikba és valahogy mégis ő vált mindig a nap hősévé, ami bosszantó. Ráadásul a teljes szereplőgárda asszisztált hozzá, ami őket is minősíti a dologban...

Ha tehát nem lett volna a végén ez az eltúlzott melodráma és mérsékeltebb formában csempészett volna bele egy kis akciót az írónő, akkor sokkal jobb és kerekebb lett volna nekem ez a könyv.

Összességében azt mondom, nem rossz könyv, de nem is kiemelkedő. Nyári olvasmánynak ideális és a hangulata miatt érdemes elolvasni. Aki könnyed, romantikus kikapcsolódásra vágyik egy csipet misztikus kiegészítéssel, az vágjon csak bele. Az utolsó száz oldalt le kell nyelni, mint a keserű pirulát, de azt mondom, jó dolog minél több magyar szerzőt megismerni. 

Extra:

A könyv vége lezár, elvarrja a szálakat, ám mikor utánajártam picit az írónőnek, kiderült, épp a folytatáson dolgozik. Ó, igen, ennek is lesz folytatása...

Fogalmam sincs, hova tudja még fokozni a dolgokat (remélem nem szappanoperákból merít hozzá) és félek, hogy elveszik a bájos hangulat, de azért adok majd neki egy esélyt. A címe amúgy Ezüsthíd lesz és még nincs pontos megjelenési dátum. 

Aki további információkra vágyik, zaklassa csak az írónőt (honlapja ITT), biztosan örül az érdeklődésnek, úgyhogy csak bátran. 

Majd újra lesz nyár

Moziba kerülése óta szerettem volna megnézni ezt a filmet.

Először Molyon hallottam róla, mivel könyvadaptációról van szó és az azonos című regényt többen dicsérték. Ráadásul érdekes disztópiának tűnt, méghozzá Saorise Ronan főszereplésével, akinek általában szeretem a filmjeit (kivétel a Burok, mert azon sikerült majdnem elaludnom, így feladtam). Megfordult a fejemben, hogy megnézem moziban, csak mire oda jutottam, hogy elmegyek, már levették a műsorról. Bizonyára nem volt elég nagy az érdeklődés, amit a reklám hiányában valahol meg is értek.

Így esett meg, hogy a hétvégén otthon kényelmében tudtam végre megismerkedni ezzel a filmmel és mivel elég sok gondolatot és véleményt ébresztett bennem, úgy érzem, muszáj róla külön bejegyzést írnom.

Ismertető:

"Az amerikai tinédzser, Daisy igazi lázadó természet. Édesanyja meghalt, miközben életet adott neki. Édesapja a vidéki Angliába küldi it, hogy a nagynénjével és az mostoha-unokatestvéreivel töltse a nyarat. A dacos és boldogtalan városi lány először nem hajlandó lazítani az eddig soha nem látott távoli rokonaival ebben a számára ingerszegény vidéki környezetben. Ám egy kis idő után Daisy azon kapja magát, hogy őrülten szerelmes legidősebb mostoha-unokatestvérébe, Eddie-be, és a fiú viszonozza érzéseit. Az unalmas, vidéki kiruccanásból hirtelen élete legszebb és legemlékezetesebb nyara lett, aminek csak a hirtelen kitört Harmadik Világháború tud véget vetni."

Ahogy az ismertetőből is látszik, nem a könnyed, romantikus fajta. Igaz, az eleje kifejezetten idillikusan indul.

A látványvilágra nem lehet panasz. Gyönyörű tájképek vannak benne, éles színvilággal és később színesen komor, megrázó képsorokkal. Ezt pedig remek zenei aláfestéssel egészítették ki. A filmélmény tehát adva van.

Információim szerint, nem pontosan követi a könyvben leírtakat (bár én még nem olvastam), ám lényegi változtatás nem történt a forgatókönyvben.

Az alapötlet jó, benne van minden, ami egy ilyen témához kell (háború, atombomba, vízszennyezés, katonák és halál), csakhogy ez még korán sem elég a tökéletességhez.

A történet a közeljövőben játszódik és a film elején egy teljesen reális képet ad. Az amerikai vadóc lányt vidékre küldi az apja, ahol nehezen illeszkedik be. Ezt pedig egy közelgő háború fenyegetése árnyékolja be. Aztán persze becsap a villám, a háború valóság lesz és feje tetejére áll a világ. Ezzel pedig minden rendben lenne, ha lenne a dolgoknak magyarázata vagy legalább kifejtése.

Az még hagyján, hogy a romantikus szál cseppet sem romantikus. Ellentétben a többséggel, én nem azon akadtam fenn, hogy unokatestvérek vagyis vérrokonok között szövődik a szerelem (bizonyos korokban, illetve kultúrákban ez teljesen elfogadott), hanem hogy úgy száguld, mint egy betépett gyorsvonat. Szemeznek, pár szót váltanak, aztán már csókolóznak, másnap meg már le is fekszenek és ezt kellene nekem életre szóló szerelemként elkönyvelnem. Hát, kihagynám. Fogalmam sincs, mit lát Daisy a csendes Edmondban, azon kívül, hogy nagy állatszelídítő. A romantika tehát felejtős, de szükséges a történet mozgatásához, Daisy ugyanis úgy belezúg a vidéki fiúba, hogy az életét biztosító lehetőséget is tűzbe dobja. 

A háborúval már több problémám akadt, bár a realisztikus képsorokat kifejezetten értékeltem.

3. világháború? Rendben. De ki kivel harcol és miért? Világháború, tehát országok egymás ellen vagy esetleg terroristák a világ ellen? Hatalomért, pénzért, energiaforrásokért, vízért, élelemért vagy a hódok jogaiért? Fogalmam sincs, mert ebből semmi sem derül ki. Oké, hogy a kamaszok nem foglalkoznak politikával, de azért egy cseppet érdekelhetné őket, ki dobálja az atombombákat... 

unokatestvérek + a kutya

Ezt tovább bonyolítja, hogy az "ellenség" már a bokrok alatt van szó szerint. Ez azért sántít, mert Anglia egy sziget, egy szigetet megszállni pedig nem olyan egyszerű. Itt ráadásul napok alatt megtörténik, ami mivel nem tudni, ki az ellenség, azt feltételezi, hogy angolok harcolnak egymás között. Még mindig azt kérdezem, miért és ha ez így van, akkor inkább belháború és nem világháború. 

Az ellenség ráadásul nem túl értelmes (itt a beragadt teherautó jelenetére gondolok elsősorban), ezért is sikerül őket rekord idő alatt kifüstölni és ezzel miniatűr világháborút kreálni. Ismét jogos a kérdés: mi a fenének hívják világháborúnak?

A háttér tehát teljesen kidolgozatlan, viszont a háborús körülmények remekül vannak érzékeltetve. Van itt minden, a kilakoltatástól, a munkán át a katonák erőszakoskodásáig és a gyilkosságokig. Ráadásul mindezt olyan képi világgal, ami megcsapja a nézőt rendesen. Különösen, ha tudja, hogy ez a rész nem csupán fikció, ezek bizony a valóságban is megtörténtek.

Ami a főszereplőt illeti, elég érdekesen viszonyul az új helyzethez. Daisy egy naiv, kissé beképzelt lány kuszán fura gondolatokkal, amik csak a film végén nyernek értelmet. Aztán hála a vidéki levegőnek meg a rózsaszín ködnek, egy határozott és céltudatos lány lesz belőle, amivel nem is lenne probléma, ha nem vinné egy cseppet túlzásba a dolgot. Haza akar menni? Megértem, ám háborúban nem lehet csak úgy önkényesen utazgatni, akkor sem, ha a felnőttek szemetek és magasról tesznek rá, mi van a kölykökkel. Daisy tehát őrült hazafutásba kezd, aminek során átéli a már említett háborús borzalmakat és mégis meglepően nyugodt és határozott marad, sőt még túl is éli, ami szép teljesítmény. Egyrészt szomjan kellett volna halni, mert a víz szennyezett (Senki se kérdezze, mitől, miért és mennyire, mert ezt sem lehet tudni...) és nem pakolt elég ivóvizet, elfelejtette a víztisztító tablettát és még a kínálkozó lehetőségeket sem ragadta meg a pótlására. Másrészt el kellett volna tévednie, mert kétlem, hogy előéletét tekintve kiscserkész lett volna, aki profin tájékozódik egy térkép és egy iránytű segítségével. Ezen kívül olyan sztoikusan viseli a megpróbáltatásokat tisztaságmániája ellenére is, ami kész csodának minősül. Ettől függetlenül lehet vele szimpatizálni és drukkolni neki, ahogy a többi szereplőnek is. 

A film vége sajnos nem válaszol meg egyetlen kérdést sem, sőt még többet generál. Továbbra sem tudni, mi történt és történik a világban, ahogy azt sem, mi lett a szülőkkel. Edmond sorsa pedig még több kíváncsiságra ad okot, bár itt a titkolózást teljesen megértem.

Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Látványra remek, jól mutatja, hogy a háborúsdi élesben nem is olyan mókás, viszont a kidolgozatlan háttér sokat ront rajta. Nekem a magyarázatok teljes hiánya miatt túl kevés volt ez a film.

Azoknak ajánlom, akik disztopiára vágynak és csak el akarnak merülni egy filmben töprengés nélkül.

Kedvenc zene a filmben:

Mozgóképek XVI.

Decemberben nem szakítottam sok időt a filmekre, így ezúttal csak hármat hoztam. Mindegyik egész más stílus és műfaj.

Vérmesék

"Manzoniéknak, a hírhedt maffiózó családnak mindene megvolt egészen addig míg Fred (Robert De Niro), a családfő az FBI-nak tett vallomásával három keleti-parti maffiafőnököt is rács mögé juttatott, veszélybe sodorva ezzel kicsiny famíliája hétköznapjait. 20 millió dolláros vérdíjjal a fején a tanúvédelmi program sem tűnik életbiztosításnak, de a maffia első számú ellenségének nem sok választása marad. Stansfield ügynököt (Tommy Lee Jones) bízzák meg, hogy Franciaországba telepítse Franket, feleségét Maggiet (Michelle Pfeiffer), és két vadóc kamasz gyerekét (Dianna Agron, John D'Leo)."

A bemutató alapján humorosnak és izgalmasnak tűnt, amit az akció-vígjáték besorolás is biztosítani látszott. Ezt a filmet mégsem mondanám kifejezetten viccesnek. Akad benne humor, kicsit akasztófahumor jelleggel, amiken lehet kuncogni, nekem mégsem lett jobb kedvem tőle.

Az egész filmet belengi a valóság nem épp illatos szele. A főszereplő család hiába menekül a múltja elől, képtelen megszökni. A tetteik következménye mindig utoléri őket. Ráadásul Belle mellékszála teljesen lehangoló, mert nincs benne semmi filmszerű. Ott az okos és szép lány, aki lazán lever néhány rámenős srácot és mégis sikerül egy csúnya csapdába esnie, mikor egy kis romantikára vágyik. Ezektől és a végén a drámai elemekkel fűszerezett akciótól nekem nem tűnt annyira vidámnak.

Szóval, aki kifejezetten nevetni akar, válasszon másik filmet, viszont, ha valaki maffia témára vágyik humoros és új köntösben, az mindenképpen nézze meg.

A Kelet

"Valaki nagy vállalatok vezérigazgatóira utazik: elkapja és rákényszeríti őket saját káros termékeik elfogyasztására. Az ügy felgöngyölítésével egy elit magánnyomozó irodát bíznak meg. A gyanú egy rejtélyes anarchista csoportra, a Keletre terelődik, ide kell beépülnie Sarah Moss volt FBI ügynöknek. Sarah beépül a szervezetbe, de hamarosan rájön, hogy ahogy közeledik a végelszámolás pillanata, úgy kerül egyre közelebb a szervezet vezetőihez."

Minden lassúsága ellenére ez egy érdekes film. Megkapó témát dolgoz fel, az anarchista szervezeteket, bár elég erős hippi beütést is kapnak. Ehhez pedig hozzáadja a titkos ügynök adalékot, bár nem James Bond stílusban.

Az alapötlet tehát remek, a hangulat is passzol és a lassú képsorok is illenek hozzá, mégsem tökéletes. A Kelet működése sok kérdést és furcsa foltot hagy maga után. A szereplők motivációja hol érthető, hol sajnálatra méltó. Sarah peidg egy meglehetősen idegesítő főhős a maga sztoikus zombilétével. Nagyon tetszett, hogy az anarchisták és a rájuk vadászó cég mindkét oldalát bemutatták és a vége is tökéletes lezárás volt.

Összességében tehát egy érdekes film, azoknak ajánlom, akik valami globális problémán szeretnének elmélkedni és nem bánják a lassan haladó cselekményt.

Kék ördögűző

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ikerpár. Az egyik forrófejű, idióta, míg a másik megfontolt, komoly, okos. Rin és Yukio egy mozi erejéig visszatérnek hozzánk. Szokásos módon, Yukio bajba kerül Rin miatt, aki még csak a megbánás legkisebb jelét sem mutatja, és még egy kis démont is magához vesz. Mindeközben a város hatalmas fesztiválra készül, amit minden 11. évben tartanak meg. A nagyszabású rendezvény azonban nem úgy alakul, ahogy eltervezték."

Egyik kedvenc animém, Ao no exorcist kiegészítő filmje.

Imádom a stílusát, a szereplőket (természetesen Rinnel az élen) és a hangulatot, ami körbelengi. Nagyon jó volt ismét elmerülni benne egy teljes mozifilm idejére.

Ez a rész olyan, mint valami különös édesség a rajongóknak. Mintha az egyik epizód nyúlna extrán hosszúra és kalandosra, amivel elhúzza a mézes madzagot, ennél azonban többet nem nyújt. A történet fő mozgatórugója, vagyis Rin vérszerinti apja és az ehhez kapcsolódó konfliktushelyzet kimaradt belőle. Ettől függetlenül jó kis cselekményt hoztak össze. A démonok megítélése itt is központi kérdés, ahogy a sorozatban már megszokhattuk. A karakterek pedig adják önmagukat, ahogy kell.

Nagyon jól szórakoztam rajta, élveztem minden percét és kedvem támadt újra végignézni az animét. Nem is tudtam, mennyire hiányzott Rin és a zűrös élete, míg el nem kezdtem nézni. Minden Ao no exorcist rajongónak kötelező!

Értékelés:

Kék ördögűző          ->   10

A Kelet                    ->    8

Vérmesék                 ->   7

A hercegnő (Clockwork Princess)

Cassandra Clare kosztümös trilógiájának befejező kötete.

Az előző két részt (Az angyal, A herceg) természetesen olvastam és bár nem tökéletesek, mindegyik elnyerte tetszésemet. Épp ezért nagy kíváncsisággal és egy csipet izgalommal kezdtem bele az utolsó könyvbe. A megjelenése óta (az amerikaira gondolok) több dicsérő véleménybe futottam róla, aztán akadt néhány kevésbé dicsérő is. Utóbbi elsősorban a vége miatt, azt azonban mindenki hangsúlyozta, érzelmes könyv. Ettől pedig megrettentem kicsit, mert a lelkem színe hasonlít Will Herondale lelkére, ami köztudottan mályva...

A borító ezúttal is meseszép. Az a ruha és a világító varázskönyv teljesen elbűvölt. A színvilágával tökéletesen passzol a másik két könyv mellé és nagyon szeretem, mikor a sorozat részei már ránézésre is összetartoznak a polcon.

Ez a kötet lett a legvaskosabb, több mint 500 oldal és a végére egy kis meglepetés is került. Az utolsó lapokon ugyanis egy családfa található, ami megmutatja a Herondale, Lightwood, Carstairs családok leszármazási vonalait, ezzel is összekötve ezt a trilógiát a Végzet ereklyéi sorozattal. A könyv elolvasása előtt azonban senkinek sem ajánlom, hogy hátra lapozzon a spoiler veszély miatt.

Fülszöveg:

"Tessa Graynek boldognak kellene lennie – hiszen minden menyasszony boldog, nem? Csakhogy miközben az esküvőjére készül, egyre több árny vetül a londoni Intézet árnyvadászaira. Új démon bukkan fel, akit vér és titkok fűznek Mortmainhez; ahhoz a férfihoz, aki könyörtelen automatonjai, a pokoli szerkezetek segítségével az árnyvadászok elpusztítására törekszik. Mortmainnek már csak egyetlen dologra van szüksége, hogy megvalósítsa a tervét. Tessára."

Befejező kötet, vagyis minden titokra fény derül. Végre kiderül kicsoda, vagy inkább micsoda Tessa, és hogy miért van rá szüksége Mortmainnek. A cselekmény mégis a már megszokott, lassan kibontakozó mederben halad, bár mindig akad egy-egy csata, ami felpezsdíti az állóvizet.

Valóban az érzelmeken van a hangsúly, mivel minden egyes szereplőről, akik már egész népes tábort alkotnak, részletes érzelmi jelentést kap az olvasó. Engem mondjuk nem hatott meg, sőt inkább picit bosszantott, mert mindenki épp nagyon szerelmes, pedig a történet nem is tavasszal játszódik...

A karakterek persze ettől függetlenül szerethetők és egyes esetekben ez a romantikus köd még szórakoztató is. Valahogy nekem mégis túlzásnak tűnt ez a csoportos lánykérés. Ráadásul, míg a szerelmi szálak bontakoznak, a fő konfliktushelyzet áll. Ezen mondjuk a levelezések, amik a konzultól vagy az inkvizítortól jönnek, enyhítenek kicsit.

Itt kell megjegyeznem, hogy komolyan nem értem, az árnyvadászok hogyan vannak még mindig szervezett egységben, mikor annyi intrika, ármánykodás árnyalja minden évszázadukat. Akár ezt a kort nézem, akár a napjainkban játszódó másik sorozatot, az egymás ellen áskálódás állandó jelenség.

A mechanikus probléma tehát lassan, szinte a háttérben bontakozik ki, hogy a könyv végén nagy csatajelenetben csúcsosodjon, amit egyszerű, de látványos végső megoldás zár le. Ezzel pedig valóban bebizonyosodik, hogy nem a harc áll a középpontban, hanem a szereplők magánélete.

Itt is elsősorban a főhősökre kell gondolni, vagyis az előző részekből már jól megismert Will - Tessa - Jem háromszögre. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan oldja meg az írónő ezt a kényes kérdést, főleg mert nem győzi hangsúlyozni, Tessa egyszerre szerelmes mindkét fiúba. 

Álláspontom még mindig megingathatatlan, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni. A karakterek mégis megkedvelhetők és Tessa egész jó főhősnő, bár nem bír kimaradni a bajból, ahogy egy fantasy sorozatban lenni szokott. Ráadásul nem csak a szíve megosztottsága és a tény, hogy már elígérkezett az egyik fiúnak, bonyolítja tovább a dolgokat, hanem Jem egyre aggasztóbb egészségi állapota is.

Clare bizonyára sokakat meglepő csavarral állt elő a megoldásban, ami engem nem lepett meg és bevallom, nem is tetszett. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldást sokkal jobban díjaztam volna. Picit talán még csalódtam is a vajszívűsége miatt. (Erről majd egy picit később bővebben.)

Mivel nagyon kedvelem Willt, én végig neki drukkoltam és bár ebben a könyvben nem brillírozott annyit a gunyoros megjegyzéseivel, továbbra is ő a szívem csücske, ha árnyvadászokról van szó.

Ízelítő a humorából:

"– Nem vagyok okleveles balfék! – jelentette ki dühödten. 

– Az oklevél hiánya aligha bizonyíték az intelligenciára – mormogta Will."

A csendes szenvedésből azonban még mindig visszavehetett volna egy kicsit, különösen a könyv lezáró részeiben.

Itt jött el a pillanat, hogy elmondjam, melyik jelenet volt az, ami kiakasztott és itt fog rám zúdulni a romantikus rajongók kőzápora. Ez a jelenet nem más, mint a fogságban enyelgés.

Szörnyen hatásvadász volt a szememben. Két veszteségtől sújtottan szomorú ember, akik bezárva várják, hogy az ellenség rájuk törjön és végezzen velük, szerintem kevés valószínűséggel gondol épp a romantikára, függetlenül attól, hogyan éreznek egymás iránt. A leírt, kissé túlfűtött (nem kell félni, bőven megmaradt a korhatár keretein belül) jelenetet ezért rettentő túlzásnak éreztem. Ráadásul a ruhák esetében néhány bakit is elkövetett az írónő, ami nem szokása, így még inkább elhúztam a számat. Az ehhez kapcsolódó aprócska jel megoldásán pedig csak kuncogni tudtam. (Ezt a bejegyzés legvégén kifejtem.)

Az, hogy nem örömködtem ezen a romantikus jeleneten lehet az én hibám, mivel ahogy már említettem sötétlila lelkem van. Azt azonban már nem lehet erre fogni, hogy az epilógus sem tetszett.

A könyv ugyanis minden lassúsága és érzelmesebb vonásai ellenére szórakoztató és élvezetes. Tetszett, ahogy az eddigiek is és érdekesnek találtam a konfliktushelyzetek megoldását. Épp ezért, ha az utolsó fejezetnél, ami meglehetősen rózsaszín volt, vége lett volna, egyetlen rossz szavam sem lenne. Csakhogy Clare írt egy epilógust is, amivel elrontotta a lezárás hangulatát és kiverte nálam a biztosítékot.

Az még rendben van, hogy nem bírta megállni epilógus nélkül és tudatni akarta olvasóival, miként alakult tovább a halhatatlan főhősnő élete, bár ezzel tönkreteszi az utolsó fejezet rózsaszín léggömbjét. Azt viszont, ami az emlékezés után történik és itt a nagy találkozásra gondolok, olyan szinten sziruposan cukros, hogy majdnem a torkomon akadt. Nem értem, miért kellett...

Összességében tehát azt kell mondanom, nem rossz könyv, szépen elvarrja a szálakat, és akit az első két kötetben nem akasztott ki a szerelmi háromszög, az itt sem fog bosszankodni. Az epilógus viszont nem kellett volna, nagyon-nagyon nem kellett volna...

Romantikamérce:

Szerintem, nem volt olyan nagyon érzelmes ez a könyv, pedig több helyen hallottam, hogy az olvasókat nagyon megérintette, volt aki még sírt is rajta. Sírást mondjuk tőlem ne várjon senki, ahhoz túlságosan jégszívű boszorka vagyok, de meg tudom ítélni, mi az ami megérint és mi az, ami nem. Engem itt egyik szerelmi szál sem ragadott meg igazán. (Ebben persze a szerelem megoszthatatlansága miatti elveim is szerepet játszottak.) Illetve a karakterek sorsa sem ingatott meg lelki nyugalmamban. Clare-t sokan kemény szívű írónak mondták azért, ahogy a karaktereivel bánt, pedig szerintem ennél vajszívűbb már nem is lehetett. Tele van cukorral a befejezés, nem értem, miért nézhetnek rá úgy, mint a savanyú szőlőre.

Mielőtt azonban teljesen romantikagyilkosnak tűnnék, megjegyzem, igazán gyönyörű és valóban romantikus sorok is akadtak a könyvben, méghozzá Will vallomása miatt:

"Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok…"

A világ legszerencsétlenebb angyala

A könyv tele van olyan apróságokkal, amik összekötik Clare másik sorozatával. Ilyen Izzy rubin nyakéke, aminek előéletét A hercegnőből ismerhetik meg az olvasók, vagy a Herondale seb.

Aki olvasta a Végzet ereklyéit, az jól tudja, hogy a Herondale családban öröklődik egy csillag alakú sebhely vagy anyajegy, kinek hogyan tetszik, amit az angyal jelének tekintenek. Nos, ez a jel itt kerül a vérvonalba és ez az, amin jót kuncogtam magamban. Ennek az apróságnak ugyanis semmi funkciója nincs, csak a rajongók kíváncsiságának táplálása. Ehhez a sebhez kapcsolódik a világ legszerencsétlenebb angyala, becsületes nevét Ithuriel is.

Innentől csupán a saját hülyeségem olvasható kizárólag azoknak, akik már végiglapozták a Végzet ereklyéit és A hercegnőt is. 

Spoiler!

Ithuriel szerintem a világ legszerencsétlenebb angyala és a helyében Razielnél panaszt emelnék, hogy regulázza már meg az árnyvadászait.

Először szegényt elkapja egy boszorkánymester és ékszert készít belőle. Nem vicc, tényleg nyaklánc lesz a kis tollasból és békésen csüng Tessa csinos nyakán. Aztán eltelik cirka száz év és jön Valentine, hogy őrült vérkísérletekbe kezdjen vele. Ennél nagyobb szívást egy angyalnak el sem tudok képzelni, főleg hogy úgy tűnik, száz évig senkinek sem hiányzik a mennyekben...

Én pedig ezt a két dolgot összekombináltam és egy kész paródiát alkottam belőle.

Először elképzeltem, hogy a nyaklánc Ithuriel mit gondolhatott, mikor a csillag alakú jelet hagyta Will vállán és ezzel a Herondale családon: "Hm, csupasz bőrfelület. Úgy unatkozom, ezek meg csak szórakoznak. Én is itt vagyok! - és nyomdázni kezdett Will bőrén...."

Aztán megpróbáltam elképzelni, szegény szerencsétlen angyalka, hogyan került Valentine kezére:

"Stephen Herondale és Valentine Morgenstern söröznek. A negyedik korsó után angyalokról kezdenek beszélni és az illuminált állapotban lévő Stephen kiböki, hogy a családjának volt egy angyalnyaklánca, csak kellett a pénz lóversenyre és beadták a zaciba. Valentine lehúzza a maradék sörét és már meg is van a terve, hogyan tör be és lopja el a nyakláncot, úgyis épp azon törte a buksiját, honnan akaszthatna le egy angyalt."

Szóval megvannak a magam elképzelései, miként lehetne összefűzni a két sorozatot. A viccet félretéve, tényleg szánom szegény Ithurielt.