Annyira király vagy! 4.

Egy kis töprengéssel kell indítanom.

Tegnap ráébredtem, mennyi depresszív, melankolikus vagy épp borzalmakkal teli könyvet olvasok és ez nem biztos, hogy jó dolog.

Szeretem az akcióban bővelkedő, izgalmas, veszélyekkel teli, elgondolkodtató és naturalista történeteket, amikben nem finomkodnak. Ezért szoktam azt mondani, ha megkérdezik, ugyan miért olvasok vérengzős szörnyűségekről, hogy egy zöld mezőn ugráló csapat rózsaszínű nyuszi túl unalmas nekem. Tegnap viszont nyuszikat akartam és szivárványt és boldogságot és nevetést és bármit, amiben nincs halál, dráma és fájdalom. Mikor ugyanis az emberlánya Holokauszt Emlékközpontban tölti a napját és a Metropolban is csak rémhírekkel ijesztgetik, nem vágyik több szörnyűségre, sőt.

Szóval, mikor végeztem a múzeumban (az állandó kiállítás üt mint egy légkalapács, érdemes megnézni, csak utána nehéz kicsit feldolgozni) és kikapcsolódásra vágytam, szokásomhoz híven a könyvekhez nyúltam, csakhogy nem igazán találtam megfelelőt.

A táskámban épp A gesztenyefa árnyékában lapult, ami mivel a második világháború idején játszódik, nem igazán dobott volna fel. Épp ezért, mikor visszaértem a koliba, felmértem polcom tartalmát: 

A Tiszták, mivel disztópia és tele van rémséges dolgokkal szintén kiesett. Van még egy vámpíros könyv a koliban, de mivel az első fejezete a "Vér" címet kapta, elvetettem. Aztán ott van a Tűz és jég dala negyedik és ötödik része, amit pont tegnap kaptam kölcsönbe, csakhogy Martin bácsi sem épp a rózsaszín nyuszikról híres. Így kezdtem kétségbe esni, hogy "Jó ég! Csak borzongató dolgokról olvasok?" mikor megakadt szemem a manhwákon. 

Ez a képregény úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér, be is faltam azonnal és sikerült kikeverednem a sötét, komor hangulatomból.

Most pedig levonom a konklúziót: Több vidám könyvet kell olvasnom! 

Az elhatározás tehát megvan, már csak vidám könyveket kell összevadásznom, ami nem tűnik könnyű feladatnak.

Ennyit rólam, most jöhet az Annyira király vagy! negyedik kötete.

Külsőségekben hű maradt az eddigiekhez és ezúttal Hjon-Ho pózol a címlapon, aki a szerző személyes kedvence.

Fülszöveg:

"Nanunak és Szung-Hának sikerült egy könnyed, laza kapcsolatot kialakítania, de a fiú még távol áll attól, hogy megnyíljon lökött barátnője előtt. Azonban lehet, hogy nem jó ötlet magába zárni az érzéseit, ha a családja ismét feltépi a régi sebeket… Eközben Hjon-Ho élete hirtelen veszélybe kerül, így Dzsei kénytelen szembenézni érzéseivel. Vajon Szung-Ha és Dzsei képes lesz megküzdeni a démonaival?"

A sorozat fülszövegei mindig nagyon eltaláltak, így most is összefoglalják a lényeget, többet én sem szeretnék elárulni, olvasson mindenki utána. Inkább csak személyes benyomásaimról írok, ahogy szoktam.

Szung-Ha és Nanu kapcsolata szépen alakul, kezdenek összecsiszolódni, bár még mindig sok vicces jelenetük van, amiken jókat derültem. Nanu kifejezetten jó hatással van a fiúra, aki talán kezdi levetkőzni álcáit. Ebben a részben végig szimpatikus volt és egy-egy sötétebb megnyilvánulása cseppet sem rontott az összképen. Plusz még többet tudtam meg a családjáról, ami segít igazán megismerni őt. Kíváncsi leszek, mikor fog komolyan megnyílni Nanunak.

Amúgy a kapcsolatuk aranyos fordulatokat vesz. Szung-Ha kezd felelősséget érezni a lány iránt és bár bedob néha kétértelmű megjegyzéseket, nem nyomul. A kézen fogva sétálás és randizás hétköznapi és bájos, ahogy kell. Azért én már várom, mikor csattan el az első csók, mert Nanu biztosan mond utána valami eszméletlen nagy ostobaságot, ahogy szokta. Kelekótya egy lány, de így szerethető.

A másik szerelmi szál Dzsei és Hjon-Ho kapcsolata is tovább lép egy szintet. Ők is helyesek a maguk botladozó módján, így még mindig nem zavar ez a boys-love elem. Igaz, a kötet végére kissé ráncoltam a szemöldököm Dzsei viselkedése miatt, no meg mert Hjon-Ho hirtelen szembesülve érzelmeivel nem mutatott túl nagy döbbenetet. Azért kíváncsi leszek, mi lesz velük ezután.

Nanu és Szung-Ha

A rajzstílus még mindig színvonalas, kedvet is kaptam egy kis alkotáshoz, főleg hogy a rossz kedvemet mindig olvasásba és rajzolásba fojtom. Le is koppintottam a számomra leginkább tetszetős képkockát. Szung-Ha nem a legtökéletesebb, de Nanut úgy érezem, sikerült eltalálnom.

A kötet vége, ahogy már az eddigi három részben megszokhattam, ezúttal is függővéggel zárult. Új és fontos szereplő tűnt fel a színen, aki sok bonyodalmat ígér.

Összességében tehát még mindig nagyon király ez a sorozat, ahogy a címe is mondja. Sikerült megnevettetnie egy melankolikus nap végén, szóval ideális kedvjavítónak is.

Ajánlom ezt a részt mindenkinek, aki az eddigieket olvasta, garantáltan nem fog csalódni. Az első részt pedig mindenkinek, aki egy bohókás szerelmi történeten szeretne felvidulni és valami könnyed olvasmányra vágyik igényes rajzokkal. Tényleg jó ez a sorozat.

Mozgóképek VIII.

Kicsit megcsúsztam filmes rovatommal, de nem feledkeztem meg róla, így azonnal pótolom.

Nos, nem volt túl sok időm áprilisban filmekre, ezért most csak hármat hoztam. Íme:

Rajzolt gyilkosság

"Angela, a tizennyolc éves belga lány lelkes képregényrajzoló. A diplomaosztáson elhatározza, hogy megvalósítja álmát, beutazza a világot. Első útja a japán fővárosba, Tokióba vezet, ahol lenyűgözi őt a számára teljesen idegen japán kultúra és a helyi képregény, a manga különös világa. Hamar magába szívja az új hatásokat, amelyek nemcsak a rajzait, de idővel egész érzékelését rabul ejtik. Egyre jobban elmosódnak a realitás és fantázia határai, és Angela saját titokzatos krimijének főhősévé válik."

Azért kezdtem el nézni ezt a filmet, mert egyszerre ígérte Japán légkörét és a rajzolás mámorát. És hol lehetne jobban bemutatni az utóbbit, ha képregényekről van szó, mint a manga szülőhazájában?

Nem azt kaptam, amire számítottam.

Angela egy járkáló bábu, aki alig beszél a film során. Japán mesés légköre helyett pedig az alvilági részét mutatja be és csak néha-néha bukkan fel egy-egy skicc a vásznon. Az ismertető igazán megtévesztő, mivel a film fura, nagyon-nagyon fura még nekem is. Nem mondom, hogy semmiről sem szól, mert ez nem teljesen igaz, hiszen a végén rendesen eltöpreng az ember, mi is az igazság. Választhattam volna jobb filmet is...
Azoknak ajánlom, akik szeretik az olyan filmeket, amiknek értelmén el kell egy kicsit töprengeni. Tényleg fura film.

Bújócska

"Dr. Richard Goodman nemrégiben özvegyült meg. A pszichiáter a kilencéves kislányával együtt próbálja túltenni magát felesége hirtelen elvesztésén. Emily azonban nehéz eset: képtelen feldolgozni a történeteket. Apja megkéri egykori tanítványát, Dr. Katherine Carsont, hogy segítsen a világtól egyre jobban elzárkózó kislánynak. Több hónapos kezelés után Goodman úgy dönt, hogy New Yorkból egy csendes kisvárosba költöznek. Ám ez sem javít a helyzeten, sőt, Emily egyre több időt tölt új, képzelt barátja társaságában, aki élvezettel játssza halálos játékait."

 Egy igazi thriller. Nem friss alkotás, ami jól látszik Dakota Fanningen, ám talán épp ezért jó film. No, meg mert a színészekre nem lehet panasz.
Szépen fel lett építve, engem sikerült megvezetnie. A csattanó ütős volt a végén, bár én máshogy zártam volna le, valami kevésbé szokványossal. Mégis mindent összevetve tetszett. Jó film.
Ajánlom a műfaj kedvelőinek és mindenkinek, aki egy kis pszichológiai töltetre vágyik.

Tragikus baleset

"Carrie, az egyik vidéki kisvárosban élő lány rádöbben, hogy nem szereti a vőlegényét, gyermekkori kedvesét. Mielőtt azonban tisztázhatná Mike-kal a dolgot, a férfi egy tragikus autóbaleset következtében lebénul. A feszült és teljesen összezavarodott Carrie New Yorkba menekül a problémák elől. Szeretné megtalálni helyét a világban, eldönteni, hogyan tovább. A nyüzsgő Manhattan azonban újra csak nehéz választás elé állítja. Egyik nap Carrie találkozik a jóképű és rejtélyes idősebb férfival. Ann Packer regényéből."

Szeretem a drámákat, de nem ezt a változatot.
Idegesítettek a szereplők, különösen a főhősnő és új fiúja. Sokat nem is tudtam meg róluk azon kívül, hogy szenvedtek hol ezért, hol azért.
No, de ha nem jó a drámai elem, akkor talán a romantika. Hát, nem, nagyon nem. A romantikus is mást jelent az én szótáramban.
Nem igazán ajánlanám ezt a lapos, unalmas és semmitmondó filmet, maximum csak ha valaki szeret szenvedni.

Ennyi volt, jöhet a megszokott pontozás:

Bújócska                         ->   9

Rajzolt gyilkosság            ->   6

Tragikus baleset              ->   3

Blog díj

Új blogos lánc terjeng az interneten, méghozzá egy díjacska. Korábban már egyszer részt vettem hasonlón, ám ez most kifejezetten blogajánlós dolog, aminek nagyon örülök, ugyanakkor töröm a buksim, mihez kezdjek vele.

Szóval ColourfulFantasy megajándékozott ezzel a helyes kis rózsaszín plecsnivel itt a sarokban. Ezúton is köszönöm szépen. Örülök, hogy olvasod a firkálmányaimat, és hogy gondoltál rám. :)

Mindig szeretem a visszajelzéseket bármilyen formában érkezzenek és mint mindenkiben, aki ír, bennem is él egy egészséges kíváncsiság, mit váltanak ki a sorok azokból, akik elolvassák. Ez a díjacska pedig ennek egyik megnyilvánulása, úgyhogy megbecsülöm és adom is tovább.

Íme a szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!

2. Felsorolunk 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a feliratkozott olvasók száma!

3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról.

Nos, első pont megvolt, jöhet a vallomás.

Az a helyzet, hogy szánom-bánom, de nem olvasok blogokat. Pontosabban nem olvasok rendszeresen, csak hébe-hóba, mikor egy konkrét dologra rákeresek, vagy ha szembe jön velem egy érdekes bejegyzés.

Éppen ezért nagyon kevés blogra iratkoztam fel (pl: könyvkiadói blogok, ismerősök blogjai, akik jelenleg külföldön vannak), amik ráadásul elég rendszertelenek a bejegyzéseket illetően. Nem is közülük választanék, hanem legyenek inkább ők különböző megfontolások alapján:

Eszkimókiai

Egyik kedves olvasóm, aki szintén blogol és szintén könyvmoly. Ha épp elkap a blogolvasós hangulat általában megnézem, mit írtak olvasóim és mivel főleg könyvekről ír, időnként nála szoktam kikötni.

Reea

Molyocska nem csak könyves bloggal. (Amúgy a Molyon frissben feljött blogbejegyzéseket általában átfutom.) Naprakész és stílusos.

Mazsidrazsi

Szintén molyocska lila bloggal. Szeretem a lilát.

Rya

Könyvismertetős blog és nem mellesleg ő is molyocska.

(Néha tényleg kezdek félni, mennyire Moly-függő lettem. Könyv = Drog)

Tehát a fent említett négy hölgynek adom tovább a díjat és ajánlom őket az erre vetődő olvasó figyelmébe. Díjat kapni jó dolog, adjátok tovább! :)

Nem blogoló olvasóimat pedig, ha van kedvük, szintén bevonnám a játékba: 

Milyen bloggereket olvasol rendszeresen? Írd meg nekem megjegyzésben, hátha én is kedvet kapok hozzájuk.

Színházak (elfuserált) éjszakája

Szeretek színházba járni. Különleges hangulata van és a filmekkel ellentétben szerintem itt bontakozik ki igazán a színész tehetsége. Élesben végigjátszani egy egész estét, miközben bármi megeshet (áramszünet stb.) sokkal nagyobb kihívás, mint egy filmszerep, aminek egy-egy jelenetét hatvanhatszor felveszik és a végén a vágószobában dől el, hogy is néz ki egészben.

Szóval minden tiszteletem a színészeké és bár nincs lehetőségem sűrűn megcsodálni őket, kedves mosollyal gondolok a színházakra.

Tegnap pedig ezen okok miatt ellátogattam a Színházak éjszakájára, ami nagy csalódást okozott, így egy kis dühöngés lesz ebben a bejegyzésben.

Az egész úgy kezdődött, hogy F. barátom kb. két hete felvetette, menjünk el, úgyis puccos bulira vágytunk már régóta. A lányok ugyanis szeretnek néha kiöltözni, csak az alkalom varázsáért és ezzel mi sem vagyunk másként. Van jobb alkalom erre, mint egy színház? Nos, mi úgy gondoltuk, nem sűrűn, így felvettük a programtervünkbe.

Csakhogy mindketten elfoglalt egyetemisták vagyunk elhavazódva sok-sok tennivalóval és szerettünk volna másokat is magunkkal csábítani. Így történt, hogy csak a hét elején vált véglegessé, megyünk. Ekkor fogadott az első hideg zuhany: a regisztrációs időszak lezárult.

Itt meg kell jegyeznem, hogyan is működtek a jegyek meg a programok:

Az érdeklődő 14 budapesti színházba látogathatott el egy karszalaggal (diák:1000, felnőtt:1700), amit előre meg lehetett rendelni és a foglalásos programokra időben regisztrálni. Az időben itt azt jelentette: minimum egy héttel korábban.

A programoknak több típusa volt: foglalásos (csak az előre regisztráltaknak) és félig foglalásos (a helyek felét előre lefoglalták, míg a másik felét érkezési sorrendben lehetett betölteni). Minden program maximum egy órát vett igénybe, így egyik színház sem tartott rendes előadást, csak jeleneteket mutattak be, vagy zenés esttel készültek. Volt ahol már délután megkezdődtek a műsorok (ezek általában gyerekeknek szóltak) és volt ahol csak este 6 körül nyitottak. Ám legkésőbb hajnali egykor mind véget is ért.

Szóval a látogató kénytelen volt választani a kínálatból egy, vagy legfeljebb két színházat, ahova el tudott látogatni.

Mivel mi kifutottunk a regisztrációs időszakból, csak a félig foglalásos programokat néztük ki magunknak, amiből nagyon kevés volt. A mi alatt négyfős kis csapatot értek (F. barátom, a fiúja és a lakótársa, illetve jómagam).  Fél 7-kor vágtunk neki a dolognak nem túlságosan kiöltözve, mivel ez mégsem az a puccos buli volt, amire vágytunk. F. szerint csinibaba helyett punknak öltöztem. Hm, van benne valami...

Nálam volt a programlista, amit gyors egyeztetés után el is fogadtunk, így első utunk a Thália Színházba vezetett. Nagyon sokan lézengtek és tolongtak körülötte.

Itt gyorsan beszereztük a karszalagokat és reménykedve beálltunk egy sorba, ami kulisszajárásra vitte a foglalásosokat. Tudtuk, hogy csak akkor jutunk be, ha valaki nem jön el az előre regisztráltak közül, mégis reménykedtünk kicsit. Aztán feladtuk, mivel erre csekély esélyünk volt és inkább mentünk tovább.

Radnóti Színház volt a következő megállónk, ahol jött az igazán mellbevágó dolog.

Itt két programot néztünk ki, mindkettő félig volt foglalásos és az egyik kezdetéhez fél, a másokhoz két és fél óránk volt még. Mikor azonban odaértünk, közölték velünk, hogy az érkezési sorrend itt kis cetliket jelent, amiket reggel óta osztogattak és már el is fogytak. Szóval aki nem regisztrált interneten egy héttel korábban és be szeretett volna jutni, annak legkésőbb kora délután el kellett volna zarándokolnia a színházhoz egy kis cetliért, hogy este beengedjék.

Itt kis csapatunk kiakadt, hogy most akkor mi a fenéért vettük meg a karszalagot, ha sehova sem jutunk be?

F. fiúja indítványozta, menjünk inkább pizzázni, mire én megmakacsoltam magam, hogy nem, akkor is bejutunk legalább egyre. Nem egy darab papírért fizettem!

Szóval előkaptam a listát és megnéztük a gyér kínálatot. Abban reménykedtünk, hogy a később (ekkor még csak 7 óra volt) kezdődő programokra talán még nem fogytak el a cetlik.

Betámadtuk a Centrál Színházat és amikor érdeklődtem a nem regisztráltaknak osztandó cetlik iránt, a nő csak pislogott, hogy náluk ilyen nincs, érkezési sorrend van. (Ahogy a honlapon volt és ahogy mindenütt kellett volna lennie.)

Itt már feltört volna belőlem egy hisztérikus kacaj, hogy "Na, ne mondja!", ám mivel ez jó hír volt, inkább leírtuk a másik színházat és odébb álltunk azzal a tudattal, hogy ha röpke pár óra múlva visszajövünk, van esélyünk bejutni.

Közben, mivel makacsságom átvette az irányítást tornacsukám felett, visszarobogtunk a Radnótihoz csak azért is.

Itt átverekedtem a tömegen és bezsebeltem négy cetlit a színház utolsó, 11-kor kezdődő koncertjére és diadalmasan lobogtattam őket a többieknek.

Ott álltunk morcosan, lehangoltan negyed nyolckor és azon töprengtünk, mit csináljunk fél tízig (10-kor kezdődött a kinézett program a Centrálban, ami egy nyílt próba lett volna). Végül beültünk vacsizni a Tejivóba, bár a kakaó után csak még bágyadtabbak lettünk.

Mindegyikünket elöntötte a csalódottság, hiszen nem erre számítottunk. Ha tudtuk volna, hogy ennyire előre kell tervezni, lehet el sem indulunk.

Mivel még rengeteg időnk volt, kicsit lazultunk a Deák téren, mert az Akvárium Klubnál koncert volt. Hallgattuk, élveztük a pesti éjszakát, én meg örültem, hogy legalább muzsika van, bár nem az én stílusom volt.

Időben elindultunk vissza a Centrálba, ahol egy hosszú sor fogadott minket. Beálltunk a végére és morogtunk tovább, ám meglepően gyorsan haladt. Mikor pedig odaértünk rájöttünk, hogy a sor a Beatles koncertre van, nem a nyílt próbára, amit mi akartunk. Ám ekkor már olyan szinten mérgesek voltunk, hogy nem érdekelt mi, csak nézzünk már meg valamit ezért a nyavalyás karszalagért.

Így kerültünk egy hangulatos koncertre, ami kissé megnyugtatta dühöngő lelkünket. Tetszett.

Mikor pedig vége lett, gondoltuk akkor jöhet a nyílt próba, ám az előtérben a teljes káosz fogadott minket.

Megkérdeztünk egy szervezőt, merre menjünk, aki beállított minket egy sorba. Jó néhány percnyi álldogálás után azonban közölték, rossz sorban állunk, ez a már előre regisztráltaké. Ekkor morogva átálltunk egy másik, jóval nagyobb embertömegbe, mert sornak nem nevezném azt a káoszt.

Közben pislogtunk, hogy 10-kor kellene kezdődnie, ami már rég elmúlt, mi mégis csak várunk. Közben ugyebár ott lapult nálam a Radnóti cetlije az ottani koncertre. Végül mégis kivártuk a sort, majd még vártunk jó néhány percet, mire beengedtek minket a terembe.

Jó helyünk volt és bár mikor elkezdődött a műsor, nekem kicsit gyanús volt, hogy ez nem egy próba, de elnyomtam magamban. Szóval végignéztünk egy bábos előadás (Avenue Q) néhány részletét. Elég pajzán humora volt és a csapatból csak én vigyorogtam rajta, a többiek szerint szörnyű volt. Mire pedig vége lett, lekéstük a Radnótiban lévőt és fáradtan, morcosan és csalódottan kullogtunk haza.

A legnagyobb poén az egészben, hogy ma reggel jöttem rá, jól gyanítottam, rossz előadásra ültünk be. Valahol kellett lennie egy másik sornak és egy másik színpadnak, ahol a próbát tartották, csak a teljes fejetlenségben és káoszban elsiklottunk mellette.

Ha egy szóval kellene jellemeznem az estét, azt  mondanám: elfuserált.

A szervezés csapnivaló volt, alig kaptunk információt mégis mi történik a nagy embertömegben és elcsesztünk egy ezrest szinte a semmire, mert bár a Beatles koncert jó volt, ennyit nem érdemelt. A végén pedig levontuk a konklúziót: nem éri meg nem csak a pénzt, hanem az időt és bosszúságot sem, vagyis többet nem megyünk.

Épp ezért csak azoknak tudnám ajánlani a Színházak éjszakáját, akik előre (két héttel előre) leszerveznek maguknak mindent, regisztrációval, előre megtervezett ütemtervvel együtt. Mások inkább ne vágjanak bele, mert óriási csalódás lesz a vége... 

Füst és csont leánya

Ezt a könyvet találomra emeltem le a könyvtár egyik polcáról. Ismerős volt a borító, mivel Molyon egész nagy népszerűségnek örvend. Próba-cseresznye módon kivettem hát és nem bántam meg.

Kossuth Kiadó munkája, amire nem lehet panasz. Kemény kötésben, védőborítóval, igényes szerkesztéssel került az olvasók kezébe, ami igazán dicséretes. (Igaz, ez lenne az alap olvasói elvárás, azonban sajnos nem minden kiadó tartja be. Piros pont a Kossuth Kiadónak.)

A borító igazán kifejező, jól passzol a történethez, bár míg nem láttam meg ezeket az összefüggéseket, nem nyűgözött le. Most viszont, hogy a könyv végére értem, jó választásnak tartom.

Megközelíti a 400 oldalnyi terjedelmet, ám gyorsan végig lehet lapozni nem csak a nagyobb betűméret, hanem a letehetetlensége miatt is. Én legalábbis nehezen tudtam megválni tőle, olvastam buszon, óra előtti pár percben és sétálás közben is.

Fülszöveg:

"Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett. A történet nem végződik jól.

Világszerte fekete tenyérlenyomatok jelennek meg ajtókon, szárnyas idegenek égették a fába, akik az égbolt hasadékából bújtak elő. 

Egy sötét és poros boltban egy kiméra emberfogkészlete veszélyesen csökken. 

Prága zegzugos utcáin egy ifjú művészpalánta belekeveredik egy brutális, nem e világi háborúba."

Fantasy regény, így egy kalandos történetre számítottam csodás lényekkel. Mégis, mikor elkezdtem olvasni, furcsának találtam. Nem igazán tudtam hova tenni a főszereplőt és a körülötte kibontakozó titkokat, így meg is ijedtem cseppet, hogy talán mégsem nekem íródott ez a könyv. Aztán, ahogy olvastam tovább, jót nevettem magamon. Ez a könyv fura, ám az én szótáramban szereplő jelentésével, vagyis egyedi, cseppet sem szokványos és különleges.

A történetnek külön atmoszférája van és ezt mindig nagyra értékelem. Az pedig, hogy a fő helyszín Prága, ami gyakorlatilag itt van a szomszédban, csak növelte a különleges érzést. Szeretnék én is a város kanyargós utcáin bolyongani sarkokból előugró színészek, temetői éttermek és gyönyörű angyalok után kutatva.

Az eredetiség azonban nem merül ki a helyszínekben, hanem fokozódik a karakterek által.

Karou nem szokványos hősnő, hiszen kék a haja, jártas a harcművészetekben, a világ különböző városai között ingázik és buta kívánságokra pazarolja szkupi nyakláncát. Lassan, fokozatosan kedveltem meg, ahogy megismertem a személyiségét és a humorát. Ez a könyv ugyanis meglehetősen vicces, ami a kissé szarkasztikus humorból adódik és elsősorban Karou és Zuzana párbeszédeiből fakad. Az író könnyed, laza stílusa pedig csak hab a tortán. Fiatalos, lendületes és nem kertel, ahogy egy ifjúsági regénytől elvárható.

"Az agyarak vászonba voltak csavarva, körülragasztva, és amikor egy utcazenész leengedte a hegedűjét, és megkérdezte: „Hé, kislány, mit cipelsz?”, azt felelte: „Kérdezősködő zenészeket”, és vonszolta a cuccot tovább."

Zuzana a főhősnő legjobb barátnője és ennek megfelelően is viselkedik. Például nem kérdezősködik, ha Karou "küldetésre megy", teljes odaadással szidja barátnője exfiúját (akit amúgy Szamárcsődörnek gúnyolnak) és nem habozik megmondani az igazat, mert az igaz barát szól, ha mákszem szorult a fogad közé.

Karou tehát hiába érzi üresnek magát, szerető szívek veszik körül, akár kiméra a családja, akár nem. Nekem szimpatikusak voltak, főleg Kénkő, aki első látásra megnyert magának.

Aztán, ahogy az egy ifjúsági regényben elvárt, színre lépett, vagyis jelen esetben inkább repült a hősnő párja, Akiva. Csakúgy, mint Kénkő, ő is gyorsan megnyert magának. Az ő karaktere is szerethető, mivel igazinak hat. Pont annyira morcos, annyira romantikus és annyira erős, amennyire kell és egy csipettel sem jobban. Valahogy sikerült megtartania az egészséges egyensúlyt, így egy igazán vonzó főhős lett belőle.

A különleges helyszín és a szimpatikus karakterek mellett a mondavilág is el lett találva.

Sok fantasyt olvasok, valamennyi betekintést szereztem a nagyobb vallások világába, no meg a mondák és mítoszok is eljutottak hozzám, így örültem, hogy egy újabb megközelítést kaptam.

A könyvben két faj áll szemben egymással: a kimérát (félig ember, félig állat lények, mint a Minótaurosz) és az angyalok. De hogy ki a jó fiú, azt nem a külső dönti el, mivel a bűvös éremnek mindig két oldala van.

Tetszett, hogy az írónő valóban harcos angyalokat ábrázolt, akik igazából nem sokat törődnek mással, csak a paranccsal. Mégsem veszett ki belőlük minden "emberség", ahogy a kimérákból sem. Ezt a kettősséget pedig sok-sok utalás teszi még szemléletesebbé.

"A szörnyek jellemző baja, hogy nem érzékelik magukat annak. A sárkány, tudod éppen szűz lányokat falt, és amikor a népek kiáltozni kezdtek „szörnyeteg” , maga mögé nézett."

A mágia szintén új értelmet nyert a könyv világában, aminek a cselekmény szempontjából még jelentősebb szerepe van. A cselekményről viszont nem szeretnék írni, nehogy elkotyogjak valami fontosat. Legyen elég annyi, hogy kalandos és titkokkal teli. Engem végig lekötött.

A könyv tagolása is tetszetős, ahogy a nagyobb egységeket rövid, pár soros bevezetővel választották el egymástól. Ezek nagyszerű alaphanglatot teremtenek.  

Összefoglalva tehát egy egyedi és izgalmas fantasy szépen beleszőtt pacifista mondanivalóval. Nekem tetszett.

Ajánlom a műfaj kedvelőinek, az angyalok rajongóinak, azoknak akik szívesen bolyonganának Prága utcáin és mindenkinek, akinek vannak kívánságai és ami még ezeknél is fontosabb: remény él a szívében.

Néhány nagyszerű gondolat a könyvből:

"Sose bánd meg önnön jóságodat, gyermekem. Igaznak maradni a gonosszal szemben igazi erőpróba."

"A béke több a háború hiányánál. A béke egyetértés. Harmónia." 

"A remény nagy erő. Talán nincs benne valóságos varázs, de ha tudod, hogy mit remélsz a legjobban, és ez fényként világít benned, képes vagy megvalósítani. Majdnem olyan, mint a mágia." 

"– Nem sok szabályt ismerek, amelyek szerint élni kell – mondta. – De mondok egyet. Egyszerű. Ne tégy magadba semmi szükségtelent. Se mérget vagy vegyi anyagokat, se füstöt vagy gázt vagy alkoholt, se éles tárgyakat, se lényegtelen tűket – drogot vagy tetoválást – és… lényegtelen hímvesszőket se."

Utóbbi igazán hasznos tanács azoknak, akiket az élet már összehozott egy "szamárcsődörrel".

Kiegészítés:

Ez a könyv is egy sorozat, pontosabban egy trilógia nyitó része. A második kötet (Days of Blood and Starlight) tavaly látott napvilágot és ha a kiadó betartja a szavát, szeptemberben érkezik a magyar olvasókhoz. Az utolsó, befejező kötetről azonban még semmi hír, így valószínűleg csak jövőre várható.

Laini Taylor, amúgy nem véletlenül adott kék hajat főszereplőjének. Neki ugyanis pink a hajszíne, ami a könyv védőborítóján megcsodálható. Egyéniség a hölgy, az már biztos.

Engem megnyert magának a sorozat és kíváncsian várom a folytatást.

Kardok vihara

Tűz és jég dala sorozat harmadik kötete lesz most terítéken. Előzőkről írtam már korábban, bár nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezt a sorozatot. Főleg mivel a könyvből készült filmadaptáció éppen fut, bár én kicsit lemaradtam, mivel nálam a könyv elsőbbséget élvez.

A borító még mindig csinos, a vastagság pedig egyre növekszik. Ez a rész 1200 oldalra rúg, bár a kötet végéről most sem maradt le a családok bemutatása. Eltart egy ideig, mire az olvasó átrágja magát a vértengeren, mert minden kötet hű a címéhez, itt villognak a pengék rendesen.

Fülszöveg:

"Az első részben, a Trónok harcában megismertük Westeros ősi királyságát, amelyet könyörtelen hatalomvágya marcangolt. A Királyok csatájában kiéhezett ragadozóként söpört végig az uralkodóját vesztett birodalmon a háború, a mágia és az őrület. A Kardok vihara képes még tovább fokozni a feszültséget és még sokkolóbbá tenni Westeros történetét: most közeledik tetőpontjához a hatalomért folytatott embertelen küzdelem. A megosztott, megtépázott királyság eddigi legszörnyűbb ellenségével kénytelen szembenézni, amely a síron túlról érkezik…"

Fura, de most, hogy a könyv végére értem és tudom, hogy eddig még két része van, azon kezdtem agyalni, hogyan lehet lezárni a sorozatot. Mármint a harcoknak és ármányoknak sosem lesz vége. Nem hiszem, hogy egy új és becsületes királlyal hirtelen béke költözne Westerosba. Ahogy eddig az írót megismertem, ezt ki sem nézném belőle. Azt azonban igen, hogy kinyír mindenkit, mert ebben a részben hullanak a szereplők, mint a legyek.

Osztom a sorozat rajongóinak véleményét, valóban ez az eddigi legjobb rész. Nem csoda hát, hogy Molyon az első legjobb fantasy és a harmadik legjobb kortárs könyv. Hiába hosszú, végig leköti az olvasót és olyan fordulatokat produkál, hogy csak pislogtam neki. Igaz, az utolsó 3-400 oldal az, ami üt.

Cselekményről most sem szeretnék írni, akit érdekel olvassa el, vagy nézze meg a sorozatot. Inkább írok az aktuális kedvenc szereplőimről és más benyomásaimról.

A korábbi bejegyzésekben emlegetett szereplők most is kedves helyet foglalnak el a szívemben, ám lett néhány újabb is. Ebben a kötetben ugyanis alig volt olyan fejezet, amit nem szívesen olvastam. (Talán csak Davos miatt húztam el néha a számat, bár most ő is sokkal érdekesebb volt.)

A Strakok mindenhol ott vannak, hiába élnek egyesek abban a hitben, hogy a kihalás szélére kerültek. Bran például biztosan okoz majd némi meglepetést. Arya is tartogat még néhány pofont a tarsolyában, ahogy egyre vérszomjasabb és morcosabb harcos lesz belőle. Jon pedig, nos, ő a szívem egyik csücske, így nagyon örültem, hogy végre kézbe vette a dolgokat.

Daenerys talán kezdi magában megtalálni a királynőt, ami jó. Tyrion meg, nos ő elég sokat szív ebben a részben, pedig nem ezt érdemli. No, de hogy ki és mit érdemel, az még a csontjaikon marakodó kutyákat sem érdekli ebben a sorozatban.

Tyrion, Cersei, Jaime

Ha már Tyrion és Lannisterek, meg kell jegyeznem, hogy én bizony kedvelem ezt az őrült, önző családot. Nagyon jó karakterek és ebben a kötetben Jaime kellemes csalódást okozott. Legalább olyan jó a humora, mint öccsének és ez talán sokakat meglep, de van szíve. A maga módján becsületes egy fickó, de a becsület itt mit sem ér. Sőt, akinek van belőle, az hajlamos elveszíteni ezt-azt, mint például Ned a fejét...

Szívesen olvastam még Samről, mivel még mindig nem lehet sokat tudni a Másoktól, hiába gyötör a kíváncsiság. 

Ebben a kötetben lényegesen több a fantasy elem és most nem csupán a sárkányokra és sétáló hullákra gondolok, hanem a háttérben meghúzódó apróságokra is, no meg egyesek fura zombilétére.

Tetszik, hogy az író nem spórolt a világ hátterével, kidolgozta a vallásokat, a dalokat, meséket és mindent, amiben az emberek hisznek vagy épp nem hisznek. Bár utóbbiról gyakran kiderül, hogy óriási tévedésben élnek...

A legjobban mégis a múlt felhánytorgatása tetszett. Olyan sok szereplő van a történet múltjában, aki még mindig hat a jelenére és róluk olyan keveset lehet tudni. No, meg a korábbi csatákról is, mert bőven akad homályos folt Robert trónszerzése körül. Épp ezért örültem Jaime visszaemlékezéseinek és hogy Daenerys még többet akar megtudni a bátyjáról. Ezek a kis apróságok csak még hitelesebbé teszik a könyv világát és szereplőit.

Úgy vettem észre, amint megoldódik egy kérdés (pl: ki próbálta meg megölni Brant miután lezuhant és összetörte magát) jön helyette egy tucat újabb, mintha a titkok sosem akarnának elfogyni. Ehhez pedig a sok-sok elhallgatott dolog is hozzájátszik. Tényleg nem tudom, hogyan lehetne ezt a történetet valóban lezárni, ám szerencsére ez nem az én dolgom. Martin bácsi majd megoldja egy jó kis vérfürdővel, ebben biztos vagyok. Addig pedig ott a Varjak lakomája és a Sárkányok tánca.

Összefoglalva tehát ez a sorozat eddigi legizgalmasabb része, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki már olvasta a Királyok csatáját. 

Kiegészítés:

Ha információim nem csalnak, a sorozat összesen 7 kötetből fog állni. Ebből eddig öt készült el és ezek el is érhetők magyarul az Alexandra Kiadó jóvoltából. Az utolsó két kötet (The Winds of Winter és A Dream of Spring) egyelőre csak tervezés alatt áll. Az író elég sokat szöszmötöl egy-egy könyvvel (átlag öt évet), ám ez ha megnézzük a kötetek vastagságát, a kidolgozottságot és a szövevényes cselekményt cseppet sem meglepő. Szóval aki a sorozat végére akar járni, jobb ha beosztja az eddigi részeket és türelmes típus. 

Én terveim szerint végig fogom követni, mert tényleg milkalila gőzöm sincs, hogyan lehetne végleg elvarrni ezt a sok egymásba kuszálódott pókhálót.