Megátkozva

A Vasdruida Krónikáinak első részét nagyon régen olvastam, még 2013-ban. Tetszett, ám nem fogott meg annyira, hogy azon nyomban kívánjam a foltytatást. No, de ennyit halogatni sem akartam, mégis ez történt, mert mindig volt más könyv, ami elvonta róla a figyelmemet. Néhány hónapja azonban elkezdett furdalni a kíváncsiság, hogyan is alakul tovább a történet.

A borító rendben van, passzol az előzőhöz és oldalszámra is tartja a színvonalat 300 lapjával.

Fülszöveg:

"Atticus O’Sullivant nem izgatják túlságosan a boszorkányok. Most mégis arra készül, hogy egy mindkét fél számára előnyős, kölcsönös megnemtámadási egyezményt írjon alá velük, amikor napjaink arizónai Tempéjének boszorkánynépessége hirtelen megnégyszereződik. Ám az új lányok nem csak gonoszak, de a második világháború alatt meglehetősen sötét szerepet töltöttek be a németek oldalán.
Miközben egy bukott angyal a helyi középiskola diákjaira vadászik, és a bacchánsnők vegasi hordája a városba özönlik, hogy ott terjessze az őket jellemző halálos romlást, és egy veszélyesen szexi, kelta tűzistennő Atticus kegyeit keresi, hősünknek ki kell vennie részét a boszorkányüldözésből. De varázskardja, a szomszédjától kölcsönzött gránátvető, valamint vámpír ügyvédje segítségével Atticus készen áll rá, hogy megtisztítsa a várost, és megmutassa a boszorkányos fehérnépeknek, hogy rossz druidával kukoricáztak."

Be kell vallanom, hogy 7 év távlatából az első rész cselekményére csupán foszlányokban emlékeztem. Ez azonban egyáltalán nem zavart olvasás közben, mert a sorozat részei külön-külön konfliktushelyzettel rendezleknek, és időközben azért beugrott ez meg az. Arra viszont ilyen sok év után is tisztán emlékeztem, hogy bírom a könyv humorát, és imádom a főhős kutyáját, és ez rögtön megalapozta számomra a kellemes hangulatot.

Atticus továbbra is egy kifejezetten szimpatikus főhős a maga hippi bájával és paranoid hozzáállásával legyen szó istenségekről vagy mezei halandókról. Ezúttal nem éreztem zavarónak a gyengébb nem iránti gyengeségét, inkább szórakoztatott. A kutyája pedig minden jutalomfalatot megérdemel, főleg amikor beleugat az istennőkkel folytatott beszélgetéseibe.

"Az idegesítően gyorsan regenerálódó ellenfelekre legjobb megoldás a lefejezés. A kard ezért nem megy ki soha a divatból."

A könyv tehát nagyon szórakoztató, a párbeszédek pörögnek, és a cselekmény sem áll meg egyetlen pillanatra sem. A baj ugyanis állandó jelleggel liheg a druida sarkában, szóval ezúttal cseppet sem unatkoztam.

Ami a számtalan vallás számtalan istenét illeti, az író szerencsére ezúttal leredukálta egy tucatra. Azért így is volt itt színes felhozatal a kelta és skandináv mitológiától a keresztény vonalon át az amerikai őslakosok hitvilágáig. Na, meg persze természetfeletti lényekből sem akadt hiány. Hogyan is lett volna, mikor a főhős egyik ügyvédje vámpír, a másik meg vérfarkas. A boszorkányok pedig már csak csinos, alulöltözött cseresznyék voltak azon a bizonyos tortán.

"„Ő az a boszorkány, aki nem kedveli a kutyákat, ugye?”
– Az a helyzet, hogy én nem ismerek sok kutyarajongó boszorkányt, tehát ebben a tekintetben nem lóg ki a sorból. A boszorkányok macskások."

A mellékszereplők egyébként szintén szórakoztatóak, és most nem csupán a fent említett természetfeletti lényekre gondolok, hanem a főhős halandó barátaira.

Szóval tele van akcióval és csatával ez a könyv, ám a kifejezetten szórakoztató fajtából. A popkulturális utalásokról nem is beszélve. Oké, azért a kifinomultság kedvéért egy-egy Shakespeare idézetet is elsütnek időnként a gránátvető mellett. Illetve figyelnek arra is, hogy mindezt emberek között teszik, így az álcázás és a kreatív magyarázkodás a rendőröknek sem maradt ki a könyvből.

"– Az első lövéssel a fejét célzom meg – suttogtam vissza. – Maga célozzon a szívére! Aztán csak lövöldözzön rá, amíg kurvára ki nem purcan!
– Hol tanulta ezt a stratégiát, haver? Az amerikai hadseregben?
Félkomolyan felmordultam:
– Nem, Attilától, a huntól, aki úgy élt és halt meg, hogy magáról azt sem tudta, hogy létezik."

Összességében remekül szórakoztam rajta. Üdítően jólesett a mitológiai sokszínűsége és a humoros csatái a vicces beszólásokról nem is beszélve. Komolyan sajnálom, hogy ilyen sokáig halogattam, hogy folytassam ezt a sorozatot.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki az első könyvet olvasta és kedvelte, mert a második is legalább annyira szórakoztató, ha nem jobban. Ha pedig valaki még nem ismerné, ám kedveli a mitológiai témát és a nagyszájú főhősöket, akik karddal a hátukon rohangálnak, esetleg még a kutyákat is szereti, ne habozzon tenni egy próbát. Ez nem egy véres, komor fantasy, hanem egy kifejezetten szórakoztató kalandregény fantasy elemekre építkezve.

"– Megölted az atyámat! – dörögte basszus hangon. – Készülj a halálra!
– Inigo Montoya? Te vagy az?"

Kiegészítés:

Van egy jó hírem, a sorozat megállt 9 kötetnél, és az író csak kiegészítő novellákkal toldotta meg. Illetve van egy rossz hírem, a Könyvmolyképző Kiadó elkaszálta szegényt. A negyedik kötetet 2016-ban adták ki magyarul, és azóta semmi hír a további öt könyvről. Csalódott vagyok, mert ez bizony egy remek sorozat a kiadó kínálatában, és ezt a molyos mutatói igazolják is, 90%-on áll.

A további két részre (Elkalapálva és Átverve) hamarosan sort kerítek, utána viszont marad a reménykedés, hogy a kiadó meggondolja magát, és mégis folytatja, esetleg jön egy másik kiadó, és megmenti.