Elkalapálva

Most, hogy újra felfedeztem A Vasdruida Krónikái sorozatot, nem vártam sokat a harmadik rész elolvasására. A második kötetet (Megátkozva) ugyanis alig három hónapja olvastam.

A borító hozza a megszokott formáját, és nekem különösen tetszik a kék színvilág, remekül passzol a történethez. Terjedelemre is a szokásos 312 lapjával.

Fülszöveg:

"A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!. De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen."

A legzseniálisabb ebben a sorozatban a humora és a kissé kusza dobálózása vallásokkal, kultúrális elemekkel és persze indokolatlan popkulturális utalásokkal. Az író olyan koktélt dobott össze az összes világvallásból és minden szerinte fontos elemből - legyen az alkoholtípus, irodalmi remek vagy egy '80-as évekbeli sorozat - hogy az olvasó csak pislog nagyokat, és próbál diszkréten röhögni. Ráadásul ezt megfejeli verbális párharcokkal a szereplők között. Van valami nagyon üdítő abban, amikor egy kétezer éves fickó azzal bosszant egy ezer éves vámpírt, hogy kicsinyítőképzőkkel toldja meg minden szavát, vagy rögtönzött Shakespeare idézetversenyt kezdeményez egy autós üldözés közepén. A meglehetősen nagy öntudattal rendelkező, csupaszív kutyája beszólásai pedig tudják még tovább fokozni a könyv humorát.

"Jól hallottátok, az ír paradicsomban ingyen van a sör! Lehet irigykedni."

A harmadik könyv tehát épp olyan szórakoztató kikapcsolódást nyújt, mint ez előző kötetek. A cselekményben azonban történt némi változás. No, nem kell megijedni, a történet ezúttal is úgy pörög, mint egy betépett búgócsiga, és alig áll meg levegőt venni. A főhős tehát már megint egyik bajból kerül a másikba, csakhogy az eddigiekhez képest, ezúttal nem egyszerűen a baj találja meg, hanem ő maga hívja ki a sorsot, na meg jó néhány norvég istent. Atticus tehát ezúttal nem önvédelemből száll harcba, ami azért a paranoid, pacifista druidától kissé furán hat. Persze meg van ennek is az oka, ám elég hamar nyilvánvaló, hogy ez a csíny bizony súlyos következményekkel jár, figyelmezteti is rá két istenség is.

A főhős tehát kimozdul a komfortzónájából és költözést fontolgat, így az olvasónak is bele kell törődnie a változásokba. Valószínűleg a folytatásban izgalmasak lesznek ezek a változások, de nekem kicsit nehezemre esett elengednem a három könyv óta megismert és megkedvelt díszletet.

A cselekmény mozgatórugója tehát kicsit más irányt vett, és ez kihatott a tempójára is. Volt ugyanis egy pont, ahol az említett magas fordulatszám visszavett picit. Atticus nem egyedül ment neki a norvég panteonnak, társainak bemutatása és történetük elregélése pedig egy időre leültette a történetet. Értem én, hogy szükséges volt mind az öt fickó sérelmének részletes megismerése, hogy kellően seggfejnek érezzük az egyébként popkulturálisan népszerű, kalapácsos istent, de számomra megtörte a lendületet. Szerencsére a fináléra azért sikerült visszanyernie a megszokott tempót.

Illetve van még valami, amiről érdemes szót ejteni. A történetnek van egy furcsa kettőssége. A főhős könnyed beszólásai és rettentően szórakoztató, így hamar szimpatikussá váló mellékszereplők miatt nehéz komolyan venni a veszélyt. Ebben a kötetben meglehetősen sok gyilkosság történt, és ezúttal nem konkrét démonok hullottak, hanem szimpatikus és kevésbé szimpatikus figurák, valahogy mégsem éreztem a súlyát. Mintha Atticus könnyelműsége, amivel a figyelmeztetéseket fogadta, ragályos lenne az olvasóra. Ez persze egyáltalán nem baj, mert egy mély drámát egy ennyire humoros történetben nehéz lenne megemészteni, mégis zavart kicsit, hogy fikarcnyi szomorúságot sem éreztem a csatában elesett bajtársak iránt. Szóval vagy én vagyok érzéketlen tuskó, vagy a könyv humora igazi érzéstelenítőként hat.

Összeségében tehát a harmadik kötet is volt olyan szórakoztató és izgalmas, mint az előzők. Kicsit ugyan más irányt vett a történet, ám ezt igazán majd csak a folytatásban lehet megítélni. 

Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki az előzményeket már olvasta. Aki pedig még nem ismeri ezt a sorozatot, de szívesen olvasna egy vagány ír srácról és sziporkázó szó- és kardcsatáiról, kezdjen bele bátran. Bigott vallásosok azonban inkább kerüljék, nehogy összetörjön a világképük egy seggfej Thor vagy egy hippi Jézus látványától.

"– Ki a forrása? – kérdezte Gunnar.

– Hát… őőő… egy mókus.
– Egy mókus! – mondta megvetően az alfa. – Az ember nem bízhat meg egy mókusban!"

Kiegészítés:

Nagyon jól tettem, hogy leporoltam ezt a sorozatot, mert igazi csoda történt, a Könyvmolyképző Kiadó mégis adott neki még egy esélyt. Hurrá!

Idén megjelentették az ötödik részt (Beszorítva), így ismét felcsillant a remény, hogy ez a remek sorozat végig megjelenhet hazánkban. Szóval, aki teheti, olvassa, hogy ezzel is bizttassuk a folytatást! Én biztosan olvasom tovább.