Úgy szeretem a Lőpormágus-trilógia borítóit! Remekül passzolnak a történethez, ezért kifejezetten sajnálom, hogy végére értem a könyveknek és nem tapizhatok még több ilyen gyönyörűséget.
568 oldal ide vagy oda, szívesen cipelgettem mindenfelé, hogy más is megcsodálhassa a borítót.
Fülszöveg:
"Tamás tábornagy sikeresen visszaérkezik szeretett hazájába, ám a főváros, Adró, történetében először idegen megszállók kezére került. Egyetlen fia eltűnt, szövetségeseit képtelen megkülönböztetni az ellenségeitől, az erősítés pedig csak hetek múlva érkezhet.
A továbbra is a Kez támadásait nyögő, vezető nélkül maradt adrói hadsereg végül önmaga ellen fordul. Adamat felügyelő ebbe a konfliktusba keveredik elrabolt fia keresése közben.
Kétlövetű Tániel, akit saját katonái üldöznek, igyekszik megóvni az egyetlen reményt arra, hogy Adró pusztulás nélkül vészelje át a háborút…"
A végjáték ott veszi kezdetét, ahol az előző kötet (Karmazsin hadjárat) befejeződött. A harcok tehát tovább folynak, sőt újabb és újabb okok merülnek fel egy-egy újabb csatához, mert az ármányok és cselek sem értek még véget.
Ez a könyv pont olyan, mint az előző. Az olvasó csak sodródik az árral, egyik veszélyes küldetésből a másikba, néhány szereplőért izgulva és a végére úgy jár, mint Tamás. Már azt sem tudja, melyik csata mikor volt, mert egybefolynak az emlékeiben. Ez egyrészt remek, mert az olvasó egy pillanatra sem unatkozik, másrészt viszont kicsit elhamarkodott dolog gyorsan befalni ezt a könyvet. Volt, hogy egy ültő helyemben olvastam el 150-200 oldalt, ami azért egy hangyányit leterhelte az agyamat.
A cselekmény tehát pörög, ahogy háborúban illik és továbbra is ugrál egyik szereplőről a másikra. Ebben a részben Tamás nézőpontjai, illetve Nila és Bo párosa tetszett a legjobban. Ennek persze az is oka volt, hogy a kedvenc szereplőm, Olem is ezen fejezetekben tűnt fel.
Adamat újabb nyomozása újfent a papírforma szerint alakult, vagyis az elején nem különösebben érdekelt, majd egyre jobban felkeltette a figyelmemet, hogy a végére úgy érezzem, igen, ez egy remek és hasznos része volt a történetnek.
Tánielben azonban csalódtam. Amekkora potenciál volt az istenek és mágusok egyre fantasztikusabb csatájában és amennyi lehetőség rejlett a tipikus hős magánéletében, olyan lapos lett. Nem hozott csavarokat, nem hozott meglepetést, pusztán Tamás karakterének hátterévé vált. Tániel tehát végül mégis csak az apja árnyékában maradt.
Azonban függetlenül attól, hogy egyik vagy másik nézőpont mennyire tetszett, az összhatás remek volt. A politikai helyzet és a hadjáratok realisztikusak voltak, akadt bőven fordulat, amin lehetett izgulni és a fináléra minden összeállt.
A három végtelen csatának tűnő könyv után cseppet aggódtam, hogy nyitott marad a vége, de szerencsére nem így történt. A háttérben megbújó szálak napvilágra kerültek, az országok így vagy úgy, de megegyeztek és a köztársaság megtartotta győzelmét. A főhősök sorsa pedig pont úgy alakult, ahogy kellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden szép és jó és extrán boldog lett, de ehhez a puskaporos világhoz mérten olvasói lelkeket megnyugtatóan alakult a lezárás.
Összességében tehát jó könyv és egy remek sorozat. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy különleges világban játszódó hadjáratra vágyik, akit nem zavar a puskapor csípős szaga és egy kis vér az utcaköveken. Katonai dolgokat kedvelők számára pedig erősen javallott.
Zárszónak egy kedvcsináló idézet:
"– Nem bízik önben, uram – kommentálta a helyzetet Olem.
– Különösebben nem tudom hibáztatni. Elvégre egyszer megpróbáltam megölni.
Olem leeresztette a látcsövét, és kivette a szájából a cigarettáját.
– Ő legalább egy tucatszor megpróbálta megölni magát.
– Igaz – válaszolta elmélázva Tamás. – De én a saját kezemmel szorongattam a torkát. Azért az egy kicsit más.
– Aha. Elmeséli majd egyszer ezt a történetet?
– Talán egyszer, részegen.
– Ön nem iszik, uram.
– Pontosan."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése