A borító mutatós, minden apróságnak a képen jelentése van. Ezeket nem szeretném sorra venni, csak egy dologra hívnám fel a figyelmet: az Esterházy-kastély gyönyörű kapujára.
124 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány, gyorsan végig lehet pörgetni, ám nem érdemes. Igyekeztem magamnak időt hagyni a könyvre, és ezt javaslom másoknak is.
Fülszöveg:
"Egy apró tárgy a polcon.
Egy kert, ahol még mindig susog a múlt.
Egy történet, amit újra és újra elmesélnek.
Egy nagymama mosolya, egy gyerekkori vasárnap illata.
Ez a könyv nem a nagy dolgokról szól, hanem azokról a halk pillanatokról, amik észrevétlenül írják bele magukat az emlékezetünkbe. Mert van egy múlt, ami nem tűnik el csak szívdobbanásnyira húzódik vissza, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban újra megérint, érezzük: még mindig velünk van."
Nehéz beskatuályázni ezt a könyvet. Egyrészt nevezhető memoárnak, hiszen a szerző saját emlékeit írja le. Másrészt viszont, mivel ezek nem mindig konkrét emlékek, hanem csak érzések és gondolatok, inkább hangulat-olvasmánynak mondanám. Elmélkedés az emlékekről. Egy kötet a nosztalgiáról.
A fejezetek rövidek és elsősorban két üzenet köré csoportosulnak. Az egyik a vágyakozás a boldog gyerekkor után, a másik pedig a veszteségek megélése. Ettől a szöveg hangulata is kettős, egyszerre kellemesen nosztalgikus és kissé gyászosan mélabús.
Ennek a könyvnek nincs cselekménye, ne is várjon tőle ilyet senki. Hangulatokat, érzéseket ír le rengeteg hasonlattal és körülírással. Ez persze természetes, hiszen az érzések valója csak körülírható, helyenként mégis túlcsordul tőlük a szöveg. Lehet, hogy valakinek sok lesz ez a rengeteg érzékszervi kép. Engem nem zavart, vittek magukkal a mondatok, viszont volt valami, ami kissé bosszantott, az ismétlések.
A fejezetek rövidek, többségük mégis kapott kommentárt az elején. Ráadásul nem egy-két mondatot, hanem hol egy fél oldalt, hol egy egészet. Ezt teljes mértékben feleslegesnek találtam, mert csak önmagát ismételte miatta. Az önismétlés pedig nem egy szerencsés dolog, főleg ilyen rövid terjedelmű könyvnél. Bár jelenleg a memóriám sztrájkol, nagyon tud bosszantani, ha újra és újra ugyanazt kell olvasnom. Kicsit szájbarágósnak hat. Itt pont ezt éreztem a kommentárok miatt, pár bekezdéssel később szembe jött szinte ugyanaz a gondolat.
A könyv általános érzésekről mesél, ami egyrészt univerzális, mert mindenki át tudja élni a gyerekkor nosztalgiáját, a gyász miatti szomorúságot vagy épp a családi kötelékek erejét. Másrészt viszont - és itt jön a személyesség - egy olyan gyerekkort ír le, amely egyetlen generáció sajátja. Bizony, kedves milleniálok, ez a könyv nektek szól.
Mivel ugyanaz a korosztály vagyok, mint a szerző, sőt, az ország ugyanazon csücskében nőttünk fel, könnyedén és boldogan tudtam azonosulni a leírtakkal. A nosztalgia nálam tehát betalált, sok-sok saját élményt, emléket idézett fel. Részben ez is a célja ennek a kötetnek.
Apropó emlékek, hangulat kell ehhez a könyvhöz. Jó hangulat, amikor az ember szívesen mereng a múlton, nem rágódik semmin, csak visszatekint. A könyv másik nagy témája ugyanis a gyász, ami tud gonosz lenni, ha épp olyan hangulatba kerül az olvasó.
Megint csak egy újabb párhuzam, én is elveszítettem már a nagyszüleimet. Ünnepekkor pedig ez a gyász előjön, idén mégis sikerült elhessegetnem. Aztán ünnepek után kézbe vettem ezt a könyvet, és bumm, jött, leült a fotelba és közölte, na akkor most maradok egy kicsit. Nem volt olyan jó. Ez nem a könyv hibája, ez a nem megfelelő hangulat számlájára írható. A lényeg, hogy óvatosan, mert ha friss a gyász, vagy csak épp olyan időszak van, hogy erősebb, nem biztos, hogy kellemes lesz felidézni.
Ettől függetlenül a kedvenc fejezetem a könyvből: Egy darab magymama minden szeletben.
"Vannak ízek, amelyeket nem lehet leírni. Nem azért, mert olyan bonyolultak – hanem mert túl sok mindent hordoznak. Egy morzsa múltat. Egy harapás szeretet. Egy szeletnyi otthont. És néha, ha becsukod a szemed, ott van benne valaki, aki már nincs."
Van még egy érintőleges, épp csak elejtett üzenete a könyvnek, a családtól távoli élet. Ez leginkább a kötet végén bukkan fel, és akkor is inkább csak mint egy magyarázat a nosztalgiára. Pedig fontos, mert ez is egy olyan dolog, amivel könnyedén lehet azonosulni. Ha valaki más városban él, mint a szerettei, esetleg egy másik országban, sőt, másik kontinensen, mint a könyv írója, akkor bizony felértékelődik mindez. Akkor többet jelent a nosztalgia, többször jut az ember eszébe a múlt, és több ellentmondásos érzés is ébred benne. Szívesen olvastam volna erről még többet.
Összességében nagyon érdekes élmény volt olvasni ezt a könyvet. Mintha a barátnőm odaadta volna az egyik naplóját. Ismerem a szereplőket, ismerem az elejtett fél mondatok mögötti eseményeket, és ismerem ezeket az érzéseket, mert sokat beszélgettünk már róla. Valahogy mégis sikerült kicsit elvonatkoztatnom tőle, és inkább csak figyelni, érezni és emlékezni. A kötet így nálam elérte célját. (Bár, bocsi, Laura, de az utolsó oldal nálam biztosan üres marad.)
Nosztalgiára vágyóknak tudom ajánlani. Főleg, ha milleniál olvasóról van szó. Főleg, ha érte már veszteség. Főleg, ha élt már külföldön, távol a megszokott otthontól és családtól. Aki viszont arra kíváncsi, milyen vagány csaj az, aki képes kiköltözni Kínába, és aztán ott felépíteni egy teljesen új életet, az kukkantson be inkább IDE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése