Sárkányok könyve

Nagyon szeretem a sárkányokat, és mivel jelenleg alig van időm olvasni, úgy gondoltam, egy sárkányos novelláskötet pont ideális lesz nekem. Kár, hogy nem adta meg, amit vártam.

A borító mutatós, igazán csalogató.

528 lapjával meglehetősen terjedelmesnek tűnik, de 25 szerző munkája van benne, úgyhogy érthető a dolog.

Fülszöveg:

"Mint arról rengeteg mítosz és legenda tanúskodik, a sárkányok régóta, Kínától Európáig, Afrikától Észak-Amerikáig megragadják a képzeletünket. Akár bátor hősökkel harcba szálló fenevadakról, akár az embereket értékes tudással ellátó bölcsekről van szó, ezek a teremtmények számos eredet- és kalandtörténet nélkülözhetetlen szereplői, akik generációk óta óriási népszerűségnek örvendenek.
Az elismert ausztrál szerkesztő ebben a kötetben közel harminc novellát és verset gyűjt össze napjaink legnagyszerűbb science fiction- és fantasyszerzőitől, akik élénk fantáziával, egyedi meglátásaikkal egészen új fényben mutatják meg a sárkányokat."

Nem voltak kifejezetten nagy elvárásaim. Szerettem volna azt a minimális időt, amit olvasással tudok tölteni, lelkesen és könnyedén tenni. Ezért gondoltam, hogy novellák valók most nekem. Így nem ragadok bent egy történetben hosszú hónapokra, nem érzem problémásnak, ha hirtelen le kell majd raknom egy hétre a könyvet, hanem csak fel-felcsapom és olvasok kicsit. Hát, nem így működött a dolog. Ez persze nem feltétlenül csak a kötet hibája, lehet, hogy a lelkemnek épp egy hosszú történetben időzés esett volna jobban, mint ez a csapongás. Lehet, hogy nem vagyok gyakorlott novella-olvasó, bár évente azért egy-két ilyen kötet be szokott csúszni. Lehet, hogy csak a sárkányos történetekben vagyok finnyás. Esetleg a sárkányos könyveket is óvatosabban kellene kezelnem, mint a macskás történeteket...

Tudom, nem kell minden novellát elolvasni, szemezgetni is lehet belőle. Csakhogy a 25 szerzőből csupán kettőt ismertem, így nehéz volt mazsolázni. Plusz, ha már egyet elkezdtem, akkor végig is olvastam, hiába nem tetszett. Úgyhogy csak a verseket csaltam le a kötetből. Az nem az én műfajom, inkább nem is próbálkoztam vele. Így is fél évig ebben a kötetben ragadtam, és sajnos nem örültem neki.

Az első négy történet egyáltalán nem tetszett. Untam őket, vagy teljesen érdektelenné tettek. Már azon gondolkodtam, hogy félbehagyom a kötetet. Aztán jött Ken Liu novellája (Leheletnyi kék) és kicsit visszahozta a hitemet. Bár igazából itt sem a történet fogott meg, hanem a szerző stílusa. Van benne valami egyedi és különleges, és mivel olvastam már tőle (Az istenekkel nem lehet végezni), azonnal otthonosnak találtam. Szóval, ha valaki csak szemezget a kötetből, és szeretne egy izgalmasan megírt történetet, ezt a novellát semmiképp se hagyja ki.

Ezután felszívtam magam, és a következő néhány történettel el is voltam. (Brooke Bolander: Ahol a folyó betonná dermed - tetszett a környezetvédelmi üzenet; K. J. Parker: Élőhely - kedveltem a szerző stílusát; Ellen Klages: Bárányhimlő - kellemes volt a hangulata a gyerekszemszög miatt) Aztán a lelkesedésem egyre csappant. Volt amelyiken kifejezetten szenvedtem, és így utólag elég sok az, amire nem is emlékszem, annyira felejthetőnek bizonyultak. A végére már csak az hajtott, hogy túl legyek végre ezen a köteten, és kereshessek új olvasnivalót. Mert tudtam, ha elkezdek egy másik könyvet, ezt már nem fogom újra kézbe venni.

Összességében egyébként néhány általános gondom volt a történetekkel. Egyrészt nem voltak elég kreatívak. Pár kivételt leszámítva (Kelly Barnhill: Lucky sárkánya - ez volt a legkreatívabb és a legszórakoztatóbb történet) mindegyik klasszikus módon kezelte a sárkányokat, nem rugaszkodtak el más irányba, és így nem is tűntek izgalmasnak. Pedig ez a kötet egy jó kis gyakorlat lett volna valami merőben új koncepció megalkotására.

Másrészt a történetek nagy része nem adott se váratlan fordulatot, se katarzist. (Sarah Gailey: A sárkányról nem beszélünk - a katarzis hiánya itt zavart a legjobban, mert bár remekül indult, annyira lapos lett a vége, hogy csak tovább növelte csalódásomat.) Szóval olyan kis semmilyenek voltak, mint egy hosszú lábjegyzet. Jó ha van, el is olvasod, de tíz oldal után már nem is emlékszel rá.

Harmadrészt több helyen nem tetszettek az arányok. Vagy a világ felépítése volt elnyújtva novellához képest nagyon hosszúra, vagy túlságosan sok időt szentelt a szerző a főhős karakterének, aki általában egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. (Kivétel Kate Elliott: A Hosszú Menetelés - mert itt kifejezetten tetszett a világ és a karakter felépítése és az atmoszféra, amit teremtett.)

A szerzői stílus is csupán néhány esetben adott annyi pluszt, hogy ne vegye el teljesen a kedvemet az olvasástól.

Ha mérleget akarok vonni, akkor azt mondanám a 25 történetből cirka 6-7 volt, ami tetszett valamennyire. Ezek sem voltak ugyan kiemelkedőek, vagy kifejezetten jó olvasási élmények, de lekötötték a figyelmemet és találtam bennük legalább egyetlen apró részletet, ami pozitív irányba billentette a mérleget. A többivel csak feleslegesen pazaroltam az időmet.

A számomra szimpatikus novellákat, már fent kiemeltem, csupán egyetlen történettel egészíteném ki a sort: Seanan McGuire: Kincs - mert tetszett a téma, és volt benne némi kreativitás.) A többi teljesen felejtős volt számomra.

Összességében kicsit bánom, hogy elolvastam ezt a kötetet, hat hónap ugyanis nagyon hosszú idő, és ezt tölthettem volna sokkal kellemesebb olvasmányokkal is. Így mindenkinek inkább csak azt javaslom, szemezgessen belőle. Nem érdemes mindegyik történetet végigszenvedni, inkább csak négyet vagy ötöt. Na, de hogy melyik legyen az a néhány? Ez már egyéni megérzés és döntés kérdése.

Azt hiszem, én most egy időre pihentetem a novellákat, és a sárkányos történeteket is. Ki kell hevernem a csalódást.