Úgy tűnik, a sorozat és szerzője úrrá lett a hullámokon. Felülemelkedett az előző kötet semmitmondóságán és ismét a tettek mezejére, vagy jelen esetben tengerére lépett.
A borítóra ezúttal Habek került mutatós házi kedvencével és az elmaradhatatlan pillangókkal. Csinos darab, mint az eddigiek és az oldalszám sem változott.
Fülszöveg:
"Történünk hősnőjét, Szoát feláldozták egy különös szertartás során, ám Habek, az ifjú vízisten megmentette az életét. A lány megtanulta tisztelni a víz istenét, és megkedvelte birodalmát, a mennyei Szugukot, miközben beleszeretett egy titokzatos fiatalemberbe, Muiba. Azonban Szoa nem tudja, hogy Mui valójában Habek, akit megátkoztak, így nappal egy kisfiú testében kell élnie, és csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Vajon rájön, hogy valójában ugyanazon isten két alakja között őrlődik, vagy a sötét erők végleg elszakítják őket egymástól? Az igaz szerelemhez vezető úton Szoának és Habeknek emberrablással, emlékezetvesztéssel, ellentmondásos érzelmekkel és ördögi ellenfelekkel is meg kell küzdenie!"
Nem sok újat mond, nem igaz? Ez azonban cseppet sem baj, mert így még váratlanabbak a csavarok.
A hatodik kötet mélyrepülése után ez a rész jóval összeszedettebb és izgalmasabb. Végre történik valami! Igaz, ez a valami - ha pontosan akarok fogalmazni -, inkább történt, mivel a múltban esett meg.
Kellemesen csalódtam. Jun Mi-Kjong igazán meglepett, ahogy az előző kötet szappanoperát idéző befejezéséből krimi szálat kreált. Zseniális húzás! Ugyanakkor, ha a fő szálat nézzük, haladt is a dolog, hiszen Szoa arcába csattant az igazság, és nem is.
Szoa amúgy nem sok vizet zavar ebben a részben, pár oldal után felszívódik és nem is tér vissza, mivel a jelen eseményeit felfüggesztve a múltra helyeződik a hangsúly. Ez a múlt pedig már nagyon kellett az olvasóknak. Úgy kaptam az újabb és újabb információmorzsák után, mint egy éhező.
Végre kezd tisztulni Habek és Nakbin rejtélye és a vérségi viszonyok és ki kicsoda kuszasága is mintha oldódna kicsit. Természetesen most is felbukkant egy új szereplő Mok-Rang személyében, aki viszont nagyon gyorsan töltelékszereplőből kulcsfontosságú tényezővé nőtte ki magát. Szimpatikus figura és kifejezetten érdekes is, szívesen olvastam volna még többet róla.
A lényeg azonban Nakbin személyén van. Végre fény derül rá, hogyan találkozott Habekkel, hogyan kötődik az istenek világához, és hogy Huje pontosan milyen szerepet tölt be mellette. Huje "titka" a kötet végén különösen nagy meglepetés volt.
Apropó meglepetés, a maszkos játékmester is felfedi magát, aminek szintén ideje volt. Ezzel pedig tovább árnyékolja a többi karaktert is, mint Habek anyját. Az intrikák hálója tehát kezd kibomlani és lassan de biztosan a kirakós darabjai a helyükre kerülnek. Remélem, a szerző tartja ezt a tempót és irányt és nem lesz több alámerülés a vízisten világának iszapos aljára.
Ahhoz képest, mi minden derült ki ebben a részben, a szereplőkről alkotott véleményem nem sokat változott. Habek még mindig nem elég határozott, Nakbint továbbra sem kedvelem és még mindig drukkolok Szoának. Talán csak Habek iránti szimpátiámon esett egy kis csorba, amiért minden nő bele van zúgva, holott a kisujját sem mozdítja csak bámészkodik és sodródik az árral. Nem, a csinos arc nem elég nekem.
Ha már szóba került a csinosság, mint mérce, meg kell jegyeznem, hogy a történet rajzolása még mindig gyönyörű. Ebben a részben különösen szép képeket talál az olvasó. Olyan szépeket, hogy kedve támad tőle a rajzoláshoz. Engem legalábbis megihletett, így született a mellékelt rajz.
Tudom, Huje haja nem fekete, ennyi változtatás azonban a cél érdekében belefért. A sötét haj sokkal jobban mutat a fehér háttéren. A ruháját is szabadosabban alkottam meg, nem akartam túlságosan színesre, így csak egy-egy kiegészítőt hangsúlyoztam ki.
Ha lenne több szabadidőm, lerajzolnék még néhány mutatós és bonyolultabb képet, de majd talán legközelebb.
Remélem, a következő kötet is ilyen szépre és igényesre sikerült és további rejtélyekre derít majd fényt.
Aki eddig olvasta ezt a sorozatot, az ne itt hagyja abba. A hetedik kötet ugyanis lényegesen jobb, mint a hatodik, ami a folytatásra vonatkozóan is bizalomra ad okot.
Kedvenc idézet a kötetből:
"Az emberek szörnyűségesek… Szánalmas teremtmények, akik sosem ismerik be saját tévedéseiket, és sosem vállalnak felelősséget semmiért. Mindig az isteneket okolják a sorsukért."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése