Évek óta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Kedvenc könyvemet (Battle Royale) hasonlították hozzá és rengeteg pozitív értékelést kapott. Igazi kultuszkönyv, amit illik ismerni.
1954-es megjelenésű könyv és annyira szeretem az '50-es és '60-as évek kultuszkönyveit. Remek korképet festenek, ahogy árad belőlük a második világháború, majd a hidegháború okozta csalódottság, illetve a kiábrándulás a társadalomból és az emberekből. Elgondolkodtató és zseniális alkotások születtek akkor, amik ma is bőven adnak mondanivalót az olvasóknak.
William Golding könyve tökéletesen beillik ebbe a sorba George Orwell és Ray Bradbury mellé.
Több magyar kiadást megélt, én a baloldali, 2004-es borítóval olvastam, ami szerintem mutatós és kifejező. Ugyanakkor a 2011-es kiadás zöld és fekete borítója is nagyon tetszik. Európa Kiadó piros pontot érdemel.
244 oldal, vagyis egyáltalán nem hosszú könyv, gyorsan lehet vele haladni és nem olyan brutális, mint hangoztatják.
Fülszöveg:
"Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás. A Legyek Urának azonban más a végkifejlete: ezek az alig tizenéves gyerekek fokozatosan elvadulnak, lehámlik róluk a civilizációs máz, és immár nem komiszak, hanem gonoszak, ölni is képesek, és félelmükben csinálnak maguknak istent, aki megfelel démonikus mivoltuknak: a Legyek Urát. Azt teszik, önmaguktól, saját bensőjüktől vezérelve, amit ez a század tett a legszörnyűségesebb időszakaiban."
Vitathatatlanul remek munka, elgondolkodtató olyan mondanivalóval, ami sosem évül el.
A zsenialitását tehát sosem vonnám kétségbe, mégsem igazán azt kaptam, amit vártam tőle, így olvasás közben volt bennem egy kis csalódottság. Ez a csalódottság azonban a könyv végére elpárolgott, ahogy félredobtam előzetes elvárásaimat.
Először is, ez és a fent említett Battle Royale csupán két dologban hasonlít: tizenévesek a főszereplői (bár míg A Legyek Urában egyértelműen gyerekek még, addig az utóbbiban kamaszok közel a felnőtté váláshoz) és mindegyikben egymás ellen fordulnak. Na, meg mindkettő egy szigeten játszódik, de ez már igazán részletkérdés. Ezektől eltekintve azonban két teljesen más mondanivalójú és hátterű alkotás egész más korhatárral.
Másodszor, hiába ütős a mondanivalója, olyan könnyedén hárítottam ezt a jobb egyenest, mint egy profi bokszoló. Korábban kellett volna olvasnom, mert most már olyan magasan van az ingerküszöböm, már ami az emberi lélek sötét oldalát illeti, hogy néhány vademberré vált kölyök jöhet akár reggelire is.
Szóval aki Battle Royale-féle gyomorszájba vágást vár el ettől a könyvtől, az valószínűleg csalódni fog. Akinek viszont nincsenek ilyen igényei és szeret gondolkodni a társadalom szerkezetén, azon belül is a tabukon vagy a gyerekek gondolkodásán, lelkivilágán, az élvezni fogja.
Ez a könyv ugyanis egy remek témát boncolgat, a társadalom által meghúzott határok kérdését. A tabukat, amiket minden ember megtanul, miközben felnő. A társadalmi elvárásokat és nyomásokat, amik meghatározzák viselkedésünket, illetve azt, mi történik, ha mindez eltűnik.
 |
| 2011-es borító |
A főszereplők gyerekek, a legidősebb is 12-13 éves és mind fiú. A gyerekek pedig gonoszak, szokták mondani azok, akik láttak már csatározást köztük, tapasztalták a gúnyolódást, a kiközösítést. Csakhogy szerintem ez a kifejezés korán sem pontos. Lehet, hogy a viselkedésük gonosznak tűnik, de ők egyáltalán nem azok, csak gyerekek. A gyerekek pedig még nem tudják a határokat, még csak tanulják a társadalmi korlátokat, a tabukat, próbálgatják a kereteket. Épp ezért útmutatásra van szükségük a felnőttek részéről, hogy megtanulják, a kegyetlenkedés bűnnek számít és a gyilkosság az egyik legnagyobb tabu. Maguktól ugyanis erre még nem képesek rájönni, nem elég empatikusak, hogy a maguk szemszögén kívülről is meg tudják vizsgálni a dolgokat. Ilyenkor jön a másik elítélő megjegyzés a felnőttek részéről, hogy a gyerekek önzők. Nem, nem azok, csak az ő világuk elsődlegesen még a saját vágyaik és szükségleteik kielégítésére koncentrál. Mikor egy kisgyerek megkínál cukorkával, akkor nem arra gondol, hogy neked milyen jó lesz egy cukorka, hanem, hogy milyen kedvesen fogsz rámosolyogni miatta. Ez a viselkedés pedig teljesen normális és ebből következik egy nagyon fontos dolog, a szülők és a nevelés fontossága óriási. A gyerekeknek egyszerűen útmutatásra van szükségük, ennyi az egész.
No, de mi történik akkor, ha a felnőttek és az útmutatás kikerül a képből, ha maguknak kell felépíteniük a saját társadalmukat? Nagyjából pont az, mint A Legyek Urában. A határok kitágulnak, majd teljesen eltűnnek. Megszűnik a tabu, megszűnik a társadalmi elvárások visszatartó ereje és csak az ösztönök maradnak. Aki részletesen szeretné megismerni ezt a folyamatot, az olvassa el a könyvet, mert nem áll szándékomban bármit elárulni a cselekményről.
A karakterek mind különböző egyéniségek, mégis mindegyikőjükön lehet érezni, hogy még gyerekek. A változatosság ellenére azonban nehezen tudtam azonosulni velük, vagy megkedvelni őket. Nem csupán Jack megnyilvánulásait figyeltem összehúzott szemöldökkel, hanem Ralph és Röfi tetteit is. Valahogy egyikük sem lopta be magát a szívembe és ha választanom kellene valakit, akit a legszimpatikusabbnak ítélek, akkor az Simon lenne. Simon tetszett a legjobban, mert épp elég intelligens volt, hogy felfogja a helyzetet, ugyanakkor pont annyira különc is, hogy ezzel mégse menjen sokra.
Itt kell szót ejtenem magáról a Legyek Uráról. Többet vártam tőle, sokkal többet. Ez a vonal egyáltalán nem volt olyan hangsúlyos, mint amit a fülszöveg vagy a cím ígért. Pedig többet is ki lehetett volna hozni belőle.
A történet vége viszont tökéletes lezárás. Ennél hatásosabb és illő befejezést nem lehetett volna találni, nekem legalábbis egyetlen alternatív megoldás sem tetszene úgy, mint ahogy Golding megalkotta.
Összességében tehát remek könyv, érdemes elolvasni. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a lélektani mondanivalót és szívesen bepillantást nyerne a társadalom határai közül kiszakadt gyerekek világába.
Extra:
A könyvből film is készült méghozzá két feldolgozásban. Először egy fekete-fehér változat 1963-ban, ami az előzetese alapján remek adaptációnak tűnik, majd egy színes alkotás 1990-ben. Utóbbi előzetese nekem nem adja vissza a könyv hangulatát és baromira bosszantónak találom, hogy nem találtak szőke fiút Ralph szerepére és Jack nem vörös.
Még nem döntöttem el, hogy megnézem-e, de ha megteszem, valószínűleg a régebbit fogom választani. Kedvcsinálónak itt az előzetes:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése