Egy könyvmoly naplójából II.

Úgy érzem, ki kell írnom magamból néhány dolgot. Erre pedig tökéletes lehetőséget ad ez a "könyvmolynapló" rovat. Ezúttal egy csipettel személyesebb hangvételű lesz, történt ugyanis mostanában valami, ami elgondolkodtatott és arra késztetett, értékeljem át mindennapi életstílusomat. Persze ennek is köze van könyvek iránti olthatatlan szerelmemnek, így talán érdekes lehet olvasóim számára is.

Mielőtt azonban belekezdenék az említett probléma boncolgatásába, leírok néhány életképet a rovat első bejegyzésének nyomán.

Kezdem egy megdöbbentő sms-sel, amit egy átlagos hétköznapi napon kaptam, míg az iskolapadban senyvedtem a középkor nyomásától. A következő állt benne:

"Astorián a meki előtti kuka tele van jó állapotú könyvekkel!”

Első reakcióm a döbbenet volt. Hogyan képes valaki hibátlan állapotú könyveket kidobni? Miért nem ajándékozza el? Vagy ha a környezetében nem talál senkit, aki befogadná őket, miért nem adja be egy antikváriumba? 

A második reakcióm pedig a lelkes elhatározás volt: meg fogom menteni őket. Amint véget ért az órám, már rohantam is a szóban forgó kuka felé, hogy amennyiben tényleg jó állapotú könyvekről van szó, kikukázzam őket. Úgy gondoltam, a fővárosban, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet az utcán, nem keltek majd túl nagy látványosságot. Azon persze nem gondolkodtam el, hogyan fogom egész nap magammal cipelni őket...

Az sms olvasása után körülbelül fél órával értem a kukához, amiben csupán néhány mekis papírpoharat és zacskót láttam. Valaki ugyanis megelőzött, amitől fülig ért a szám. Boldogan sétáltam tovább nyugtázva, hogy nem én vagyok az egyetlen könyvmentő a városban és hogy a méltatlan sorsra jutott kötetek immár szerető kezekbe kerültek.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de számomra ételt, könyvet kidobni bűn.

Gondolom, ezek után mindenkinek világos, hogy mániákus könyvimádó vagyok. Ezt első kézből szobatársam érzékeli, aki napi szinten nagy dózisban kapja könyves megnyilvánulásaimat. Szerencsémre tolerálja. (A fenti sms-t is tőle kaptam.) Mivel pedig meglehetősen sokat hivatkozom rá, főleg a rovat életképeiben, illene rendes fedőnevet adnom neki és nem csupán szobatársként emlegetni. Szóval mostantól Queen B. néven fogok rá hivatkozni. 

Vele esett meg a következő eset, amiből jól látszik, mennyire kiismert már. 

Filmünnepen elhatároztuk, hogy moziba megyünk méghozzá az egyik esti vetítésre, mivel mindkettőnknek meglehetősen sűrű délutánja volt. Épp ezért a találkozót az Aréna Plázában beszéltük meg a mozinál.

Aki nem lenne ismerős arrafelé, annak adok egy kis helyleírást:

A mozi a pláza tetején van, ahova egy külön lépcső, illetve mellette egy-egy mozgólépcső vezet fel. A lépcsőn felérve pedig egy tágas tér van jegypénztárral és kényelmes piros kanapékkal.

Queen B. előbb ért oda, így megvette a jegyünket és letelepedett az egyik kanapéra, rám várva. Aztán ahogy nézelődött és egyre telt az idő, megpillantott egy lányt felfelé jönni a lépcsőn egy könyvbe merülve. Már épp intett volna neki, mivel úgy gondolta, ez csak én lehetek, mikor közelebb ért és rájött, mégsem.

Mikor pedig megérkeztem könyv nélkül a mozgólépcsőt használva és lehuppantam mellé, azonnal elmesélte nekem és még azt is hozzátette, hogy közben rájött edzésről megyek, így kivételesen nem fogok lépcsőzni.

Ebben pedig teljesen igaza volt, amin jót nevettünk. 

Az edzés amúgy azon kevés helyek egyike, ahova könyv nélkül megyek. 

"Néhány lány hatalmas gardróbot szeretne a hálószobájába.
Én könyvtárat akarok az enyémbe."

Nagyon szeretem a könyvtárakat, különösen városkám közkönyvtárát, ami tele van izgalmas regényekkel. Mivel pedig az a könyvtár a szívem csücske és az egyetemi könyvtárakat csupán tankönyvek beszerzéséhez használom, nagy felfedezés volt, mikor az egyetemi katalógus egy olyan regényt dobott ki, amit már egy ideje szerettem volna elolvasni, ám otthon nem találtam.

Szóval felfedeztem a tankönyvkölcsönzés pozitív oldalát, vagyis, mikor végére érek a tananyagnak és visszaviszem, hozhatok helyette regényt is. Ehhez hozzátartozik, hogy írtam egy listát "Illene megismerkednem vele" címmel, ami csupa klasszikusból áll. A tanulás mellé tehát megvan a kellő motivációm, csak kár hogy a határidőket nehezen tartom.

A szívem csücske azonban továbbra is az otthoni könyvtár marad, ahol a következő jelenet játszódott le kedvenc könyvtárosommal.

Visszavittem 5 könyvet és mikor kipakoltam a batyumból (nagyméretű, batyuszerű táskát használok könyvtárazáshoz) és megkértem, hogy hosszabbítsa meg a nálam maradt 7 könyvet, megkérdezte:

- Viszel valamit?

- Hát, nem kellene, de azért az újak között körülnézek.

- Jönnek a vizsgák?

- Sajnos.

Aztán megtettem a pár lépést a friss könyvek polca felé, vagyis be sem mentem a polcsorok közé, és elkapott a mohóság. Négy könyvet gyűjtöttem össze a következő megjegyzésekkel: "Jé, ezt már régóta szeretném! Ó, ő is itt van. Na, téged sem hagyhatlak itt!" Majd a kisebb könyvtoronnyal visszatolattam a könyvtáros asztalához, mikor perifériás látásom a polcsor szélén kiszúrta a Rekviemet, amire már egy ideje vadásztam, így őt is gyorsan begyűjtöttem. 

Kedvenc könyvtárosom cseppet meglepetten, de elnéző mosollyal húzta le a könyveket, miközben megjegyezte:

- Azért tanulj is!

Ennyi életkép elég is, hogy ismételten bizonyítsam könyvmániámat. Most pedig áttérek a sajnálatos eseményre.

Egyik hétfő este, mikor meg akartam nézni elektronikus üzeneteimet és bekapcsoltam a laptopmat, ért a megdöbbentő tény: nem működik.

Egyszerűen nem kapcsolt be, se kép, se hang, de még egy nyikkanás sem történt, csupán a lámpa világított jelezve, hogy áram alatt van. Mivel nem értek az elektromos kütyükhöz, ők meg nem kedvelnek engem, teljesen pánikba estem. Hiába próbálkoztam bármivel, semmit sem csinált. Queen B. próbált nyugtatni, hogy csak adjak neki időt, majd reggelre életre kel. Nos, nem kelt...

Az egész hetemet szorongva töltöttem aggódva a gép miatt és főleg a rajta lévő adatok miatt, amik felbecsülhetetlen értékkel bírnak számomra, valamint mellőzve minden programot és az internetet. Közben pedig körbetelefonáltam minden informatikában jártas ismerősömet. Unokatestvérem segített is, előbb megnyugtatott, hogy az adatok valószínűleg rendben vannak, csak a gép krepált be. A "csak" itt egy 100 ezres kárt jelent. Aztán riasztotta pcguru ismerősét.

Szombaton így zarándokolhattam el Győrbe, hogy megnézessem. Ott pedig közölték, az alaplapnak annyi, vegyek újat.

Itt mély letargiába estem, bár az adatok valóban sértetlenül megmaradtak a bekapcsolhatatlan gépen.
Ragaszkodó típus vagyok. Ragaszkodom a kinyúlt, szakadt pólóimhoz, a gyerekes pizsamáimhoz, elnyűtt, lukas tornacipőimhez, 10 éves telefonomhoz és minden más tárgyhoz, ami az idők során a szívemhez nőtt. A laptopom pedig már 4 éve velem volt, átéltünk sok dolgot együtt és annyira a napjaim részévé vált, hogy elvonási tüneteim lettek. Ezeket a tüneteket pedig olvasással orvosoltam.

Szám szerint 6 könyv végére értem, míg mellőznőm kellett az elektronikus világot. Közben pedig kénytelen voltam felismerni, mennyire függök a géptől. Általában napi kétszer bekapcsolom csekkolni az üzeneteimet, vagy csak hogy hallgassak egy kis muzsikát. A tananyag egy részét is ezen tárolom, ráadásul minden beadandó és egyéb házi feladat megoldásához nélkülözhetetlen. Aztán ott vannak a filmek, ha épp van egy csipet szabadidőm és a képek, mert valahányszor beengedem Gideont a szobámba, leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy lefényképezzem. Plusz értelemszerűen a hobbi írást is ezen végzem.
Szóval három teljes hétig megszívtam, mint a torkosborz. Könyvári gépen neteztem, ami lassú, kényelmetlen és hála a megrövidített nyitva tartásnak, bosszantó is. Mp3 lejátszómat csontig lemerítettem, megunva mind a 250 körüli dalt rajta és csak olvastam, olvastam és olvastam kitöltve a géppel eltöltött megüresedett időt.
Komolyan nem tudom elképzelni az életemet laptop és internet nélkül és ez elég ijesztő. Mikor lett ennyire alap követelmény egy saját gép? Hogyan bírták a 20 évvel ezelőtti egyetemisták, hogy mindent manuálisan, a könyvtárban senyvedve tettek meg?
Azt hiszem, megtanultam értékelni a klaviatúra és a monitor varázsának luxusát. Nélküle nem bírnám az biztos...
Szerencsémre pedig nem is kell, mivel mikor elkezdtem új gép után kajtatni és betértem egy picike számítógépes boltba, csoda történt. Amikor ugyanis elpanaszoltam az eladónak, hogyan jártam, közölte, ők javítanak alaplapot is, hozzam be nyugodtam. Mondanom sem kell, már rohantam is haza érte és bár egy újabb hétbe telt, de megjavították. Ettől pedig teljes a boldogságom. 

Mostantól értékelni fogok minden számítógépen végzett napi rutinnak minősülő mozzanatot.

Zárszónak hoztam egy képet Gideonról, aki pici kora óta vonzódik a kábelekhez és szívesen néz velem színes, mozgó és hangos videókat: