A boszorka démona

Előző bejegyzésemet követve, igazi boszorkányságot hoztam ezúttal könyv formájában.
A Bíborhajú első kötetéről már írtam korábban egy bejegyzést. Ajánlott előbb azzal kezdeni az olvasást, hogy ez a második rész tökéletesen érthető legyen.
Könyvbemutatón szereztem be, így az elsők között, elolvasni viszont csak most tudtam. Éljen az őszi szünet, meg a lustaságom.
Mikor először ránéztem két dolog jutott eszembe: "De szép ez a borító!" illetve "Milyen vékonyka." A borító valóban csodásra sikeredett és terjedelme eléggé elmarad az első kötettől. No, de nem annyira vékony, csak viszonyításhoz képest, mert így is 400 oldal. Talán még épp befér a könyvespolcomra. Hamarosan azonban egy másik polcot is a könyveimnek kell szentelnem, hogy kényelmesen érezzék magukat.
A szokásos ismertető, aztán jöhet a személyes véleményem.

"A tiszta vérű boszorka, Claire White normális életet él, olyat, amilyenre vágyott. Kedvesével, a féldémon Kellan Blackkel egyetemre járnak, és végtelenül boldogok. Az Üldözők visszavonultak, noha folyamatosan figyelik őket, a Zsoldos pedig halott. Valaki azonban gyilkos szándékkal tör rájuk... "A fájdalmam haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az égy és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is!" Létezhet-e nagyobb fájdalom? Claire világa összeomlik, a lelke apró szilánkokra hullik. Végtelen fájdalmában a Bölcs mutatja meg az utat, mely egy számára idegen világba vezet. Oda, ahonnan talán nincs visszatérés. Segítője az Ellenség, akiben nem lehet megbízni... vagy mégis? Claire-ben fellángol a remény! A mágiát maga mögött hagyva elindul, hogy beteljesítse a jóslatot. Ha sikerrel jár, minden helyrejöhet, ha nem, minden elpusztul - vele együtt."

Azzal kell kezdenem, hogy a fülszöveg ismerete nélkül mentem a bemutatóra, így mikor az írónő kijelentette: Kellan meghal, paff lettem. Mondjuk a döbbent csend általános lett. Mindenki csak pislogott, mint hal a szatyorba. Először nem értettem, miért kell egy ilyen nagy horderejű poént ellőni, de már megvilágosodtam.
Az első kötet szinte lezárt. Persze hagyott néhány nyitott kérdést, de az olvasó utána felette a nagy kérdést: Hogyan tovább? Hova lehet fokozni?
A válasz: Olvasd el a második részt és megtudod.
Mikor belekezdtem, nem igazán tudtam, mire számítsak, így minden teljesen újan, elvárások nélkül ért és ez így volt jó.
Nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmit, sőt szinte lehetetlen, de megpróbálkozom vele.
Az első részhez viszonyítva, pörgősebb, több benne a varázslat, de még mindig nagy hangsúly van a szerelmen. Le kell szegeznem, nem csepeg. Van néhány fordulat, ami meglepett, mint az Ellenség kiléte. Én egész másra számítottam, bár az a teória elég gyenge lábakon állt, ha jobban átgondolom. Ráadásnak paranoiás vagyok. Bizalmatlan voltam egy démonnal szemben egész a végéig. Talán néha túlkomplikálom a dolgokat.
Nem igazán merek a cselekményről írni, csak elszólnám magam, így inkább a karaktereket veszem sorra.
Claire-ről alkotott véleményem nem változott, bár a könyv elején megráztam volna, míg a végén adtam volna neki egy nyaklevest, annyira a végletek embere. Persze ettől még kedvelem, élő karakter, ami jó.
Milan egyre többet szerepel a beszólásaival együtt. Őt főleg azért figyeltem árgus szemekkel, mert tervbe van véve egy negyedik, kiegészítő kötet, ami az ő történetét foglalja össze. Szimpatikus, de még mindig nem kedvenc.
Lucas annál inkább. Csípem a stílusát. Cameront pedig végig hiányoltam. Az első kötetben szerettem róla olvasni, így hiányérzetem volt, amit csak a könyv végi magyarázat oldott fel.
Az Ellenség szépen felépített, szerethető karakter, valahogy mégsem lopta be magát annyira a szívembe.
Az első kötettel ellentétben, itt van nézőpontváltás. Továbbra is E/1-ben halad a történet, ám időnként más szereplők szempontjaiba is bepillantást nyerhetünk. Kellan szemszögét kifejezetten szerettem olvasni. Kedveltem az első részben is és amit ott hiányoltam belőle, azt most megkaptam. Határozottan fejlődött és a kötet végére csak mélyült vonzalmam irányába.
Ami az új szereplőket illeti, Vicky főnyeremény. Ő az élő példa arra, miként kell egy hagyományos nézetet új köntösbe öltöztetni. (Boszorkány és fekete macska, tökéletes.) Moriaht nem igazán tudtam hova tenni. Vicces volt a kislányos, mindenbe beleülöm az orromat stílusa, de még mindig csak várom, hogy beleillesszem a kirakómba. Egyelőre közömbös. Talán a következő részben jobban megkedvelem.
A legeslegédesebb karakter, akibe első látásra beleszerettem, az Nice. Annyira édes! Aki nem kedveli, annak tuti nem volt gyerekkora. Bár lehet, hogy csak a női természetemből fakadó altruizmus beszél belőlem.
Ahogy már megszokhattuk, ehhez a kötethez is csaptak függeléket. A fogalommagyarázat és a varázsigék, amikből egyre több van, igazán hasznos. Szeretem az ilyen kiegészítéseket, viszont az olvasói vélemények sem maradtak el. Ezeket ellenben egyáltalán nem tudom értékelni, feleslegesek és kész.
Összességében nagyon tetszett. Látszik, hogy Benina tartogat még sok-sok izgalmas és új dolgot. Ráadásul ebből a kötetből sem hagyta ki a mondanivalót, ami most még jobban érződött. Tetszik ez a burkolt sugallat, főleg a környezetvédelemre vonatkozó részlet.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta A boszorka fényét, méltó folytatása.
A harmadik kötet egy év múlva várható és A boszorka városa címet viseli. Nagyon várom, mivel ez a rész sokkal több kérdést hagyott nyitva, mint az első és igazán megszerettem ezt a boszis világot.

Kedvenc idézetem is van:

"A környezetünk formál minket. Minden élőlény, akivel találkozol életed során, hatással van rád valamilyen módon. Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet."