VOLT fesztivál

Még mindig nem pihentem ki magam, aminek bizonyítéka a vízhólyag a sarkamon és a megdagadt lábujjam. De úgy érzem, most kell megírnom ezt a kis összesítő bejegyzést.
Ha azt mondom, VOLT fesztivál, akkor a legjobb nyári programomra gondolok. Az idei volt a negyedik alkalom, hogy elmentem és lehet, hogy az utolsó is. De mielőtt rátérnék tegnapi, illetve ma hajnali élményeimre, egy gyors összefoglaló az eddigi évekről.
Mindig csak egy napra mentem, de nekem ez bőven elég, hogy kitomboljam magam. Még megvannak a karszalagjaim és egyéb ereklyéket is gyűjtögettem. (felső kép)

2008: Életem első VOLT-ja és egyben a legjobb is. Hihetetlen nagy élmény volt élőben tombolni az egyik régi kedvencemre, The Offspring-ra. Azóta is csak emlegetem, pedig leégtem, napszúrást kaptam és egy részeg hátba rúgott. Ezekkel együtt is ez volt számomra a csúcs.

2009: Már rutinosabban mentem. Limp Bizkit koncerttel koronáztam meg egy esős napot, amin gyakorlatilag szétáztunk. Úgy festettem, akár egy menekült, mikor egy kölcsönkapott (több mérettel nagyobb) férfipulcsiban, csapzottan, sárosan ücsörögtem a tömött vonat padlóján. De ez így volt jól.

2010: Amikor a nagy név (Prodigy) nem adott sokat, ám új kedvencre találtam. Az első The Moog koncertem. A társaság az előzőekhez képest változott, amit egyáltalán nem bántam. Talán ekkor volt a legtöbb ismerős körülöttem és egy fesztivál csapatosan jó móka.

És elérkeztem az idei évhez, ami várakozásaimhoz képest csalódást okozott. No, nem a koncertek miatt, amikre később visszatérek, hanem mert a szervezési harakiri után nehéz volt felfejlődni.
A társaság vegyesnek indult, aztán meg széthullott. Ketten az utolsó pillanatban mondták vissza, ami iszonyatosan bosszantó. Mikor már hetek óta készülsz valamire és az indulás időpontjában kiderül, hogy gyakorlatilag magadra maradtál, az nem valami felemelő érzés. Okokat hagyjuk, nem is mindet tudom és különben se változtatna a lényegen. A lényeg pedig az, hogy bár nagyjából bármire vállalkozom egyedül is, egy fesztivál nem szóló manőver. Egy teljes napot egyedül tölteni nagy tömegben egész más, mint csupán néhány órát. Sokkal lehangolóbb.
Oké, nem voltam teljesen egyedül. Nem egyedül indultam, hanem két másik fesztiválarccal, akik közül igazán csak az egyiket kedvelem. Velük alapoztam, miközben kezdtem a szokásosnál is láthatatlanabb lenni.
Addig nem volt semmi gond, míg koncerten táncolhattam. Akkor ugyanis hidegen hagy, hogy ismerem e a mellettem állókat vagy sem. Csak a zene van, meg én. Így a Riddim Colony kellemesen felülmúlta várakozásaimat. Utána azonban szembe kellett néznem a helyzettel, mi szerint vagy a magam útját járom, vagy tényleg szellem leszek. Így elhagytam rögtönzött kísérőimet és egyedül lazultam Irie Maffia koncerten. Utána azonban ismét társaságra vágytam és nagy nehezen (mivel ők csak később jöttek) sikerült megtalálnom azokat, akikkel tényleg jól tudom érezni magam. Így akár a régebbi VOLTokon, nagyjából összeállt a banda. Belehallgattunk néhány stílusba, 30y koncerten megállapodtunk kicsit, sokat nevettünk, szóval élveztem a társaságukat.
Aztán eljött a várva várt koncert időpontja és mivel a csapatot lehetetlen volt elvontatni Hiperkarmáról, egyedül mentem tombolni 30 seconds to mars-ra. Utána szerencsémre, újra rájuk bukkantam és együtt ingáztunk Subscribe és valami Paul dj között. Előbbi nekem megfelelt, szeretem a rockot és mostanában úgyis hörgős metálra vágyom. A djk világa azonban hidegen hagy. Szívesebben maradtam volna a dmb sátornál. Ott igazán jó zenék mentek, de fáradt voltam és a többieket vonzotta a nagy név meg a tuc-tuc zene. Így hajnalba letelepedtünk a fűben. Mivel a barátaim bérletesek voltak, sátoroztak, így csak később indultak haza, én viszont nem bírtam volna kivárni míg sátort bontanak, ezért a hazaúton törtem a buksim. Azonnal írtam egy sms-t, hogy merre vannak rögtönzött kísérőim, hiszen együtt jöttünk és úgy beszéltük meg, együtt is vonatozunk haza. Ekkor ért az idei VOLT utolsó csalódása. Nem tudom, megfeledkeztek rólam, vagy csak nem érdekelte őket élek e még, de elindultak nélkülem. Már úton voltak, én meg azt sem tudtam, mikor megy pontosan a vonat. Szóval egyedül baktattam haza hajnalban, fáradtan és csalódottan. Mázli, hogy egy élő GPS vagyok és sötétben is jól tájékozódom, ráadásul nem esem kétségbe ha magamra maradok. Miért tenném, hiszen az esetek 99%-ában egyedül vagyok.
Arra viszont rájöttem, hogy egy fesztivál nem jó móka szólóban. Tehát csak társasággal érdemes menni. Ezzel viszont az a baj, hogy az emberek megbízhatatlanok. Valószínűleg ez volt az utolsó VOLT-om és minden buktató ellenére élveztem, nagy élmény volt és nem bánok semmit.
A kis panaszkodás után, jöjjön a lényeg:

30 Seconds to Mars koncertjelentés:

A kezdést 23:00-ra írták ki. Mint említettem, barátaimat nem tudtam magammal csábítani. Elég meglepő, hogy a többségük még nem is hallott erről a bandáról. Szóval háromnegyedkor átvágtam a tömegem, ami Hiperkarmára gyűlt össze és betámadtam a nagyszínpadot.
Mivel már elég nagy rutinom van ilyen koncertek terén, okosan a színpad jobb oldalára mentem, ahol mindig kevesebben vannak. Már így is elég nagy tömeg fogadott, igaz nem pályáztam az első sorra. (Már The Offspring koncert óta tudom, hogy az első sorok felérnek egy öngyilkossággal.) Így kényelmesen bevackoltam magam a színpadhoz elég közel néhány szerelmes pár mellé. (Egy kis szakmai titok, hogy a párok mellett nagyobb biztonságban vannak a hozzám hasonló alacsony és vékony nőneműek. A pasik ugyanis féltik párjukat és megóvják a lökdösődéstől. Ha pedig elég szemfüles az emberlánya, akkor bekerülhet a védelmi vonalba.) Szóval amint befurakodtam a dög magas srác elé, aki kitakarta előlem az egész színpadot, tökéletesen láttam. Ráadásul a kivetítő is közel volt hozzám, én mégis inkább a hús-vér emberkéket szeretem figyelni.
Picike csúszással kezdtek és állíthatom, tudják jól, hogyan kell műsort csinálni. Csak azt sajnáltam, hogy a közönség kevés hányada volt rajongó, míg a többség csak kíváncsiskodó. Ráadásul, úgy éreztem magam, mint szardínia a konzervdobozban. Nem volt elég mozgásterem még az ugráláshoz sem. De a látvány kárpótolt.
Jared igyekezett bevonni a közönséget és miután megszidott néhány passzív tagot, sikerrel is járt. Vicces volt, ahogy rámutatott egy-egy emberre és megkérdezte: "Hé, te! Mi a farnc baj van veled? Miért nem ugrálsz?" Aztán gyakorlatilag felhatalmazott mindenkit, hogy billentse fenékbe a passzív tagokat. Én persze ugráltam és sikoltoztam, ahogy azt elvárta.
Első látványelemük néhány nagy piros lufi volt, amit a közönségbe dobtak. Aztán szálltak a konfettik is. Volt, hogy elsötétedett a színpad, hogy egy kis romantikus, akusztikus számmal kedveskedjenek, miközben mi, nézők telefonnal vagy öngyújtóval adtuk a kellő hangulatot.
Amikor elkezdődött a koncert, Jared poncsóban volt. Egyből az jutott eszembe, hogy meg fog főni, mire vége a koncertnek. Aztán megértettem, miért öltözött be ennyire. Szokásához híven, Sopronban sem hagyta ki a lehetőséget, hogy a közönség közé vesse magát. Igaz, most nem szó szerint tette, csak végigfutott a kordonok között, ahol sikeresen el is hagyta poncsóját és farmerdzsekiben, illetve pólóban folytatta. A kordon szélére fel is állt, kissé bedőlve a tömegbe testőrei legnagyobb rémületére. Aztán sértetlenül visszamászott a színpadra. A dzseki sorsát nem tudom, de egy idő után az is lekerült róla.
Aztán még jobban bevonta a közönséget. Először az ugrálás és a sikoltozás meg az éneklés ment, aztán már a lányokat is nyakukba kapták a vállalkozó szellemű fiúk egyetlen szavára. Sikerült bemelegítenie mindenkit, bár a guggolás nem igazán ment a tömött tömegnek.
A finálé pedig zseniálisra sikeredett. Jared kijelentette, hogy őrült dolgot szeretne és miután mindenkit még közelebb hívott a színpadhoz, vagy húsz embert fel is invitált rá. Ott ugrálhattak a színpad közepén és az egyikük, egy vállalkozó szellemű srác, aki beszél angolul, még külön feladatot is kapott. Fordítania kellett, így Jared magyarul szólalhatott meg cuki akcentussal. Szerintem, ez volt a legaranyosabb gesztus.
Ez a koncert tökéletes megkoronázása volt az idei VOLT-os napomnak és beillik az eddigi évek sorába. Nagy élmény VOLT!



Egy kis közérdekű információ:
Mivel szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy hazánkban nem valami ismertek, írok néhány szót a bandáról is. 30 Seconds to Mars egy rock banda. Kissé punkos beütéssel.
Három tagból áll, (fenti kép) akik közül ketten testvérek (jobb oldali kettő). Jared az énekes, aki színészként is tevékenykedett és jelenleg, barna haja van. Koncert előtt sem borotválkozott, ezért választottam ezeket a képeket róla, na meg mert nem bírtam ellenállni a napszemüveg és kiskutya párosításnak.
Akinek felkeltettem az érdeklődését, hallgasson bele néhány számukba és érdemes a szövegre is figyelni, mert ellentétben a manapság divatos egyénekkel, nekik igen is van mondanivalójuk.