Az az édes, távoli harang

"Rózsák rózsája, világszép virág!
Vak tenger árja mossa partod át.
Gyász-kikötőben zeng egy égi hang,
Hív az az édes, távoli harang.
Úgy fáj a szépség! Így lehet örök,
Lebeg fölöttünk, s a tenger fölött.
Hajóink szellem-vitorlája hull.
Egyenlő sorsot ígért rég az Úr.
Az ő csatáit vívjuk, míg szabad,
Így süllyedünk el csillagunk alatt.
Többé nem halljuk, szívünk hogy kiált,
Szorongva kérve éltet vagy halált."

/W. B. Yeats - Harcok rózsája/

Nem szeretem a verseket. Biztos bennem van a hiba, de nem váltanak ki belőlem semmit. Elolvasom, meg is értem és ennyi, semmi több. Egyszerűen nem érdekelnek, de ez most valahogy megfogott. Talán csak azért, mert egy jó könyvben olvastam. Bár ez csupán egy részlet, (Amúgy az idézeteket nagyon szeretem.) nekem így kerek. Tetszik, fel lehet jegyezni a naptárba, mert ilyen nem sűrűn esik meg velem.
No, de ennyit Yeats-ről meg a rózsáiról. A regény ugyanis még érdekesebb.

Libba Bray trilógiájának utolsó kötetéről van szó. A másik kettőről már írtam korábban egy bejegyzést. (Aki nem ismerné az előzményeket, annak ajánlom figyelmébe Rettentő gyönyörűség címszó alatt.) Mielőtt belekezdtem volna, újra elolvastam az első két kötetet, hogy egy kicsit felfrissítsem a memóriámat, visszataláljak a könyv világához. Elég gyorsan kivégeztem őket és már ugrottam is neki ennek, ami vastagsága miatt, nem ment annyira gyorsan.
Mielőtt azonban belekezdenék a részletezésbe, muszáj írnom a címről.
Az eredeti, angol címe: The Sweet Far Thing vagyis az édes, távoli dolog. Egy jó ideig így, tükörfordításban szerepelt a kiadók honlapján. Először kicsit furának tűnt, aztán megbarátkoztam vele, ahogy a többi olvasó is. Mielőtt azonban a nyomdába került volna, megváltoztatták a címet az az édes, távoli harangra. Ez pedig elégedetlen hangokat váltott ki olvasói körökben. Nem értették ugyanis az okát és picit talán furcsának is hatott az új cím. Viszont reményeim szerint, amint kezébe vette valaki a kötetet, felcsapta az elején és elolvasta a fent említett verset, megvilágosodott. Igen, a vers miatt az a címe ami és ezért nem jó a tükörfordítás. Verseket ugyanis nem szó szerint szokás fordítani. Elégedetlenségre tehát semmi ok. A fordító, a szerkesztő és a kiadó is érti a dolgát és nem kell egyből mindenen felháborodni.
Most, hogy ezt tisztáztam, jöjjön a rövid ismertető csipetnyi spoilerrel az első rész tartalmából:

"Gemma Doyle élete fenekestől felfordult, mióta belépett a Spence Akadémia baljós falai közé. Meggyilkolták az anyját, az apja az ópium rabja lett. Gemma soha nem sejtett erőt fedez fel magában, amelynek segítségével szembeszáll a csípős nyelvű és rosszindulatú iskolatársnőivel, és hűséges barátnőt farag belőlük. Eközben megnyílik előtte egy elvarázsolt világ, a birodalmak, amelyben elszabadult a fekete mágia. Gemma a fenyegető veszélyek ellenére uralma alá hajtja a varázserőt, és páratlanul izgalmas kalandok során szokatlan szövetséget köt az akaratos Felicityvel és a félénk Ann-nel. Valami vonzza Kartikban. Az egzotikus fiatalember egy titkos társaság tagja, akit a szigorú viktoriánus társadalom szabályai eltiltanak tőle, de akihez mégis gyengéd szálak fűzik. Gemma kettős élete most ér a fordulópontjához: egyszerre készül elhagyni a Spence Akadémiát, hogy első londoni báli szezonja alkalmával bevezessék a társaságba és férjet keressen. Ugyanakkor rendet kell teremtenie a birodalmakban, ahol szövetségük negyedik tagja, a gyönyörű Pippa élőhalottként megrekedt, és ahol titokzatos erők támadása fenyeget. Veszélyekkel dacolva, két ellentétes világ határmezsgyéjén egyensúlyozva próbálja a maga és barátnői életét megmenteni és a boldogság útjára terelni."

Kicsit nehéz írnom erről a könyvről, mivel nem akarok spoilerezne, de tekintve a hosszú előzményeket, nehéz kikerülni a dolgot. Mindenesetre, megpróbálom.
Befejező kötet lévén, meglehetősen terjedelmesre sikeredett. Talán cseppet túlságosan is, mivel nehéz kézben tartani egy nyolcszáz oldal feletti darabot. Van súlya, az biztos és körültekintőbben kell bánni vele, ha olyan gyengéden és óvón bánunk könyveinkkel, mint én. Büszkén jelenthetem, hogy nem törtem meg a gerincét.
A terjedelméből kifolyólag, elég sok dolog történik benne. Ezeket inkább nem részletezném, mivel akkor elszólnám magam. Inkább csak a benyomásokat, érzéseket osztom meg.
A karakterek nekem még mindig nagyon tetszenek, bár néha kedvem támadt volna megrázni a főhősnőket, hogy észrevegyék azt, ami az orruk előtt van, vagy tegyenek valami okosat. Ez azonban nem baj, mert ebből látszik, hogy egyik sem Mary-Sue, vagyis emberiek. Szeretem, ha a szereplők hibáznak, kételkednek, ettől igaziak.
Kartik pedig határozottan fejlődőképes fiú. Néhány mondata után, kezdtem beleszeretni. No, nem annyira fülig, de megkedveltem. És végre csinál valami hasznosat a feltűnök, majd eltűnök dolgon kívül, amit az eddigi kötetekben olvashattam. Szóval Kartik kap tőlem egy nagy piros pontot.
A másik szereplő, aki nagyot nőtt a szemembe, az Tom. Már az első kötetben szimpatikus volt, de a sznob viselkedése kissé lelombozott, most viszont kinyílt a csipája. Tehát éljenek a jóképű, viktoriánus pasik!
A cselekmény végig fenntartotta érdeklődésemet és van egy pont a vége felé, ahonnan képtelenség letenni. Délutántól hajnalig, majd egy kis alvás után reggeltől délig olvastam megállás nélkül. Nem bírtam abbahagyni.
Csupán azt sajnálom, hogy a kor társasági életéről keveset tudunk meg. A Lázadó angyalokban több van a viktoriánus korról, itt inkább a varázslaton van a hangsúly.
Apropó varázslat. Nekem van egy olyan rigolyám, hogy olyan dolgokon gondolkozok, amik másoknak fel se tűnnek. Most azon kezdtem agyalni, bár már az első kötetnél is, hogy milyen lenne a történet tényleges varázslat nélkül. Szerintem, megállná a helyét úgy is. Varázslat nélkül is megkapjuk a bontatlan, egész cselekményt és ez igazán érdekes. Amolyan átvitt értelem is lehet, hogy a képzelet és az akarat hatalma. Hiszen, bár a könyvben tényleg varázslatot használtak, nem ezzel fordítottak saját sorsukon, hanem kitartásukkal. Ráadásul, van a trilógiában egy kis egyenjogúsági, feminista hangszín is. Ez pedig különösen tetszett nekem.
A befejezésről is szót kell ejtenem. Sok elégedetlen megjegyzést olvastam ma, hogy kicsit körbekémleltem az interneten ezzel kapcsolatban. Erre reagálva csak annyit mondanék, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és az író szíve joga eldönteni, hogyan fejezi be. Ez pedig vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Nekem tetszett. Szerintem jól zárta le, bár a végső közdelem legvége hagyott némi kivetnivalót. Van bennem egy csipetnyi: "Na, most akkor mi van?" érzés. Összességében viszont tökéletes. Így jó, nem túl cukorsziruposan, élethűen.
Amúgy a kötet végén van egy interjú az írónővel, ahol többek között a végét is kifejti. Érdemes elolvasni, Libba humora pedig különösen szórakoztató, de ez már a köszönetnyilvánításban is meglátszik. Az elejtett megjegyzés pedig, hogy akár lehetne folytatni is a történetet, szerintem nem reális. Persze, ha nagyon akarná folytathatná, van még néhány nyitott kérdés, én mégis így érzem befejezettnek és megérzéseim azt súgják, az írónő is így gondolja.
Összefoglalva, ez egy nagyszerű trilógia tökéletes befejezése. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Örülök, hogy a polcomon van és bármikor levehetem, ha úgy tartja kedvem.