Könyves várólista XXII.

Egy éve írtam utoljára ebbe a rovatba. Ennek oka valószínűleg az, hogy ha volt egy kis könyvekre fordítható szabadidőm, inkább olvastam őket, mint elmélkedtem róluk. Illetve eléggé kurtán furcsán változtak a polcomon pihenő könyvek, mivel több kötetet hónapokig is megvárattam.

Most azért írok a várólistámról, mert hiányzott a klaviatúra kopogása a körmeim alatt (sajnos nem sok bejegyzést írtam ebben a hónapban) és mert szeretném jelezni, hogy minden elfoglaltság és akadály ellenére olvasok én rendületlenül, csak nem olyan rohamtempóban, mint jobb napokon szoktam.

Ebben az évben például eddig 6 könyvet lapoztam végig és most is kettőt bújok egyszerre. A párhuzamos olvasás nálam alapállapot, mert mindig van egy könyv, általában vastag, nehéz féltégla méretű kötet az éjjeliszekrényemen, amit este, lefekvés előtt lapozgatok és egy kisebb, vékonyabb, amit mindenfelé megsétáltatok a táskámban. Minden nap van nálam könyv, mert az olvasás lehetőségének mindig fenn kell állnia, hogy nyugodt legyen a lelkem.

No, de lássuk, melyek azok a könyvek, amelyek a fent említett két pozíció valamelyikének betöltésére várnak:

Könyvtári könyvek:

Mary E. Pearson - Az árulás csókja

A Fennmaradottak krónikái trilógia első kötete. Hirtelen felindulásból vettem ki, mert megtetszett a borító és a fülszöveg alapján kellemesen kalandos történetnek tűnik. Rám fér most egy olyan történet, ami teljesen egy fantasy világban játszódik.

Ilona Andrews - Pusztító mágia

Egy másik sorozat, Kate Daniels szintén első kötete. Ha jól emlékszem, valaki ajánlotta nekem, mert amikor megláttam a könyvtár polcán, ismerősnek tűnt. Szeretem a természetfeletti nyomozásokat, úgyhogy kíváncsian állok előtte, bár ezúttal a borító egyáltalán nem tetszik.

Jun Mi-Kjong - A vízisten menyasszonya 12.

Meglehetősen lassan olvasom ezt a manhwát, mert sokat kell várni az új megjelenésekre és le is kell vadászni a könyvtárban, ahol a képregényekkel nem mindegyik könyvtáros tudja, hogy mit kezdjen. Szegény mangák össze-vissza vándorolnak a gyerekrészleg és a felnőtt irodalom között. Az előző részét így szeptemberben sikerült csak megkaparintanom, de szerencsére a cselekmény lassan halad és remek az olvasási memóriám, így bármikor fel tudom venni a fonalat, mi is történik az áskálódó istenségek világában.

Saját könyvek:

Jojo Moyes - Tengernyi szerelem

Valójában az írónő egyik korábbi könyvét (Az utolsó szerelmes levél) szerettem volna megvenni, de már megint elfogyott, így kénytelen voltam beérni a legfrissebb kötettel. Kedvelem Moyes könyveit, háromnak már bérelt helye is van a polcomon, így kifejezetten pozitívan állok mindenhez, amit írt. Egyébként könnyed, romantikus történetnek ígérkezik, anyukám már le is tesztelte.

Ka Hancock - Üvegszilánkon táncolni

Ezt a könyvet azért rendeltem meg, mert kellett még egy kötet, hogy ingyenes legyen a szállítás és a kínálatból ez tűnt a legszimpatikusabbnak. Molyon jelenleg a 93. legjobb romantikus könyvként tartják számon, bár nem a könnyed, hanem a drámai kategóriát erősíti. Nagyon tetszik a borító és a fülszöveg alapján egy igazán egyedi és különleges történetnek tűnik. Rettentő kíváncsi vagyok rá.

Jelenleg tehát ez az öt könyv vár arra, hogy kézbe vegyem, azonban akadnak még mások is, könyvgyűjteményem darabjai. Néha ugyanis elkap a vágy, hogy egyiket-másikat újraolvassam. Az idei eddigi 6 olvasmányomból kettő (Éjvilág és Holdvilág) például újraolvasás volt.
Na, és hogy miért érdemes újra kézbe venni egy-egy könyvet, azt a jelenlegi egyik olvasmányom, Én vétkem egyik szereplője tökéletesen összefoglalja:

"Isaiah Berlin letette a könyvet az asztalra, és azt mondta, minden nap sokat olvasok, és mindennap rádöbbenek, hogy még szinte semmit sem olvastam. Néha újra is kell olvasnom könyveket, de csak azt, ami érdemes az újraolvasás privilégiumára.
– És mi érdemes erre a privilégiumra? – kérdezte Bernat, egészen úgy, ahogy Adria tette volna.
– Az olvasó lenyűgözésének a képessége; hogy ámulatba ejtsen a bölcsesség, amely az újraolvasott könyvből árad, vagy a szépség, amelyet teremt. Bár az újraolvasás a természeténél fogva ellentmondást szül.
– Ezt hogy érted, Isaiah? – szakította félbe Aline néne.
– Az a könyv, amelyet nem érdemes újraolvasni, első olvasásra sem érdemes.
A vendégeire nézett.
– Nem kínálod meg őket teával?
Aztán a könyvre pillantott, és már el is felejtette a gyakorlatias javaslatot. Folytatta:
– Csakhogy mielőtt elolvastuk volna, nem tudtuk, hogy nem érdemes-e az újraolvasásra."

Rózsaszín pöttyök XIV.

Nem csupán az előző bejegyzésben említett csavargások miatt voltam nagyon elfoglalt az elmúlt hetekben. Történt még más is, ami lefoglalt és távol tartott nem csak az olvasásra váró könyveimtől, hanem egyszerűen minden hobbimtól.

Költözés
No, nem úgy költöztem, mint 2015 nyarán, mivel a lakcímem nem változott, csupán egyik szobából a másikba. Pucca ugyanis elhagyta kis csapatunkat és az országot is és mindezt azért, hogy összeköltözzön egy fiúval. Bátor döntés! Ennek pedig két következménye volt:
1. Immár Skóciában is van egy barátom, akinél kaphatok egy kanapét éjszakára, ha úgy adódik.
2. Átköltözhettem a megüresedett kisebb szobába.

"Nos, ha takarítanátok minden fürdés után,
ez nem történne meg!"

Utóbbi nem ment épp gyorsan, főleg mikor konstatáltam, hogy bár minimalista életmódot folytatok, több holmim van, mint gondoltam. Ez a költözés így több napot is igénybe vett. Oké, a takarítás vett igénybe több napot. A végére úgy éreztem, én vagyok Hamupipőke, akit a kisállatok jól elfelejtettek... Leszámítva a pormacskákat... Szerintem a porcica élőlény, aki szeret bújócskázni és gyorsabban szaporodik, mint egy hiperaktív rágcsáló.
Miközben megküzdöttem a porpamacsokkal, vennem kellett a lakberendezés kihívásait is. Pontosabban vennünk, mert San Diego fél órán át mást sem csinált, mint tologatta a bútorokat egyik sarokból a másikba. Vizuális típus vagyok, na!

Az új szobám kicsinosításának fő projektje egy fésülködőasztal felújítása volt. A meglehetősen leharcolt bútordarabot Puccától vettem meg egy fánkért és elhatároztam, lefestem most vagy soha. Ehhez azonban először le kellett csiszolni, majd kiválasztani a megfelelő festéket (nagyon gyér a választék matt festékekből) és lekenni az egészet egyszer, majd még egyszer. A hadművelet összesen 3 napot vett igénybe, de megérte. Elégedett vagyok az eredménnyel, bár az új szobám még mindig festékszagú.
Ez azonban még mindig nem a végleges állapota, mert a bézs csupán alapszín, erre még mintákat fogok rajzolni. Majd ha vettem hozzá filcet és lesz legalább három óra szabadidőm. Eh, ez egy hosszú projekt...
Szóval pár napig magában a káoszban éltem és mire rendet tettem, kezdhettem előröl a hadakozást a pormacskákkal. Ez egy ördögi kör!

Meglepetés
Bond barátom és egy ismerősöm nemrég megjegyezte, hogy nagyon eltűntem és ennek biztos "a fiú" az oka. Első gondolatom az volt, hogy megcáfolom, de aztán inkább bocsánatkérően vállat vontam.
Igyekszem megtartani szociális életem egyensúlyát és mindenkire szánni időt, ám ez nem olyan könnyű. Túlságosan sok elfoglaltságom van és többnyire magamra sincs elég időm, így nem meglepő, ha picit elhanyagolok egy-egy kapcsolatot. Szánom-bánom, de ez a fontossági sorrendemet is tükrözi, így joggal morcosak rám. Azonban logikus, hogy ha van fiú egy lány életében, akkor az a fiú bizony sok időt igényel. Ha nem így volna, akkor ugyan mégis mi a fenének lenne egyáltalán?

Igen, ez azt jelenti, hogy a szabadidőm 60%-át vele töltöm, amivel nincs semmi baj és vállalom a csipkelődő megjegyzéseket. Jó példa erre, hogy hidegen hagyott, ki mit gondolt, örömmel tartottam Valentin-napot.
Ó, igen, ez egy kényes kérdés, amiről mindenkinek határozott véleménye van, amit meg is próbál a másik ember arcába tolni. Nos, rólam lepergett, mert az én gondolkodásmódomban ez olyan, mint a Halloween: még egy jó ok, hogy csinálj valami különlegeset, ami megtöri a szürke hétköznapokat.
Szóval szerveztem magunknak programot, amit San Diego csak a helyszínen tudott meg, így teljesen meglepetés volt. A meglepetést pedig legjobb adni, bár azzal sincs gond, ha kapja az ember. Így kaptam az említett napon egy szál meglepetés rózsát.

racionálisan biztonságba helyezett rózsa

Sajnálatos módon nem örököltem nagymamáim növénybűvölő képességeit, így nem bízva magamban, rögtön biztonságba is helyeztem a rózsát a munkahelyemen, aminek küszöbén kaptam. Nem tűnt okos dolognak megsétáltatni egy egész estén át a hideg belvárosban. Másnap Tigris meglepetten szembesült vele az asztalomon és mikor elmeséltem hozzá a kerettörténetet, megjegyezte: "Hogy te milyen anti-romantikus vagy!" Szerinte ugyanis vinnem kellett volna magammal mindenhová, mint a véres kardot, ezzel is szemléltetve, hogy randim van és tetszik. Nos, szerintem meg így volt logikus és racionális, amivel az ötletgazda is egyetértett kifejtve, hogy azért nem kapok tőle sűrűn virágot, mert azt nem tudom belegyűrni a táskámba, mint a csokit. Ja, ő is logikus és racionális anti-romantikus fajta.
Azért ez a racionalitás is tud romantikus lenni, mert mindig gondol rám. Hozott nekem csokit Angliából, Csehországból és nemrég Németországból is. Ráadásul legutóbbi útja során rászoktattam a másik nagy szenvedélyemre, a képeslapokra. Úgyhogy nem csupán cicás csokit és egy bödön Nutellát (Elég jól tudja már, mivel lehet lekenyerezni.) kaptam, hanem egy szép képeslapot is. Igaz, majdnem két hetet kellett várnom rá, de a postában épp ez az izgalmasan szép.

meglepetés Németországból

No és hogy milyen nálunk a romantika, azt a következő megtörtént eset jól szemlélteti:

Lusta vasárnapon kora délután éhesen gyűjtöttünk erőt, hogy végre kimásszunk az ágyból. San Diego volt a gyorsabb és a következő felkiáltással ugrott talpra:
- Férfi vagyok, vadászom valami kaját.
Majd elindulva a konyha felé hozzátette:
- Mondjuk lövök egy szarvast.
Nagyjából a küszöbig jutott, mikor félig még szunyókálva utánaszóltam:
- Hé, ember! Ugye tudod, hogy az asszonyod nem eszik húst, így maximum csak gombát szedni mehetsz!
Ezzel sikeresen lelomboztam macsó terveit, ugyanakkor meg is nevettettem, így kompromisszumként végül rendeltünk egy pizzát.

Csavargások X.

Ahogy látszik a bejegyzések ritkaságán, nem sokat voltam az elmúlt hetekben gép előtt. Ennek legalapvetőbb oka, hogy nem sokat voltam otthon, a laptopomat pedig nem szoktam magammal cipelni. (Kicsit öreg már és dög nehéz...) Mindebből egyenesen következik, hogy sokat csavarogtam.

Rengeteg RomKafé

a legcukibb cégér

A főváros a romkocsmák paradicsoma. Olyannyira, hogy még anyukámat is el kellett vinnem egybe, hogy megtudja, milyen is egy híres neves romkocsma. Nos, nevéből adódóan kellően romos és igen, egy kocsma, ahol nem olyan olcsó a sör. Szóval egy ilyen hely már megszokott egy budapestinek, ha azonban csavarunk rajta kicsit, igazi különlegesség lehet belőle.

Ez a különlegesség a romkávézó, ahol a legjobb a forrócsokoládé. F. barátom mutatta meg ezt a picit eldugott gyöngyszemet. Rögtön bele is szerelmesedtem.

fogadóbizottság a lépcsőn

Alkoholos rokonaihoz hasonlóan, itt is egy "romos" vagyis szedett-vetett belső fogadja a betévedőket. Mi például kiszuperált moziszékeken találtunk magunknak helyet.
A kávézó jellegzetességei a plüssmackók, akik mindenhol ott figyelnek, azonban nem csak őket lehet fellelni. Olyan ez a hely, mintha elveszett tárgyak birodalmába kerülne az ember. Akad itt minden a kávéfőzőtől a játékokon át a gumicsizmáig. Ez a zsúfoltság pedig csak még különlegesebbé, kuckósabbá teszi az amúgy pincében helyet kapó kávézót.

Itallap az nincs, de van helyette kedves, kissé hippi pincérlány, aki készségesen felsorol minden finomságot, amire az ember vágyhat. Sőt, ha valaki forrócsokit szeretne, össze is állít neki egy ízvilágot a kedvenceiből.

F. barátom így kapott egy adag málnás étcsokoládé csodát, míg én egy fűszeres, narancsos tejcsoki boldogságadagot. Az italok nem drágák, főleg a látvány és ízvarázs függvényében. A csoki sűrű, már-már pudingszerű és az adag mérete is ideális. Ráadásul nincs elcukrozva, így pont azt az ízt adja, amelyet az ember elképzelt.

Mackók, mackók mindenütt!

Fizetés a pultnál lehetséges, ahol a nagyon hippi bácsi senkit sem enged el egy fontos kérdés nélkül: "Ízlett-e?"

Nekünk nagyon ízlett, amire a rengeteg plüssmackó volt a tanúnk. Hiszen ez mégis csak Medvemenhely embereknek, mint a hely alcíme is hirdeti.

Megyünk ide máskor is és csak biztatni tudok mindenkit, aki romos helyre és egy igazán jó forrócsokira vágyik. 

A Tűzoltó utcában a piros vasajtót és az elé kirakott apróságokat el sem lehet téveszteni, ha az ember nyitva tartja a szemét és tudja, hogy medvét keres.

málnás és narancsos csodacsoki

Opera - Anyegin

Az Opera egy nagyon jó hely!

nézőtér fölött

Oké, oké, tudom, hogy nem ilyen kijelentést vár el az ember egy huszonéves rockrajongó lánytól, de így van. Egyszerűen szeretem az épületet - mert gyönyörű - szeretem a klasszikus darabokat - ahogy például a szépirodalmat is szeretem - és szeretem a balettet. Igen, a balettet, amiről már írtam korábban (Diótörő és Szentivánéji álom). 

Egyszerűen csodálok mindenkit, aki képes gyönyörködtetni és kifejezni valamit alternatív módon és a balett pont ilyen szép és kifejező.

Tavaly már volt szerencsém ellátogatni az Operába egy balettelőadásra, a Hattyúk tavára. (Fogalmam sincs, miért nem áradoztam róla blogbejegyzés formájában.) Már akkor ámultam és bámultam és tudtam, hogy ha újabb lehetőségem lesz, ismét eljövök. Nos, nyáron szereztünk is pár jegyet rá a barátaimmal és végre, végre eljött az ideje, hogy beváltsuk. 

csak egy lépcső...

Ezúttal Queen B. és immár hivatalos pasija mellett F. barátom is elkísért. Igen, ez inkább lányos program, mégis van olyan fiú, akit érdekel. (Nem, San Diego nem ezen urak táborát gyarapítja. Nem is állt szándékomban kínozni vele.)

Anyegin volt műsoron, amelyet bár gimiben olvastam, úgy elfejtettem, mint alzheimeres elefánt. (Szánom, bánom bűnömet...) Szóval nem csak a tánc és a zene - Csajkovszkij egy zseni! - hanem a sztori is új volt nekem. Ez azonban nem vett el semmit a darab értékéből, sőt inkább fokozta az élvezetet.

Meglehetősen hosszú darab, azonban ezt csak az ember feneke veszi észre, úgy elvarázsolódik a látványtól. Semmi panaszom nem lehet rá, mindenki profi munkát végzett.

Az Opera különlegessége azonban nem csak a repertoárból áll, hanem magából a környezetből. A kissé túldíszített, ám épp ettől csodás termek, a vörös kárpitos lépcsők és folyosók, illetve a bámulatos mennyezet mind-mind ad valamit az élményhez. Mondanám, hogy csak ajánlani tudom, mert így van, azonban ezt a kis ékszerdobozt épp tatarozzák. Az utolsók között nézhettük meg itt a darabot, mivel felújítás miatt becsukják kicsit. Kétségtelen, hogy gyönyörű lesz, ha elkészül, hiszen a "régi" változat is olyan meseszép, ahogy a mellékelt képek mutatják.

Szóval, ha valaki kacérkodik egy balettelőadás gondolatával, ilyen szép helyszínen tegye, hogy érezze, ez egy különleges dolog, ez valami felemelőbb és hogy ha esetleg mégsem tetszene neki a darab, legyen jó néhány kép a mennyezeten és itt-ott, amit megcsodálhat helyette.

Nemzeti Színház

Nem az Anyegin volt az egyetlen kultúrprogram, amin mostanában részt vettem. Jártam színházban is, méghozzá a Nemzetiben, ahol a világ legrondább szőnyege is megtekinthető. (Nem vicc, tényleg csúnya az a szőnyeg.)

A Duna partján terpeszkedő épület meglehetősen impozáns, gondoltam, a darabok is hasonlók. Mivel jobban kedvelem a klasszikusokat a modern darabokhoz képest, Shakespeare mellett tettem le a voksomat. Konkrétan az egyik remek vígjátéka, a Szentivánéji álom mellett és elvittem rá anyukámat. Élmény volt, az biztos.

nyitójelenet

A mellékelt kép nem tévedés és mielőtt kivesézném azt, amit láttam, jöjjön egy praktikus, ám mégis költői kérdés:

"Mi a búbánatért nem lehet feltüntetni a műsoron, hogy modern feldolgozás?"

Shakespeare darabot választottunk, mert klasszikusra vágytunk. Klasszikus sztorira és klasszikus színházi élményre. Helyette azonban kaptunk egy látványos, szépen összerakott, ám modern átdolgozást és a hangsúly az utóbbin van. Ez egy átdolgozás, az eredeti mű újragondolása és hiába kreativitás és maximális térkihasználású látvány, nem az eredeti. Ez pedig elég sokat visszavesz a néző szimpátiájából, ha az illető gyanútlanul ül be rá és kicsit savanyú szájízzel konstatálja, hogy nem lesznek itt cuki tündérek és bájos díszlet, de kap kötelet, pisztolyt és egy adag szexet. Mi nem erre számítottunk, így csalódottak voltunk.

Pedig az ötlet remek, a sztori szépen fel lett fűzve, a szöveg is adta a hangulatot, a zenét igazán eltalálták és a színészek kitettek magukért. Ha tehát úgy mentem volna el, hogy egy modern átiratra vágyom, rossz szavam sem lehetne. Azonban nem ez történt és itt van a lényeg csúnya szőnyegbe bugyolálva.

Nem szeretem a modern darabokat. A modern átdolgozásokat csak-csak, de a modern erotikára és tabudöntögetésre építő mai műveket cseppet sem preferálom. Épp ezért, bár összességében jónak ítélem a színházi élményt, legközelebb jobban átgondolom, utánajárok, mire megyek el, mert nekem akkor is a klasszikus kell.

A kiemelt helyek mellett persze csavarogtam másfelé is. Ezek azonban vagy nem újdonságok, mert írtam már róluk korábban, vagy túl friss még az élmény. Úgyhogy csavargok tovább és igyekszem gyakrabban jelentkezni, mert az élményeket jó dokumentálni.

Mozgóképek LIII.

Január mindenféle szempontból mozgalmas volt, így sokkal kevesebb időm jutott kedvenc elfoglaltságaimra. Ez picit meg is látszik a bejegyzéseken. No, de ahogy a könyvekre is sikerült időt szakítanom, úgy a filmeket sem hanyagoltam azért el.

Összesen 6 filmet sikerült megnéznem, ebből négyet moziban.

Llewyn Davis világa

"1961. február, New York City. A tejfelesszájú Bob Dylan épp csak bontogatja szárnyait a Greenwich Village éjszakai klubéletében, a The Mamas & the Papas tagjai pedig még nem is találkoztak, hogy berobbanjanak a köztudatba a California Dreamin'-nel. Llewyn Davis ebben a bohém kulturális pezsgésben szeretne a folk zenében maradandót alkotni, ám az erős konkurencia mellett neki még saját problémáival is meg kell küzdenie. Inside Llewyn Davis albuma nem fogy jól, partnere öngyilkos lett, és jobb híján - pénztelenségében - kénytelen ismerősök kanapéin éjszakázni. Miközben garbós barátai csendes középszerűségben próbálják felhívni magukra a figyelmet a félhomályos bárokban, ő macska pesztonkálás helyett még egy chicago-i útra is vállalkozik a hóban és fagyban, hogy tanácsot kapjon karrierjéhez."

Nagyon régóta meg szerettem volna nézni ezt a filmet. Nem azért, mert sok jót hallottam róla - ismerősen körében senki sem látta - és nem is azért, mert rajongok a '60-as évek muzsikái iránt. Az egyetlen ok a poszter volt, amelyet egyik moziból nyúltam le pár éve és annyira megtetszett, hogy azóta is nézegetem a szobám ajtaján.

Nos, lehet, hogy jobban jártam volna, ha csak azt az egy képet nézegettem volna.

Nekem ez a film nem mondott semmit, azon kívül, hogy milyen egy életművész élete. Megsúgom, nem épp rózsás és nem is olyan izgalmas. A zene sem tett hozzá sokat, bár ez nem lepett meg, hiszen egész más műfajok vonzanak. Viszont a macskás vonal igazi csalódás volt. Hiába szerepelt benne több gyönyörű cica és hiába kaptak szimbolikus szerepet is, csak mérgessé tett. A főhős ugyanis nem egyszerűen egy hanyag életművész, hanem egy megbízhatatlan, nem elég macskabarát figura.

Szóval nem tetszett a film, untam és még a poszterem varázsát is megkoptatta kicsit. Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik oda és vissza vannak a '60-as évek zenéiért, ők talán találnak benne egy csipetnyi érdekességet.

Assasin's Creed

"Egy forradalmian új technológia segítségével Callum Lynch (Michael Fassbender) újraéli egyik őse, a 15. századi Spanyolországban született Aguilar kalandjait. A férfi így érti meg, hogy egy titokzatos, ősi szövetség, az Assasinok rendjének leszármazottja. Hihetetlen tudással és ügyességgel rendelkezik - de csak azért, hogy szembeszállhasson a nagy erejű és gonosz szándékú Templomosokkal."

Nem, nem játszottam a játékkal. Nem, nem olvastam a könyveket. Igen, mégis nagyon vártam ezt a filmet. Applequeen barátommal teljesen rá voltunk kattanva, hogy végre egy izgalmas és látványos akciófilm. Ráadásul olyan, amire elvihetjük a fiúkat is. Nos, mondhatom, hogy egységesen csalódtunk. Én ezt a filmet untam, San Diego elálmosodott mellettem tőle, Applequeen morcosan kommentált, míg nindzsa barátját a pattogatott kukorica jobban lekötötte.
Értem én, hogy bevezető film, fel kell építeni a világot, de lehetne kicsit pörgősebben is. Főleg, hogy a felépítés így sem sikerült igazán. Tele van lyukakkal a történet és a szereplőket sem tudta megkedveltetni velem. Oké, látványos, de csak a múltbéli spanyol vonal, mert a másik szál, a jelen, szó szerint szürke. A játékok lényege a csavaros történet, ez a film viszont egyszerű volt, mint egy faék. Épp ezért csak unatkozó embereknek tudom ajánlani.

A nagy fal

"Egy elit osztag az emberiség utolsó harcát vívja a világ legikonikusabb építményén, a Nagy Falon..."

Nem, nem volt elég egy látványfilm a hónapra, elmentünk repetázni erre a csodára...
Igen, pont olyan üres és semmitmondó, mint a leírása. Nem is igazán értettük, Matt Damon mi a fenét gondolt, amikor felkérték erre a filmre... A történet klisés, a látvány sem nagy szám, sőt az ellenség kifejezetten gagyi lett. Két dolog miatt mégis szórakoztatóbbnak találtuk. Az első, hogy kifigurázva, kommentálva a jeleneteket cseppet sem unatkoztunk. A második pedig, hogy a készítők sem vették olyan véresen komolyan és igyekeztek némi humort csempészni bele, ami sokat javított az összképen. Sajnos azonban ez az összkép még mindig nem éri el azt a szintet, hogy bárkinek is ajánlani tudjam a fimet. Ezért most is csak azt mondom, az nézze meg, aki nagyon unatkozik.

Széttörve

"Miközben a disszociatív identitászavar mentális megosztottsága régóta lenyűgözi és próbára teszi a tudományt, él az a vélekedés is, hogy egyeseknél sajátos testi attribútumok rendelődnek minden személyiséghez, és adott esetben fizikálisan is több személyiségre oszlik az az egyetlen illető.
Noha Kevin már feltárt 23 személyiséget pszichiáterének, Dr. Fletchernek, még van egy rejtett személyisége, amely felbukkan, és dominálja a többit. Miután elrabol három tinédzser lányt, köztük az önfejű és eszes Caseyt, Kevinben kitör a harc a túlélésért a többi személyiségével - és a körülötte lévőkkel - miközben elkezdnek leomlani benne a különböző énjeit elválasztó falak..."

Nyertem rá premier előtti jegyet. Tudom, tudom, kezd kicsit sok lenni a jóból, de nyereményjátéktól függetlenül is szerettem volna megnézni ezt a filmet. Kedvelem a rendezőt (M. Night Shyamalan) és a főszereplőt játszó James McAvoy is megnyert már korábban magának. A történetet pedig rendkívül izgalmasnak találtam.
Kicsit más volt, mint amire számítottam, ám ez semmit sem vett el az értékéből, sőt. A cselekmény szépen van felépítve, a színészek remekül játszanak és a szükséges csavarok is jól forognak. Nagyon tetszett, hogy cseppet sem szájbarágós, hagyja a nézőt gondolkodni  és megpróbál realista maradni minden misztikusabb elem ellenére is. Végig fenntartotta a figyelmemet, izgalmas volt és igazán jó volt utána még elmélázni egy-egy mozzanatán.
Szóval nagyon tetszett és csak ajánlani tudom annak, akit érdekel ez a téma, aki szereti a szépen felépített történeteket és nem zavarja, ha nem tolnak minden információt az arcába.

Ez csak a világ vége

"Tizenkét év távollét után az író, Louis visszatér szülővárosába, hogy elmondja családjának: haldoklik. Hamarosan felszínre törnek az elfojtott indulatok, és kibukik a sok év alatt felhalmozódott keserűség. Hiába próbálnak meg empátiával közelíteni egymás felé, az egymásra figyelni már képtelen családtagok csak saját sérelmeiket és magányukat képesek előtérbe helyezni, ami még több konfliktust és fájdalmat szül."

Ez egy francia dráma, amit érdemes hangsúlyozni. Szeretem a francia filmeket és szeretem a drámákat, ami bőven elég motiváció volt számomra, hogy megnézzem. Csakhogy ezzel bizony nem mindenki van így, ezért is jó, hogy Nel minden filmre kapható. Így esett meg, hogy hirtelen ötlettől vezérelve egyik nap munka után beültünk egy művészmoziba.
A történet egyszerű, a színészek zseniálisak és a zene is nagyon el lett találva a hangulattal együtt. A hangulattal, ami rendkívül nyomasztó. A néző végig szorong a filmtől, annyi a ki nem mondott feszültség és ez a végére sem oldódik fel. A szituáció ugyanis megoldhatatlan és rendkívül valóságos. Minden valóságos és ettől frusztráló. Nincs helyes vagy helytelen, nem történik semmi hatalmas volumenű, mégis érzi az ember azt az igazi feszültséget, amit a valóság problémáinál. Ettől remek ez a film és ettől még nehezebb a néző dolga.
Nekem tehát nagyon tetszett (Nel is egyetértett), mégsem tudom bárkinek ajánlani. Ahhoz ugyanis, hogy valaki élvezni tudja, szükség van a francia filmek és a dráma iránti fogékonyságra, mert ez bizony családi dráma a javából.

Mindenki

"1991-et írunk, a 10 éves Zsófi új iskolába kerül. Az új helyen sok minden idegen és furcsa, de van remény: Zsófi bekerül az iskola híres kórusába, és összebarátkozik Lizával, aki a legnépszerűbb lány az osztályban. Még nem is sejti, hogy hamarosan Lizával együtt kell szembeszállniuk a kórusvezető Erika nénivel, aki nem olyan kedves, mint amilyennek elsőre látszik."

Kicsit kakukktojás ez a film, hiszen nem mozifilm, hanem rövidfilm, mégis muszáj írnom róla. Mindössze 25 perces és Deák Kristóf követte el. Oscar-díj esélyes, ami nem mellékes, mégsem a fő erénye.
Nem vagyok a magyar filmek rajongója, mert azt a magyar díszletet, amit többnyire bemutatnak, sértőnek érzem. Vérig vagyok sértve a bugyuta, a közönséges és a szánalmas jelzőkkel illethető "magyarságon", mert nem érzem az enyémnek. No, nem azért, mert nincs önkritikám, vagy mert nem tudok nevetni a nyomoron, hanem, mert mindig ugyanazt a kicsi szeletet mutatják, ami távol áll tőlem és amin inkább változtatni kellene, mint dicsőíteni. Épp ezért örültem nagyon ennek a filmnek.
Ez a film úgy magyar, ahogy kell. Magyar helyszín, magyar szereplők, magyar légkör. Az iskola, a hangulat, mind-mind nosztalgiát keltettek bennem. A mondanivaló pedig remekül átjött. Bőven elég volt ez a nem egészen fél óra, hogy elmeséljen egy szép üzenetet. Illetve, bár nem vagyok az éneklős filmek híve, tökéletesen passzoltak a dalok és picit sem éreztem soknak.
Csak ajánlani tudom mindenkinek életkortól függetlenül. Lehet érte drukkolni a díjátadón, de már az is remek, hogy a jelölés miatt több emberhez eljuthat. Még több ilyen remek magyar filmet szeretnék látni!

Értékelés:

Mindenki                                              ->  10

Ez csak a világ vége                             ->  10

Széttörve                                               ->  9

A nagy fal                                            ->  7

Assasin's Creed                                   ->  6

Llewyn Davis világa                           ->  4

Az álmok második könyve

Silber-trilógia második kötete.

Az álmok első könyve nagyon tetszett, meg úgy általánosságban Kerstin Gier könyvei, így nem volt kérdéses, hogy megkaparintom és elolvasom ezt a kötetet.

A borító még mindig gyönyörű. Ráadásul ezúttal a cikornyás indaminták majdnem minden oldalon feltűntek. Egyszerűen oda meg vissza vagyok ezekért a motívumokért.

344 oldal, így csak csöppet vastagabb az első résznél.

Fülszöveg:

"Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni? A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárója, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is."

Mielőtt kifejteném véleményemet, közölnöm kell: elfogult vagyok.
Van valami az írónő könnyed stílusában, finom humorában és kedves karaktereiben, ami egyszerűen elcsavarta a fejemet. A helyzet ugyanis az, hogy úgy befaltam ezt a könyvet, mint éhező a zsemlemorzsát. Csak olvastam és olvasta és mosolyogtam és sóhajtoztam és olvasnám még tovább és tovább, de nem igazán tudok egzakt magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyszerűen szeretem ezt a történetet minden különösebb ok nélkül.
Igen, ebből kifolyólag laikusok számára (akik nem olvasták az első részt vagy olvasták, ám nem szippantotta be őket ez a németes mesevilág) fejtörést okozhat lelkesedésem. A könyv ugyanis cuki, könnyed, bájos, aranyos és minden egyéb kedves jelző, ami eszembe juthat, de nem csavaros, nem ad hozzá sokat az álom-rejtélyhez és nem mondanám izgi-izgi-izgalmasnak. Pusztán folytatja a mesét, amelyet az első kötet elkezdett.
Liv tovább bóklászik álomvilágban, egyre mélyebbre süllyed a szerelemben és nem épp hétköznapi családi helyzete is bonyolódik. Közben a többi szereplő éli világát apróbb és nagyobb gondokkal megküzdve és néhány új karakterrel kiegészülve. Secrecy pedig írja a pletykablogját, mint gátlástalan kis angyal. A cselekmény ebben ki is merül, mert az aktuális konfliktushelyzet csupán a kötet végén kerül elő és nem számít kifejezetten újnak.
Szóval semmi eget és földet rengető csattanó vagy kaland, mégis jó olvasni.
A sorok gördülékenyek, választékosak (néha még nekem is túlságosan is, köszönet érte a Bokkernek) és finoman tele vannak humorral. A szereplők még mindig könnyen megszerethetők, beleértve a valójában nem épp kedves jellemeket is, és az egész álom-blogger-rejtély fenntartja az olvasó figyelmét.
Apropó álom, ez a rész nagyobb arányban játszódik az álomvilágban, mint a valóságban, de cseppet sem zavart. Levett a lábamról, nincs mese.
A kötet végi szerzői megjegyzések, illetve a vigasztaló vaníliás kifli receptje (Hamarosan biztosan kipróbálom, hiszen egész évben fogyasztható!) még elkötelezettebb hívévé tett a történetnek és szerzőjének egyaránt.
Nem meglepő módon csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, aki Az álmok első könyvét már olvasta. Garantáltan hasonlóan kedves élmény lesz.

Kiegészítés:
A harmadik könyvről, vagyis a befejező kötet magyar megjelenéséről nincsenek információim. Csak reménykedni tudok benne, hogy a Könyvmolyképző Kiadó gyorsan dolgozik és hamarosan kézbe vehetem azt is.

Felnőni kiábrándító

Ez a képregény cseppet sem ért váratlanul. Egyrészt, mert a művész, Sarah Andersen képkockáit internetnek hála ismerem már egy ideje. Másrészt, mert a magyar megjelenése után az egyik könyvesboltban nézelődve egyszer már majdnem végiglapoztam. Tehát tudtam, hogy jó, vicces és nekem szól, ezért is örülök, hogy most végre nyugodt körülmények között tüzetesen átolvashattam (kétszer is).

Ahogy a borítón is látszik, képregényről van szó és mindössze 112 oldal, így nem igényel túl sok időt, ám annál többet ad.

Fülszöveg:

"Úgy érzed, kilógsz a sorból?
Szeretnéd kapcsolatépítéssel előremozdítani a karrieredet?
A felnőttkor olyan új, izgalmas kihívás a számodra, amire érzésed szerint teljesen fel vagy készülve?
Hát pfuj! Kérlek, tedd le ezt a könyvet!
Sarah Andersen, az elképesztően népszerű, ifjú brooklyni művész lezseren megrajzolt, tökéletesen célba találó rövid képregényei ugyanis nekünk, többieknek szólnak. Bemutatják, hogyan lehet teljes hétvégéket fenséges módon elszúrni az interneten, milyen elviselhetetlen kín egy jóképű sráccal kézen fogva végigmenni az utcán, vagy egész nap arról álmodozni, hogy végre hazaérünk és belebújhatunk a pizsamánkba. Más szavakkal: a modern kori fiatal élet horrorisztikus és kényelmetlen valóságát. Ja, és egyáltalán nem önéletrajzi mű. De tényleg!"

Ez a könyvecske rendkívül szórakoztató. Persze csak akkor, ha az ember szereti a képregényeket, egészséges önkritikával rendelkezik és érti az iróniát. Ha pedig a húszas éveiben járó nő, akkor biztos a siker.

A főhős ugyanis húszas éveit taposó hölgy, aki úgy érzi, felnőni nem is olyan klassz, mint hatévesen gondolta. Sőt, időnként rendkívül kiábrándító. Csakhogy attól, hogy valami nem egészen olyan, mint képzeltük, még lehet szórakoztató.

Ez tehát egy könyv csupa olyan problémáról, amellyel egy fiatal "felnőttnek" szembesülnie kell (főleg ha introvertált személyiség) és nyakon van öntve egy hatalmas vödör öniróniával.

Nem igazán lehet többet szólni róla, inkább olvasni kell. Ezért ízelítőnek hoztam néhány problémahalmazt, amivel ez a könyvecske foglalkozik és amitől gyakran úgy éreztem: 

"Hé, ez én vagyok!" 

Női gondok

Mivel a szerző és a főhős is nő, nem meglepő, hogy a könyv egyik központi és visszatérő motívuma a női lét kihívásai. Van itt minden a legalapvetőbb problémáktól (Például, hogy soha semmit sem találunk meg a táskánkban.) a titkos szokásokon át (Mint a melltartók szavatossági ideje.) a menstruációs nyűgökig.

Sarah nyíltan és őszintén mutatja meg mindazt, amitől a mai nő nő és amit általában nem kötünk a férfiak orrára. (Például, hogy miért nyúljuk le a ruháikat.)

Az ember lánya ezeket olvasva magára ismer és jókat kacag. Én legalábbis rettentően mulatságosnak találtam minden párhuzamot a rajzolt, kócos lánnyal.

Nőnek lenni nem mindig leányálom, de vigasztal a tudat, hogy ezzel mindenki így van és a tény, hogy így sosem unatkozunk.

Az élet apró kihívásai

Természetesen nem minden felmerülő probléma vonatkozik csupán a hölgyekre. Az élet apró kihívásai, mint például felkelni reggel, minden nemből és korból szedi áldozatait.

A felnőtt lét azt feltételezi, hogy az ember mindig mindent kézben tart. Beosztja az idejét, megtervezi napjait és tudja a kötelességeit. Csakhogy mindez ostobaság. Egy felnőtt ugyanúgy nyafog, ha reggel dolgozni kell menni, mint egy gyerek az iskola miatt. Ugyanolyan értelmetlen dolgokra pazarolja el a szabadidejét és ha csak teheti, az egyszerűbb megoldásokat választja.

A könyv ezért nem csak nőknek és nem csak fiatal felnőtteknek szól, hanem mindenkinek.

Én mélységesen átéreztem az éjjel könyvvel virrasztó és reggel élőholt főhős helyzetét...

Megmagyarázhatatlan dolgok

Az élet persze nem csak problémákból áll. A kötet ezért helyet ad az apró örömöknek (mint a pizsama kényelme) és mindennek, ami boldoggá és elégedetté teszi az embert (mint egy teljesen felesleges holmi, amit azért is megvesz, mert csak), illetve minden olyan egyéb dologgal, amelyekre nincs magyarázat.

Attól ugyanis, hogy valaki felnőtt, még nem feltétlenül ért mindent. 

Egy nő például ruhavásárlás közben rengeteg érthetetlen dologgal szembesül. Például a méretek értelmetlenségével és a ténnyel, hogy egyes ruhadarabok nem ismerik az alsónemű fogalmát.

Ezek a furcsaságok persze mindenkinek feltűnnek és ettől lesz általánosan szórakoztató ez a könyv. Megnyugtató a tudat, hogy más sem érti a világ megmagyarázhatatlan jelenségeit.

A személyiség buktatói

A könyv főhőse egy introvertált személyiség. Kicsit magának való, kicsit tesz mások véleményére, kicsit sem a társaság közepe. Ettől persze csak szórakoztatóbbak a gondolatai, mikor mégis kénytelen társaságba menni.

Tekintve, hogy hasonló jellem vagyok, leszámítva, hogy nem félek emberekkel beszélni, itt is magamra ismertem. Voltak már nekem is hasonló gondolataim, hasonló problémáim és könnyedén átéreztem a felrajzolt helyzeteket.

Azonban, ha valakire nem jellemző mindez, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tartja viccesnek és nem látott már hasonlót. A szociális kapcsolatoknak mindig vannak sötétebb foltjai személyiségtől függetlenül és ez a könyv remekül tálalja őket.

Szóval nem csupán a női lélek, hanem a mai modern emberi lélek is kap itt egy kis tintás fricskát.

A könyv nem merül ki az említett kategóriákban, ám szerintem ez a négy témakör foglalja össze a legjobban, mi mindent kívánt kifejezni a szerző ezekkel a humoros rajzokkal.

Apropó rajzok, a grafika egyszerű, ám egyedi, könnyen felismerhető és női szemmel nézve megkockáztatom, hogy bájos is. Jól átadja a mondanivalót.

Nekem tehát nagyon tetszett, tetszenek Sarah Andersen munkái és csak ajánlani tudom mindenkinek.

No, és hogy miért érdemes így olvasni az online képsorok helyett? Mert egy képregény bármikor elfér az ember táskájában, bármikor elő lehet venni, bármikor felvidít és nagyon jó az illata...