Tűztáncos

Ez a könyv egyszerűen megtetszett. A borító nagyon szép és hatásos, eléri, hogy az ember kézbe vegye. A cím és a fülszöveg pedig ráveszi az olvasásra is. Nálam legalábbis így történt a dolog.

Kicsivel több mint 400 oldal és meglehetősen súlyos könyv sűrű kötéssel. Amolyan karizom erősítő. Mikor az olvasó megpróbálja nyitva tartani, egy idő után érzi, több izom van a kezében, mint gondolná.

A külsőségeken kívül a megjelenése is érdekes. A Novum kiadó írópalánták felkarolására szakosodott, vagyis lehetőséget kíván biztosítani a lelkes szerzők első könyveinek. Nem meglepően Alex Kajtár is frissen debütált, a Tűztáncos első nyomtatásban megjelent kötete.

Mindig nagyra becsülöm a vállalkozó szellemet, szóval nagy piros pont a kiadónak. Csak így tovább!

Fülszöveg:

"Mire juthat egy különleges képességekkel megáldott lány egy olyan világban, ahol bárki boszorkányt kiálthat ellenségére vagy bárkire, akivel épp csak afférja adódik? Mire juthat egyedül egy olyan világban, ahol egy nő vagy uralkodó vagy kiszolgáltatott préda a férfiak számára? Hogyan tehet szert barátokra, akik védik, segítik, és hogyan találhatja meg távoli földön élő hatalmas családját, akikről azt sem tudta, hogy léteznek? Alex Kajtár fantasy-meséje elrepít egy világba, melyben a rossz ugyan rossz, de a könyörület, a jóság méltó ellenfele, és győzedelmeskedhet a szeretet, a barátság, a hűség és a család erejével."

Jól hangzik, nem igaz? Engem megfogott, így lelkesen vetettem bele magam az olvasásba és ez a lelkesedés az elején még tíz körömmel kapaszkodott, aztán már csak öttel, majd csak kettővel és a végére kész, elvesztettem teljesen.

Komor hangulatú fantasy történetnek indul középkori köntösben. Rögtön belecsap az erőszakba és megmutatja, hogy a rossz fiúk itt meglehetősen csúnyák és hogy a gyengék könnyedén eltaposhatók. Csakhogy ezután a történet fonala megnyúlik kicsit az időben és össze-vissza csapong a témák között. Egy idő után nem tudtam eldönteni, mégis mit akar mondani az író.

Egyrészt ott a női sors boszorkány riadalommal fűszerezve, ami önmagában érdekes. Aztán ott a kaland, vagyis útkeresés bemutatva a világot. Aztán jön a szokásos jó és rossz küzdelme meg némi átkozott tárgy. Utána egy csipet a feudális viszonyokból, mintha az uralkodás kérdésköre is hangsúlyos lenne. Majd egy csipet bosszú, családi titkok, szerelem, még több családi izé, újabb tárgy, újabb gonosz stb... Na, ebből a katyvaszból hámozza ki valaki, mégis melyik a fő konfliktusszál, mert én nem jöttem rá. Szerintem az író sem tudja, vagy lehet hogy egy ideig tudta, aztán ő is elvesztette a fonalat.

Közhelyes mondás jutott eszembe róla: "Sokat akar a szarka...". Egyszerűen túl sok dologba kapott bele és egyiket sem dolgozta ki rendesen. Fut egy cérnaszálon a történet, aztán jön egy nagy csomó és egy másikon fut tovább, az előzőt meg elvágja maga mögött, mint egy visszavonuló hadsereg.

A cselekmény olyan, mintha fogta volna az összes olyan elemet, ami a szokványos értelemben vett fantasy történetekben előfordul, beledobálta volna egy kalapba és összekeverte volna. Egy nagy turmix az egész, a kialakult ízvilág pedig nem épp harmonikus.

Ráadásul érezhetően van még mit csiszolódnia az írónak. A leírások szépek, részletesek, gördülékenyek, de amint megszólalnak a szereplők, oda a varázs. A párbeszédek darabosak, hol túl sokat mondanak, hol túl keveset. Hiányzik a könnyedség ezekből a sorokból.

A szereplők tipikusak, újabb összedobált jellemek egy kupacban, és nagyon távoliak. Nem éreztem bennük az életet. Lilith néha Mary-Sue karaktertípusra hajazott, a többiek meg vagy érdektelenek voltak, vagy logikátlanok. Némelyik (pl: Lord) kifejezetten erőltetettnek hatott. A tömeges, nevén nevezett, élettörténettel spékelt, beleszuszakolt mellékszereplőről, akire a kutya sem kíváncsi, nem is beszélve.

Összefoglalva, amennyire tetszett a fülszöveg, annyira nem tetszett a történet. Az utolsó száz oldalon csak makacsságom miatt rágtam át magam, de nem bántam meg, hogy kézbe vettem. Magyar szerzőknek mindig szívesen adok egy esélyt.

Vállalkozószellemű, jól bevált fantasy történetszálak imádóinak tudom ajánlani. Finnyásabbak inkább kerüljék.

A fejezetek előtti versikék sokat javítottak az olvasási élményen. Íme a kedvencem:

"Ne hidd soha, hogy céltalan a lét, 

Akkor se, ha néha rögös útra téved.

Ha nem is fedi fel lapjait eléd,

Alakít, formál, felkészít téged."

Extra:

Ha hinni lehet a könyv végén lévő leírásnak, a szerző a folytatáson dolgozik. Meg nem lepett, mert a kötet vége egy újabb elvágott cérnaszál és tekintve, hogy női sorsból családtörténetre váltott, a végtelenségig lehetne nyújtani. Nekem ennyi bőven elég volt Lilith-ből, nem kérek többet, köszönöm. Ettől függetlenül remélem, hogy a szerző rájön, hogy a kevesebb néha tényleg több és megelégszik egy vagy legfeljebb két konfliktushelyzettel. 

SzJG - Kezdet

Évek óta pislogok A Szent Johanna gimi sorozatot övező hatalmas rajongásra és most végre utánajártam, vajon mire ez a nagy felhajtás.

A borító szerintem tökéletesen passzol a könyv hangulatához és igazán következetes, a további könyvek is megtartják ezt a formát. Egyedül a polaroid fénykép zavart. Közelről nagyon ijesztő a lány szája. (Mintha le akarná harapni az olvasó ujját...)

Alig négyszáz oldal rövid egységekre tagolva, szóval gyorsan lehet vele haladni.

Fülszöveg:

"Egy sorozat a való életről Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások
A történet rólad is szól!"

A semmitmondó fülszöveg ezúttal teljesen rendben van. Ennek a könyvnek ugyanis nincs kifejezett cselekménye. Naplóregény, vagyis egy 14 éves, gimit kezdő lány mindennapjait (Komolyan majdnem minden napot szeptembertől januárig!) írja le, szóval teljesen hétköznapi dolgokkal foglalkozik, amik nem vezetnek máshoz, csak egy újabb szokványos naphoz.

Sosem rajongtam a naplóregényekért, így kellett egy kis idő, mire belerázódtam a felkeltem, felöltöztem bala-bla-bla stílusba és a naplóbejegyzések végén szereplő értékelésekbe. Ráadásul le kellett nyelnem a hangulatjeleket a szövegben, amitől a falra tudok mászni. (Miért nem volt elég a napok pontozásánál? Miért kellett a folyószöveget is tarkítani vele teljesen feleslegesen?)  Ezektől eltekintve azonban sikerült belemerülnöm a könyvbe és jelentem, megvilágosodtam.

Most már tudom, miért van ekkora rajongótábora, a varázsa az otthonos egyszerűségében rejlik.

Magánsuli, kis létszámú osztály és szélsőséges jellemű karakterek ide vagy oda, ez egy tipikus kamaszkönyv, tipikus tinigondokkal, hétköznapi apróságokkal otthonos, hazai környezetben. Pont olyan dolgok vannak benne, amelyeknek többségét mindenki átéli a suliban. Ehhez jönnek a popkultúrális utalások (zene, könyv, film, sorozat, híresség stb.) és egy csipetnyi humor és voilá kész is a sikerrecept a tizenévesek körében.

Szóval tényleg értem, miért szeretik olyan sokan és ez teljesen rendben is van, engem azonban nem kapott el a láz. Cseppet túlkoros vagyok hozzá, 9-10 éve kellett volna olvasnom, hogy elájuljak tőle és ne legyenek kisebb-nagyobb problémáim vele. 

A legnagyobb gondom a már említett naplójellegből fakadt. Néha egyszerűen untam. Cseppet sem érdekelt, hogy Reni mit vacsorázott vagy pótvacsorázott, hogy ki hányast kapott a röpdolgozatra és hogy mivel ütötte el a szabadidejét egy lusta vasárnap délután. Egyszerűen sok volt az érdektelen információ, még akkor is, ha tudom, kamasz fejjel ezek cseppet sem érdektelen dolgok.

Reni picikét sokat ömlengett Cortezről, amitől csak a szememet forgattam és nekem eléggé mimózának tűnik. Még a szüleinek sem mert visszaszólni, mikor a szokásos "Kamasz vagy, ez itt a baj." szöveggel jöttek többnyire jogtalanul. 

Ahhoz képest, hogy magánsuliról van szó, ahová nagyon nehéz bekerülni, a durván éltanulókon kívül eléggé gyengén teljesít az osztály. Az összehatás túlságosan szélsőséges.

Viszont összességében jól szórakoztam két okból kifolyólag.

Egyrészt megkedveltem a szereplőket, mindenkit kivétel nélkül és jókat kuncogtam a beszólásokon és ahogy a fiúk egymást szívatták. Virág hamar megnyert magának, mert hiába butus és emo, igazán jó lelke van. A kedvencem azonban egyértelműen Arnold lett. Imádom a srácot, mert bár okoskodónak van beállítva, inkább csak szarkasztikus jól fejlett egoval.

Ízelítőnek hoztam egy idézetet:

"– Ez már Petőfi? – biccentett a színpadon álló Kinga felé. Arnold előre hajolt, hogy rálásson Virágra, és lesajnálóan megrázta a fejét. 

– Ez október 23.
– Na és? – pislogott Virág.
– Aludj vissza, majd március 15-én felkeltünk, és akkor képben leszel. – susogta Arnold."

Másrészt erősen nosztalgikus hangulatba kerültem. Sok apróság jutott eszembe középiskolai élményeimből, msn említése tiszta retró volt, Sims és Teveclub szintén és a kis közösség otthonos érzése is átjött. Mikor a legnagyobb problémám az volt, hogy ne hívjanak ki felelni és bár klikkesedett az osztály rendesen, veszély esetén összetartottunk, mind visszajött egy pillanatra.

Szóval nem bántam meg, hogy elolvastam. Végre tudom, miről beszél olyan sok ember és összességében jól szórakoztam. Könnyed kikapcsolódásnak még huszonéves fejjel is megfelel.

Mégis elsősorban azoknak ajánlom, akik most kezdik, vagy kezdték a gimit, ők biztosan nem fognak csalódni.

A könyvben elég sok a zenei utalás, most csak egyet hozok a sokból. (Ezt a számot is régen hallottam már.) Fall Out Boy - Dance Dance

Kiegészítés:

Ha valaki esetleg nem tudná (bár kétlem, hogy ilyen akadna), azoknak mondom, hogy könyvsorozatról van szó. Összesen nyolc kötet, mivel minden könyv egy-egy félévet mesél el a Szent Johanna gimiben. Plusz ezekhez jön egy ráadás kötet Kalauz címmel. 

A második könyvet biztosan elolvasom valamikor, aztán majd véleményem alakulásának függvényében kiderül, végigrágom-e magam mind a kilenc könyvön.

Szívcsapás

Ezt a könyvet elsősorban a rubin pötty miatt vettem kézbe. Most először olvastam ugyanis a Könyvmolyképző Kiadó Rubin pöttyös válogatásából.

Ez a pötty fiatal felnőtteknek szóló könyveket jelöl, vagyis kissé idősebbek a szereplők, mint a vörös pöttyel ellátottak, ahol az életkor 16 körül mozog. 

Lake valóban 18 éves, ám ettől és a nagyobb mennyiségű drámai csavartól eltekintve számomra pont olyan olvasási élményt nyújtott, mint a vörösek.

A borító nem rossz. Tetszik a bárszék és a reflektor, a pillangóról nem is beszélve és mindig értékelem, ha a modellek arca homályba vész, de a színvilág nekem túlságosan rózsaszín. Eléggé lányregény hatása van, ami nem is áll messze a valóságtól.

Vékonyka, alig 300 oldalas és a lapok egy részét versek foglalják el, így gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között."

Ez a könyv bizony pont annyi, amennyit a borító sugall, egy könnyed kis limonádé.

Az írónő megpróbált belecsempészni egy kis komolyságot, ami egyértelműen látszik a szereplők Disney rajzfilmekbe illő családi helyzetén, de nem igazán sikerült. Sőt, talán picikét át is lendítette a lábát a kerítés másik oldalára ezzel a sok családi drámával, én mégis könnyed, romantikus olvasmánynak találtam.

Minden fejezet elején egy rövid részlet olvasható egy zenekar, The Avett Brothers dalaiból, akiknek valószínűleg nem csupán a főszereplők rajongói, hanem a szerző is. (Bejegyzés végén linkelek tőlük egy dalt kóstolónak.) Mindig ötletesnek találom a zenei utalásokat, így most is értékeltem, bár ez a stílus nem az én világom és bevallom, néha átugrottam ezeket a dalszövegrészleteket.

A könyvben nagy hangsúlya van a verseknek, pontosabban a slam poetry-nek, ami az USA-ban nagy népszerűségnek örvend. Épp ezért több vers szerepel a szövegben, akad köztük kifejezetten hosszú is. Nem vagyok nagy versrajongó és ha vers, akkor a klasszikusokat részesítem előnyben, így ez a vonal sem fogott meg igazán. A vastagon kiemelt szavak a versekben pedig kifejezetten zavartak. Magam is el tudom dönteni, mi a hangsúlyos, köszönöm. 

Természetesen ezek a szövegek előadásra íródtak, nekem mégis inkább lelki monológoknak tűntek, mint költészetnek. Eredeti nyelven valószínűleg szebben hangzanak, de így bennem semmit sem mozgattak meg.

A cselekményről nem tudok írni anélkül, hogy el ne árulnám a konfliktushelyzet forrását, így innentől spoiler veszély, úgy tessék továbbolvasni.

Ahogy a fülszöveg is említi, van valami, ami szinte azonnal akadályt gördít a bimbózó románc elé, méghozzá a tény, hogy Will tanár és Layken pont felvette az óráját. 

A tanár-diák románc sosem hozott lázba. Tudom, izgalmas tilosban járni, de ezek a kapcsolatok (mint a munkahelyi kapcsolatok is) nem véletlenül számítanak tabunak és legyen már az embernek annyi esze és önuralma, hogy ezt felismerje. Itt a helyzet azonban picikét komplikáltabb, mert előbb jön a szerelem és aztán a tanár-diák felállás, így teljesen megértettem a szereplők gondját. Azt viszont nem bírtam felfogni, hogy nem jöttek rá a legegyszerűbb megoldásra, amivel megspóroltak volna sok nyűglődést és büntetlenül romantikázhattak volna tovább.

Lake a könyv elején megjegyzi, mennyivel nagyobb ez a város, mint a régi otthona és hogy több az iskola is. Mindezek ellenére egyszer sem fordult meg a fejében, hogy átiratkozzon egy másik gimibe... Cseppet kiakadtam, hogy a helyzet teljesen egyértelmű, csak a főhősök vakok hozzá és inkább tovább bonyolítják az életüket...

Spoiler vége!

A történet könnyedén kiszámítható, ez azonban nem rontja el, inkább otthonossá teszi, hiszen limonádéról van szó limonádéba illő elemekkel.

A szereplők kedvelhetők, bár Lake néhol nekem sok volt, Will meg néha túlságosan hozza a hősszerelmes formát. A mellékszereplők azonban egyértelműen főnyeremények Eddie-vel és a srácokkal az élen. Kel és Caulder sokat javított a szórakoztatósági mércén. Haláliak a srácok, nekem is építhetnének halott hóembert.

Összességében tehát egy lányos délutáni olvasmány, jó stílusban kedvelhető szereplőkkel. Nem bántam meg, hogy elolvastam. 

Azoknak ajánlom, akik kifejezetten limonádé olvasmányra vágynak. Ha az ember eltekint a konfliktushelyzet ostobaságától és nem vár el túl sokat, élvezni fogja.

Kiegészítés:

Bár a történet lezárt, még ha egy kissé gyorsan összecsapott is a vége, és az utószó felteszi rá a pontot, van folytatása. Colleen Hoover továbbírta Lake és Will szerelmi életét, ami Visszavonuló címen elérhető magyarul is. Mivel ebben a kapcsolatuk újabb kátyúba fut és ezt eléggé erőltetettnek érzem, úgy gondolom, jobban járok, ha megmaradok ennél az egy kötetnél. A folytatás valószínűleg megkeserítené a cukros ízt, amit most érzek.

Ráadásul van harmadik könyv is This Girl címmel, ami kifejezetten túlzásnak és nagyon-nagyon erőltetettnek tűnik. Magyar megjelenéséről nincsenek információim, de engem speciel nem is izgat.

Mézeskalács házikó

Mézi-lak

Egy éve már megosztottam olvasóimmal kedvenc mézeskalács receptemet, most pedig egy kis extrával bővítem.

Idén is sütöttem mézeskalácsot betartva karácsonyi hagyományomat, ám most először vettem a bátorságot, hogy házikót is építsek. Ahogy a mellékelt kép is mutatja, első próbálkozásra nem is sikerült rosszul...

Szóval most megosztom sütemény házikó építési tapasztalataimat, hátha kedvet hozok másoknak is hozzá.

Az első és legfontosabb dolog, hogy az embernek legyen elég ideje és türelme az egész napos konyhai munkához. (Én tegnap közvetlenül ebéd után láttam neki a mézeskalács hadműveletnek és este nyolckor végeztem.)

A sütemény receptjét nem ismételném, aki kíváncsi rá, megtalálja egy évvel korábbi bejegyzésemben, így most kizárólag a házikó elkészítésének módját foglalom össze.

Különféle receptekkel foglalkozó blogokon és oldalakon több sablonformát lehet találni. Ezeket kinyomtatva, kivágva lehet alkalmazni, ám én mint mindig, most is a saját fejem után mentem. Fogtam tehát egy lapot és elkezdtem számolni és rajzolni összeállítva saját házikómat.

házikó alapja és oldalai + tető lapjai és az állatok

A következő méretarányok mellett döntöttem:

alap 21 x 15 cm

hosszú oldal 15 x 8 cm, amire 3 x 3-as ablakokat vágtam kettőt-kettőt

rövid oldal 10 x 8 cm-es négyzet egy 4 cm magas, 6,5 cm oldalú háromszöggel megtoldva (lehet külön is venni a négyzet oldalt és a háromszöget, de az plusz ragasztást igényel, míg egybesütve könnyebben kezelhető és díszíthető), az egyik rövid oldalra 4 x 5 cm-es ajtót vágtam

tető 20 x 9 cm

A kinyújtott tésztából éles kés és egy vonalzó segítségével kivágjuk a formákat (értelemszerűen az alapot leszámítva mindegyikből kettő kell) és óvatosan, süteményes lapáttal alányúlva tepsibe tesszük. Azért fontos az óvatosság, mert a tészta könnyen nyúlik, deformálódik, amitől a kiszámított arányok sütés közben megváltozhatnak.

díszítés magokkal

Kétféle módon lehet a házikót díszíteni: magvakkal vagy cukormázzal. 

Én kevertem a kettőt és míg az oldalait magvakkal dekoráltam, addig a tetőt cukormázzal ékesítettem. A lényeg, hogy előre döntsük el, melyik módszert választjuk, mert más-más munkafázisokat igényelnek.

Ha magokkal rakjuk ki az oldalát (ahogy én tettem), még a sütőbe kerülés előtt tegyük meg. Ha viszont a cukormáz mellett döntünk, sütés után, ám még összeragasztás előtt kell díszítenünk.

megsült házikó-elemek

Sütés után jön a legnagyobb kihívás, a házikó 'megépítése", vagyis az elemek összeragasztása.

Ehhez is két módszer alkalmazható. Az egyik a fehér cukormáz, ám ez lassabb (sokáig kell összeszorítva tartani az elemeket) és kevésbé tartós. A másik a karamellizált cukor, ami szupergyors és tartós, mint a beton.

Én az utóbbit választottam és bátran biztatok rá mindenkit. Gyorsan kell ugyan vele dolgozni és óvatosan, mert az olvasztott cukor rettentő forró, de megéri. Pik-pak áll a ház.

Ehhez előbb egy lábosban tűz fölött felolvasztunk egy kis cukrot. Folyamatos kevergetés mellett melegítjük, míg teljesen folyékony nem lesz. Aztán a tűzről levéve rögtön elkezdjük összeragasztani vele a házikó elemeit. A cukor gyorsan köt, de ne aggódjunk miatta, egyszerűen tegyük vissza a tűzre, hogy újra folyós legyen és folytathatjuk is a munkát.

A következő sorrendben ragasztottam:

Először a házikó hátsó, rövid oldalát ragasztottam az alapra alsó élét az olvasztott cukorba mártva. Nem teljesen az alap szélére tettem, hanem kicsit beljebb, hogy maradjon körülötte "udvar" is. Aztán a két hosszú oldalt mellé állítottam, majd pedig a már álló (Tényleg úgy köt a cukor, mint a beton!) falak elé ragasztottam a házikó első, rövid oldalát, amin az ajtó volt.

Miután a falak álltak, jöhetett a tető. Nekem a tetővel akadt egy kis gondom, nem volt elég széles, így felragasztás után hézag maradt a két rövid oldallal. (A fent megadott méretarányokban már a javított tető szerepel.) Azonban nem estem kétségbe, hanem fogtam egy mézeskalács csillagot és kivágtam belőle a lyuknak megfelelő darabokat, majd a folyékony cukor segítségével betömtem velük a réseket. 

Ebben a fázisban még csúnyán látszik a betoldás:

összeragasztott házikó

oldalról

hátulról

Amint áll a ház, lehet tovább díszíteni. (Mivel az olvasztott cukor azonnal megköt, nem kell várni a száradásra, ami a cukormázzal ragasztás estében elkerülhetetlen volna.)

Én a házikó cserepeit hullámos fehér cukormázvonallal rajzoltam meg egy kilyukasztott zacskó segítségével, ahogy a többi figurát is díszíteni szoktam. Aztán a tető gerincén és a két szélén bőségesen nyomtam a fehér mázból elrejtve a betoldások nyomait.

A házikó éleire is húztam egy-egy vastagabb mázvonalat, hogy itt is takarják a ragasztás egyenletlen nyomait. Végül pedig az alapot is körberajzoltam hullámos vonallal.

Az utolsó simítás egy fenyőfa állítása volt, amit cukormázzal rögzítettem az "udvaron". A végeredmény így egy anyum szerint "naturalista erdészház" lett némi hóhatással. Szerintem rettentően aranyos.

elkészült házikó fenyőfával

mézeskalács házikó és a mézes hadsereg

Persze különféle módon lehet variálni a díszítést, az ablakok formáit vagy akár a tetőt is. Ha pedig kéznél van néhány figura, körberakhatjuk állatokkal, egy egész erdővel vagy akár mézeskalács emberkét is állíthatunk az ajtajába, ahogy én tettem a legelső képen. Igazi karácsonyi csendélet.

A házikó elkészítése tehát nem annyira bonyolult, mint első ránézésre tűnik, ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki továbblépne a hagyományos karácsonyi figuráktól. Remekül mutat az ünnepi asztalon.

Csak egy nap

Nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz. Az írónő egyik könyve, Ha maradnék a kedvenceim között szerepel és másik könyve, Hová tűntél? is elnyerte tetszésemet. Ezt pedig a mondanivaló és a stílus összhangjának számlájára lehet írni.

Szóval, mikor megtudtam, hogy újabb Gayle Forman regény van a láthatáron, nem haboztam lecsapni rá.

A borító csinos darab és jól illik a cselekményhez. Nem egészen négyszáz lapjával kellemes vastagságú olvasmány. 

A külsőségekre tehát nem lehet panasz, a szövegre már annál inkább. Egyrészt néhol hibás a tördelés (mondat közepén hirtelen megnövekedő sortávolságok, hiányzó gondolatjelek), másrészt egy szó az őrületbe kergetett: "szájam".

"Szájam elé kaptam a kezemet" olvastam a szövegben és ez páros lábbal rúgott ki olvasási ritmusomból. Újra és újra előkerült és mindig kizökkentett. A könyv végére már rángatózott a szemem sarka, mikor megláttam...

Fülszöveg:

"Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng… amíg Allyson arra nem ébred az együtt töltött viharzó nap után, hogy Willem elment.
A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet."

A fülszöveg alapján ismét egy szépen összerakott és gondolatébresztő történetet vártam, de sajnos nem igazán ezt kaptam.

A könyv eleje szokványos romantikus úton indul, vagyis egy lány és egy fiú találkozik és bumm, szerelem. Csakhogy, bár néhol elég rózsaszínnek tűnik, (Nem lehet apró szívecskék nélkül gondolni arra, ha valakit elhívnak Párizsba.) nem teljesen az. Vannak kétségek és buktatók ezen a bizonyos napon és a kapcsolat is meglehetősen kurtán-furcsán alakul.

Be kell vallanom, nem kedvelem a szereplőket. Allyson kezdetben dühített, hogy ennyire nem értékelt egy körutat Európában, majd bosszantott a gyáva és nyafogós viselkedésével. Oké, nem könnyű megfelelni a szülőknek és a szerelmi bánat sem épp sétagalopp, de épp erre van a lázadás. Vártam, mikor robban a bomba és tör ki végre, hogy a saját útját járja, ám ez elmaradt. Robbanás helyett gonoszkodó szúrásokra volt csak képes és nekem ez a spontán utazgatás inkább úgy tűnt, mintha Willem életét próbálná ki a sajátja helyett. Szóval nem egy erős főhősnő, bár próbálkozik annak látszani.

Willem egyértelműen nem tudta, mit akar és az ilyen férfiak mindig kihoznak a béketűrésemből. Ráadásul olyan gyorsan változott a hozzáállása a dolgokhoz, mintha még egy gondolatnál is képtelen lenne megmaradni, nemhogy egy országban. 

A kapcsolatuk, bár romantikusnak indult, zavaros és szomorú lett. Aztán jött az önkeresés, amit néhol untam.

Nem vagyok az a rózsaszín lélek, de elnéző vagyok a szív bajaival szemben. Megértettem, hogy Allyson szenvedett egynapnyi tömény romantika után és hogy nem találta a helyét. Szerelmi bánat nélkül is ilyen az első év a főiskolán, egyetemen. Csakhogy az ő szenvelgése nyúlt és nyúlt és cirka egy év kellett hozzá, hogy ismét előtörjön belőle a romantikus tinilány. Az újabb utazás tehát borítékolva volt.

Nekem mégis úgy tűnt, hogy Allyson nem saját magát kergeti, hanem egy délibábot, egy elképzelést, egy ideát. Egyrészt nem is ismerte a srácot, másrészt egy év hosszú idő. Aztán persze ez is el lett nyújtva mint a depresszió és a végére jött két "csavar", hogy az utolsó lap után az olvasónak kedve támadnom falhoz kenni a könyvet. Ilyen aljas függővéget régen olvastam...

Összességében tehát nem azt kaptam, amit vártam. A történet és a karakterek nem fogtak meg, illetve kifejezetten okos vagy szép gondolatokat sem találtam benne. Egy romantikus történet és semmi több.

Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak spontán utazgatásokról, akik hisznek a szerelemben első látásra és valami romantikus olvasmányra vágynak. Azok viszont, akik az írónő korábbi könyvei miatt vennék kézbe, óvatosan bánjanak vele, mert nem üti meg azt a szintet.

Kiegészítés:

Függővégből gondolom mindenkinek világos, hogy van folytatása. Mostanában jelent meg magyarul Csak egy év címmel, amiben Willem szemszögét ismerheti meg az olvasó. Szóval ha valakinek nem volt elég Allyson nyűglődése, elolvashatja a srácét is és talán a könyv végére kiderül az is, hogyan alakul tovább az életük. 

Minden bosszankodásom ellenére szeretném elolvasni, mert ilyen gonosz függővéggel akkor sem elégszem meg.

Piros pont a Ciceró Kiadónak, amiért a második könyvhöz hozzácsapták az írónő Csak egy éjszaka című novelláját. 

Mozgóképek XXVII.

A november majdnem film nélkül telt el, de aztán sikerült a hónap végén belehúznom, így most három filmről is írhatok rövid véleményt.

Ebből egyet (Az éhezők viadala 3. filmjét) moziban, Applequeen társaságában sikerült megnéznem.

Another me

"A történetben egy gyönyörű fiatal lányt ismerhetünk meg, akit titokzatos múltja kísért."

Sajnos csak ilyen rövid ismertetőt találtam róla, de úgy vagyok vele, bőven elég. Elég, mert ennek a filmnek bizony nem sok értelme van, ennek megfelelően a cselekmény sem a legjobb, így talán minél kevesebbet tud a gyanútlan néző, annál jobb neki.

Elsősorban a színészek miatt néztem meg - kíváncsi voltam Sansára (Sophie Turner) modern környezetben és  Jonathan Rhys Meyers neve elcsábított - és az előzetes alapján izgalmasnak tűnt. Hát, nem az.

Ez a film unalmas, Jonathan alig mutatkozik benne és teljességgel logikátlan. Az egész misztikum egy nevetséges és abszurd dologra építkezik, így semmi hitele. A főhősnőben sincs semmi, totálisan hidegen hagyott és nem tudtam aggódni miatta. Minden olyan semmilyen, csupán gyenge árnyéka a műfaj gyengébb alkotásainak.

Nem vesztettem volna semmit, ha nem nézem meg, így csak azoknak ajánlom, akik nagyon unatkoznak és nem találnak jobb elfoglaltságot.

A kiválasztott 1. rész

"Miután az összeesküvők a 13-as körzetbe menekítették az ellenállás szimbólumává váló Katnisst, találkozik Coin elnökkel és barátaival. Katniss vonakodva bár, de az ellenállás élére áll, hogy megmentsék Peetát és végleg leszámoljanak az elnyomó Snow elnök rezsimjével."

Premier másnapján sikerült eljutnom rá a moziban és még társaságom is akadt Applequeen személyében. (Érdekesség, hogy az első filmet is együtt néztük.) Azért nem írtam róla külön bejegyzést, mert nem sok újat tudok mondani.

A könyv nem nyerte el igazán a tetszésemet, sőt inkább a nem tetszik felé hajlott (bővebben erről ITT), ám a filmváltozatot kifejezetten vártam. Nem is csoda, hiszen az előző két film is nagyon tetszett. Nos, most sem kellett csalódnom.

A leginkább attól tartottam, hogy mivel az utolsó könyv két mozifilmként kerül a vászonra, nagyon hosszúnak, lassúnak és unalmasnak fog hatni, de szerencsére nem így történt.

A készítők ismét a lehető legjobb helyen nyúltak bele a cselekménybe és pont arra fókuszáltak, amire kellett, vagyis a lázadásra, ellentétben a könyv melodrámai irányultságaival. Épp ezért az a kisebb dózisú akció, ami van benne, nagyon látványos lett és a körítéssel is inkább a lázadás mikéntjét részletezték és nem Katniss lelki kálváriáját. (Bár tetszett a keretes szerkezet, ahogy őrülettel nyitottak és zártak.) A háttér, így jobban kidolgozott és az egész filmet belengi a lázadás puskaporos szelleme. Remek hangulatot teremtettek. Az ember kijön a moziból és bár megérintették a veszteségek és félelem ujjai, úgy érzi, ez az, ide nekem az oroszlánt is, lázadjunk.

Szóval tetszett a film, eleget tett elvárásaimnak, így nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. Rajongók természetesen előnyben.

Csillaghercegnő

"Sonja, az árva kislány, sanyarú körülmények között él. Mostohaszülei és mostohatestvérei folyton kihasználják, a legalantasabb munkákra kényszerítik és még a házuk küszöbét sem lépheti át. A kislány egy jobb élet reményében már régóta tervezi a szökést, amely a véletlenek szerencsés összejátszása révén sikerül is neki. Üldözői elől menekülve a királyi palotában találja magát, ahol fültanúja lesz a király elkeseredett fohászának, akinek birodalmát szörnyű veszély fenyegeti. Királysága felett a gonosz veszi át a hatalmat, ha karácsonyig nem találja meg, s nem gyújtja újra lángra a Karácsony csillagot, amely újra beragyoghatja a palotát és a királyságot. Sonja felajánlja, hogy vállalva a rá leselkedő veszélyek sorát, segít a királyon és megkeresi az elveszett Karácsony csillagot, ám kalandos útja során számos akadályt kell leküzdenie."

Gondoltam, ha már nyakunkon a december, alapozok egy kicsit a téli hangulatra. A plakát alapján aranyos mesének tűnt.

Hú, de öreg vagyok én már ehhez. Az olyan meséket szeretem, amik az egész családhoz szólnak és kicsik, nagyok egyaránt tudják élvezni, ám azokat, amelyek csupán a kisgyerekek igényeit teljesítik, jobb kerülni. Ez a film az utóbbi kategóriába tartozik.

Egyrészt a történet az első két perc alapján kitalálható, ráadásul lerágott csontokból van összetákolva. Másrészt alacsony volt a költségvetés. Ilyen csúnya, animált medvét nehéz még egyet találni, az biztos... Karakterek sarkítottak és sablonosan unalmasak. Sonja a szegény árva üres héja, olyan mint egy baba. A király ostoba, a gonoszok meg szerencsétlenek és bumm, ki is merült a történet.

Kizárólag 10 év alattiaknak ajánlom. Felnőttek legfeljebb akkor élvezhetik, ha meseparódiának tekintik. (Én így tettem és jókat nevettem gonosz megjegyzéseimen.)

Értékelés:

A kiválasztott          ->  10

Csillaghercegnő      ->   5

Another me             ->   4

Zárásnak A kiválasztott legütősebb muzsikája: