A vízisten menyasszonya 6.

Piros és Szoa van a borítón az elmaradhatatlan virágokkal. Vastagságra szokásos, 188 oldal és mást nem is nagyon kell előzetesen tudni róla.

Már a 6. kötet, és bár még mindig igényes és szép a rajzolása, általában nem panaszkodom a lassan folydogáló cselekmények miatt, ez a rész mélyrepülés volt számomra. Mielőtt azonban részletezem ennek okát, íme a fülszöveg:

"A történet kezdetén Szoa kész volt feláldozni életét Habeknek, a félelmetes istenségnek, hogy megmentse aszály sújtotta faluját a pusztulástól. A hatalmas vízisten azonban nem ölte meg, hanem varázslatos királyságába, Szugukba vitte. Itt Szoa megismerkedett az elemek szeszélyes isteneivel, illetve titokzatos férjével, aki ugyan asszonyává tette, de azóta szinte tudomást sem vett róla. Bár Habeknek minden vágya, hogy igazi férjként bánjon Szoával, az őt sújtó átok miatt nappal egy kisfiú testében kell élnie, és csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Habek el akarja rejteni Szoa elől különös titkát, ezért éjszakánként Mui álcája mögé rejtőzik, és a többi különös istenséggel együtt verseng a kegyeiért. Vajon a vízisten végre elárulja titkát Szoának, vagy a cselszövő, féltékeny isteneknek sikerül végleg éket verni Habek és emberi menyasszonya közé? Ráadásul egy rejtélyes alakváltó is szemet vetett Habekre, mesterkedéseinek köszönhetően pedig a vízisten úgy hiszi, hogy előző emberi asszonya még életben van!"

Ez a fülszöveg gyakorlatilag egy rövid összefoglalója az előző részeknek. Nem árul el semmit az aktuális kötet cselekményéből, aminek a meglepetésen kívül sokkal egyszerűbb oka is akad: ebben a részben lényegében semmi sem történik.

Az ötödik kötetben szereplő tényállás cseppet sem változik. Istenek továbbra is szövögetik csúnya terveiket egymás ellen, természetesen a háttérben, hogy az olvasó véletlenül se lássa át ezt a pókhálót. Szoa továbbra is naiv, míg Habek passzív. Nakbin (vagyis inkább utánzata) pedig továbbra is egy idegesítő, bosszantó nőszemély, akit szívesen megcsapkodnék néha.

És ennyi, se több, se kevesebb. Oké, a végén ott a  "csattanó", a mézesmadzag, hogy az olvasó sikoltson a folytatásért, mégsem nyomja el a kötet érdektelenségét.

Szeretem a lassan kibontakozó történeteket, nem zavar, ha akad benne mellékszál, de ez a végtelennek tűnő álldogálás nagyon nem tetszik. A cselekmény és a szereplők is megrekedtek egy ponton, amiből úgy néz ki, nem tudnak kimászni. 

Szoa szerelmi nyafogása és határozatlansága kezd idegesítővé válni. Az pedig, hogy még mindig nem derült ki Mui és Habek kapcsolata, nem izgalmasabbá, hanem unalmasan megszokottá teszi az eseményeket. Egyedül Nakbin rázza fel kicsit az állóvizet az új szereplő mellett. (Mert kellett még egy istenség, nem volt elég az elhanyagolt mellékszereplők száma...) Ez a vonal viszont annyira szappanopera ízű, hogy a kötet végén érdeklődés helyett viszolygás futott végig a gerincemen.

Egyszerűen nem akarok több nyűglődést. Habek álljon végre a sarkára és viselkedjen férfiként, mit férfiként, istenként, hiszen az volna. Szoa pedig végre lássa meg azt, ami majd' kiszúrja a szemét. Szóval haladjon végre a cselekmény, különben morcos leszek!

Ez a kötet nekem tehát csalódást okozott, bár a rajzolása megjegyzem még mindig gyönyörű. Remélem, a folytatásban összeszedi magát a szerző és a szereplői is.

Aki olvassa és kedveli ezt a sorozatot, az ne hagyja ki ezt a részt se, bár a cselekmény szempontjából akár át is lehetne ugrani.

Egy könyvmoly naplójából III.

Ingyen ölelés

Történt velem mostanában néhány dolog, ami talán olvasóim számára is érdekes lehet. Ezek természetesen többé vagy kevésbé kapcsolódnak a könyvek iránti szeretetemhez, így itt a helyük ebben a személyesebb jellegű rovatban.

Egyrészt túléltem egy újabb vizsgaidőszak, ki is pihentem sok-sok regényolvasással és most próbálok belerázódni a következő félévbe és rájönni, mikor fogom elolvasni a felhalmozott könyveket.

Mert könyvet azt gyűjtögetek rendületlenül. Ma is leadtam egy rendelést. Igaz, ez már december óta esedékes volt. A kívánságlista rovatom legutóbbi részében említettem, hogy kaptam karácsonyra könyvutalványt, eddig tartott míg eldöntöttem, mire költöm. A választott két könyv pedig: Az Archívum (írtam róla szintén a kívánságlista rovatban) és az Árnyalatnyi remény. Utóbbi nem került bele a rovatba, bár nem tudom, miért, hiszen nagyon is érdekel. Ráadásul hallottam egy pletykát, hogy az írója, Ruta Sepetys jön Budapestre a Könyvfesztiválra, nem is kellett több érv mellette.

Szóval akad néhány saját könyv a polcomon, ehhez kapcsolódik egy kis anekdota családom életéből.

Anyukám rendszeresen "lopkodja" a könyveimet. Nem figyelek és már le is csap pont arra a könyvre, amit én szerettem volna olvasni. Jelen esetben ez A citromtorta különös szomorúságára. No, de akad bőven könyv a várólistámon, nem maradok olvasnivaló nélkül. Sőt, gyakran én adom a kezébe ezt vagy azt, mert tudom, hogy tetszene neki. Így járt A soha határa, ami viszont csak többé-kevésbé nyerte el a tetszését. Véleménye a következő volt: "Nem rossz könyv, csak túl sok volt benne a szex." Ezen jót nevettem, mert bár akadt benne részletes ágyjelent, nem kimondottan szaftos kötet. Van ennél sokkal cifrább a könyvpiacon, csak mivel ez az irány cseppet sem érdekel, nem talált még ilyesmit a polcomon. Nos, nem is fog...

A könyvgyűjtögetés másik módja a kölcsönkérés. Ribizlytől kértem el három könyvet és extra bónuszként még ajándékokat is kaptam hozzá. Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy eldicsekedjek, milyen aranyos dolgokat kaptam mostanában.

Ribizlytől a baloldali képen látható képeslapot (megkésett diplomaosztós lap egyesen Kínából) és a piros karkötőt. Utóbbit azért mert a ló évében születtem, 2014 szintén a ló éve és állítólag ha egész évben viselsz valami pirosat, akkor szerencséd lesz. Rám fér egy kis Felix Felicis és imádom a karkötőket. A másik barna karkötőt, amin egy ezüst tollacska csüng még szülinapomra kaptam F. barátomtól. Régebben komplett karkötőgyűjtemény volt a csuklómon, csak azóta elszakadtak, így nagyon jól jött az utánpótlás.

szerencsekönyvjelző

Maradva a keleti vonalon, a jobboldali képen látható szépséget szintén Kínából kaptam. Van ugyanis egy kínai csoporttársam, aki letudva a vizsgákat hazautazott és mikor visszatért a következő félévre mindenkinek hozott egy aranyos könyvjelzőt. Ő is a kínai újévre hivatkozott és mint szerencsehozó talizmánt adta át ezt a fém szépséget. 

Könyvjelzőből egy könyvmolynak sosem elég, így nagyon örültem neki. Csupán egy baj van, féltem. Kizárólag olyan könyvbe merem csak tenni, amit otthon olvasok, nehogy a táskámban, a buszon vagy vonaton véletlenül elhagyjam.

A meglepetéseknek pedig itt még nincs vége, mert Pucca barátom is hozott nekem egy kis apróságot. Ő Angliában töltött egy hetet és megígérte, hoz nekem szuvenírt. Bár nem a megbeszélt ifjabb herceget csomagolta el nekem, így is nagyon boldoggá tett a cicás szövegkiemelőkkel. 

Állítólag úgy nézek ki, mint egy macska, néha úgy is viselkedem, úgyhogy a cirmos dolgok nálam mindig befutók.

Van még két szerzeményem, ám ezek más módon kerültek hozzám.

plakát az ajtómon

Az egyik egy moziplakát (pontosabban két egyforma), amit pár napja sikerült csennem. Egy nargli módján egyszerűen elemeltem. Mentségemre szóljon, hogy volt belőle elég, csak a reklám célját szolgálta és megbecsült helyre került. 

Az egyik a szobám ajtaját díszíti felváltva a Csontváros posztert, míg a másik a koliszoba egyik falára került. Nem bírtam neki ellenállni, annyira szép.

Azóta láttam is a filmet és cseppet sem okozott csalódást. Olyan jó ránézni és felidézni a történetet. Egy jó ideig még az ajtómon lesz, az biztos.

A másik szerzeményem ennél jóval egyszerűbb és természetesebb módon került hozzám. Történt ugyanis, hogy drága mobiltelefonom 10 év hűséges szolgálat után bedobta a törülközőt. Kénytelen voltam újat venni, egy új telefonhoz pedig új telefontok is illik. Főleg mivel az új mérete nem egyezik a régiével és kissé kinőtte az amúgy is megviselt kék zoknit, amiben az elődjét tartottam.

Szóval nekiláttam telefontokokat nézegetni és sokkoltak a bolti árviszonyok. Szépek, szépek, de nem annyira, hogy több ezret fizessek értük, mikor a telefonberuházással megcsappant a zsebpénzem. Így kötöttem ki a Meskán, ahol remek kézzel készült holmikat árulnak. Eddig csupán gyönyörködtem bennük, ám most kipróbáltam, mint vásárló és teljesen elégedett vagyok.

A mellékelt képen is látható cukorfalat baglyos telefontokot választottam. Pihe-puha, kézzel készült, amit mindig nagyra becsülök, egyedi és barátságos áron megkaptam. A baglyok közel állnak a szívemhez és ezzel nagy valószínűséggel a könyvmolyok többsége így van.

Ha valakinek kedve támadt hasonló kézműves csodákhoz, csak bátran. Olyan sok tehetséges ember van az országban, a munkájuk megérdemli a figyelmet.

Még egy dolog miatt kezdtem bele most a rovatírásba és ez a hétvégi programom.

Gondolom olvasóimnak feltűnt a Voldemortos nyitókép és talán az elejtett Harry Potter utalások is szemet szúrtak vagy épp azért, mert értették őket, vagy mert nem tudták hova tenni ezeket a szavakat. (Súgok: Felix Felicis = Szerencselé, nargli = kérdezd Lunát) Ezek oka igen egyszerű: szombaton Harry Potter mozimaratont tartottunk Queen B.-vel.

"Nem, Diggory. A vámpírok nem csillognak.
50 pont a Hugrabugtól."

Igen, ez pontosan azt jelenti, hogy egyhuzamban, egymás után végignéztük az összes Harry Potter filmet. Bizony, mind a nyolcat. Bizony, nem tartottunk szünetet. Bizony, sokáig tartott.

Már régóta terveztem ezt a maratont, csak nem sikerült megszervezni. Múltkor elejtettem Queen B.-nek, mire ő: "Oké, csináljuk! Szombaton ráérsz?" Így történt, hogy megterveztük, 8 x 2 óra, az 16 vagyis kezdjük reggel és bevásároltunk nassolni valókból (kakaó, csokipuding, ropi, chips, Milka csoki, Nestea). A dolog a következőképpen zajlott:

Reggel nyolckor kimásztunk az ágyból és fél 9-kor elkezdtük nézni a Bölcsek kövét. Aztán a titkok kamráját és így tovább. A filmek között kb. öt percnyi szünetet tartottunk, hogy kimehessünk a mosdóba és kicsit kinyissuk az ablakot. Na, meg a Tűz serlege előtt megrendeltük a pizzát. Szóval még az ebéd is házhoz jött, ki sem kellett dugnunk az orrunkat az utcára.

Közben megvitattunk egy-egy jelentet, szereplőt és éjjel már csak nevetni tudtunk. Éjjel, mert a filmek között akad olyan, ami több mint 2 óra hosszú és az utolsó résznek hajnali fél 4-kor lett vége.

Leírva elég durván hangzik 19 órányi filmnézés, ám cseppet sem untuk meg, nem kaptunk Harry Potter mérgezést, sőt kifejezetten élveztük minden percét. Queen B. még a könyvek újraolvasásához is kedvet kapott tőle.

Összességében tehát remekül sikerült ez a könyvmaraton, bár másnap a gondolataim elég kuszán varázslatosak voltak, de megérte. Élmény volt és csak ajánlani tudom minden Harry Potter rajongónak, ha van rá ideje és akad hozzá jó társasága. Ez a maraton közösségi élmény, társaságban érdemes végigcsinálni.

Mi annyira belejöttünk, hogy felvetettük, máskor is teszünk hasonlót. Kár, hogy nincs még egy ilyen hosszú mozifilmsorozat, amit szeretünk is. Én mondjuk indítványoztam egy Gyűrűk Ura és Hobbit filmek maratont, csak arra még várni kell, hiszen a harmadik Hobbit film még nem került a mozikba.

Végszónak csak annyit, hogy Piton a kedvenc karakterem. Így egyben látszik jól, hogy végigcsinált 7 és fél filmet ugyanazzal a pókerarccal, miközben eszméletlen humorról tett tanúbizonyságot, majd a 8. filmben cirka öt perc alatt érzelmek egész sorát mutatta be és mindenki szívét meghasogatta kicsit. Imádom!

Angyalnyár

Ez egy kiegészítő füzetecske Cynthia Hand angyalos trilógiájához. A második könyv, Angyalfény és a befejező rész Angyalvágy között foglal helyet és a nyári eseményeket foglalja össze.

A történet első két kötetét olvastam, tetszett is, így szerettem volna ezt a kiegészítő részt is átlapozni a harmadik könyv előtt. Hála Ribizlynek, sikerült.

A borító passzol az előzőkhöz, mégis eltér, hiszen nem került rá a női alak, ami jól mutatja kiegészítő jellegét. Erre amúgy azonnal rájön mindenki, mivel puha kötést kapott és nagyon vékonyka. Mindössze 98 oldal, gyorsan végig lehet olvasni.

Fülszöveg:

"Clara szabadulni igyekszik az emlékektől, amelyek Wyomingban kísértik, és a jövőre utaló látomásoktól, amelyekkel egyelőre nem képes szembenézni – ezért tökéletes menekülésnek tűnik, ha a nyarat Olaszországban tölti legjobb barátnőjével, Angelával… Amióta Angela az eszét tudja, mindig azt magyarázták neki, hogy a szerelem veszedelmes, egy percre se hagyja őrizetlenül a szívét. Két éve azonban, amikor megismerkedett Phennel, elhatározta, hogy mindenáron közel kerül hozzá. Most döntenie kell, megoszthatja-e Clarával a titkát, vagy ha elmondja neki az igazságot, azzal kockára tesz mindent, ami fontos a számára.
A hol Angela, hol Clara nézőpontjából kibontakozó történet bemutatja a felejthetetlen nyarat, amely próbára teszi a két lány barátságát, és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életüket."

Ez tényleg egy kiegészítő kisregény, egyszerre csemege a rajongóknak és kiegészítés minden kíváncsi olvasónak.

A történet rövid, egyszerű és a csavar benne rettentően kiszámítható, mégis azt mondom, jó hogy kiadásra került. Clara mellett itt ugyanis bele lehet pillantani Angela gondolataiba, mivel két nézőpontból futnak az események.

Angela nekem mindig kicsit homályos folt volt, értem itt a viselkedését és a motivációját egyaránt. Cseppet idegesített, főleg a titkolózása, mert gyanakvó természet vagyok. Ebben a kiegészítő füzetben pedig végre megtudtam mivel is ütötte el az időt nyaranta Olaszországban.  Belepillantva a fejébe az is kiderült, mennyire lebecsüli magát, ami a néha fellengzős és énközpontú viselkedésének alapja. A szerelmi élete meg, nos, engem pont hidegen hagyott.

Oké, épp ez lenne a lényeg, hiszen nyár, Róma, helyes olasz pasi, romantika, de épp nem érdekelt. Nem számított, mert olyan sok a kusza angyalzűr, ami ezerszer érdekesebb, mint Angela szívügyei. Ezért csupán a két dolog kapcsolódási pontja volt az, ami felkeltette kíváncsiságomat. Természetesen nem árulom el, olvasson mindenki utána.

Ami a fülszövegben említett barátságpróbát illeti, nem volt nagy próba. Még mindig úgy érzem, hogy Clara és Angela kapcsolatának nagyobb részét a szükség szülte, mint a szimpátia. Ráadásul néha kifejezetten érdekkapcsolatnak tűnik és nem értem, Clara miért csak elvétett gondolatban bosszankodik azon, hogy míg Angela mindenről részletesen kifaggatja, addig a saját dolgairól hallgat, mint a sír.

Phen ennek a nyári kalandnak a lényege, ő az aki belesimítja ezt a kis kitérést a történet főszálába. Nem túlságosan megnyerő személyiség, de látok benne potenciált bőven. Kreáltam is hozzá egy elméletet, ami ha bejönne, ütős befejező kötetet lehetne kerekíteni hozzá. No, de ez majd elválik, lehet, hogy csupán túl élénk a fantáziám...

Összességében tehát remek kedvcsináló a befejező kötethez, érdemes elolvasni mindenkinek, aki szereti ezt a sorozatot. 

A tökéletes Árnyék

Brent Weeks Éjangyal trilógiája nagyon kedves nekem. Örülök, hogy a polcomon tudhatom, és ha ütős fantasy olvasmányra vágyom, csak leemelem és újra elmerülhetek a veszejtők világában.

Mikor megtudtam, hogy a trilógiához készült novellát, aminek főszereplője Durzo Blint, magyarul is kiadják, fellelkesedtem és alig vártam, hogy megkaparintsam. Aztán a megjelenés után belefutottam a boltban, megsimogattam és csalódottan állapítottam meg, hogy csupán 76 oldal, ezért végül mégsem jött haza velem. Kisvárosom könyvtárában viszont megtaláltam, így sikerült elolvasnom.

A borító passzol a trilógia köteteihez és bár azt ígéri "A Névtelen megmutatja az igazi arcát." nem éreztem úgy, hogy ez megtörtént volna. 

Fülszöveg:

"Csillagtűz Gaelan békés gazdálkodó. Boldog férj, apa, óvatos, csendes, egyszerű férfi.
És halhatatlan.
Az évszázadok során sok arcot viselt, hogy leplezze adottságait.
Gyakran vált belőle hős, ilyenkor a neve mindig legendává vált: Acaelus Thorne, Yricthe Black, Acélhajlító Hrothan, Tal Drakkan, Fürge Rebus…
Amikor a gyönyörű kurtizán kérésére megöli a világ legjobb orgyilkosait, olyasmit talál az út végén, ami elpusztíthat mindent, amiben valaha hitt. "

Csalódott vagyok. Voltak elvárásaim: szerettem volna még többet és többet olvasni Durzoról, akit a trilógiában nagyon megkedveltem (kedvenc szereplőm volt), szerettem volna háttért kapni hozzá és hosszú, küzdelmes életéhez és persze egy-egy kiegészítő információt, hogy a homlokomra csaphassak: "Ja, hogy ezért történt..." Legnagyobb sajnálatomra, mindezekből semmit sem teljesült.

Durzo nem mutatta meg az igazi arcát, csak az egyiket a sokból, pontosabban azt az arcot, aki a novella végén Druzóvá alakul. Ez az arc, vagyis Gaelen engem nem különösebben érdekelt. Nálam ő labdába sem rúgott Druzó mellett, mert ő csak egy maszk volt, amit ideiglenesen felvett. Druzó ellenben a legközelebb áll minden maszk közül az igazi archoz.

A novella nem sok plusz információt ad a trilógiához, csupán megmutatja, hogyan cserélődött le a Shinga és hogyan ismerkedett meg Durzo Mama K.-val és hogyan lett belőle veszejtő. Utóbbi vicces kicsit, hiszen Durzo veszejtő titulus nélkül is simán lekörözött minden bérgyilkost. 

Mézesmadzagnak fel-felbukkan még a régmúlt, vagyis Durzo legelső élete és persze a ka'kari körüli titkok is, mégsem adnak semmit. Kifolynak az olvasó kezéből, mint a víz és csak pislogni lehet a megszökött cseppek után. Pedig épp ez a szál lett volna az, ami szerintem minden Éjangyal rajongót érdekelt volna.

Azt kell mondanom, fájdalom, de ez a 76 oldal teljesen érdektelen és érezhetően csupán az olvasók kíváncsiságát hivatott tovább szítani. Egyértelműen a rajongóknak készült, bár nem vagyok benne biztos, hogy minden rajongó megköszöni majd...

Elolvastam, eltöprengtem a trilógia szálain és kedvet kaptam újra elolvasni a három könyvet, de ha ez a novella kimard az életemből, akkor sem vesztettem volna semmit.

Elvetemült Éjangyal és Durzo Blint rajongóknak ajánlom, mások nem fogják élvezni.

A könyvtolvaj (film)

Amint megtudtam, film készül Markus Zusak remek könyvéből, elhatároztam, hogy mindenképpen megnézem széles vásznon. 

A könyvet két éve olvastam, nagyon tetszett és azóta mutatom meg lelkesen azoknak, akiket talán érdekelhet. Így járt Queen B. is, akinek pár hónapja adtam kölcsön. Jók voltak megérzéseim, neki is nagyon tetszett, így tegnap elkísért a moziba.

A film rövid ismertetője mindazoknak, akik nem olvasták a könyvet:

"Liesel különös fantáziájú, bátor lány - és szüksége is van kivételes képességeire. A II. világháború idején német nevelőszülőkhöz kerül (Geoffrey Rush, Emily Watson). Tőlük tanul meg olvasni, az ő segítségükkel nyílik ki számára egy egészen új világ. Éppen akkor, amikor a valódi világ egyre félelmetesebbé és veszélyesebbé válik számára. A család egy zsidó kamasz fiút is rejteget: a kislány és Max együtt fedezik fel, milyen ereje van a szavaknak, és milyen fontos segítséget nyújthatnak a kitalált történetek. Segíthetnek olyankor is, amikor már semmi más nem segít."

Mikor kijöttünk a moziból heves diskurzusba kezdtünk, mivel a véleményünk bár fő vonalakban fedte egymást, a részletekben eltért. Ez pedig így van rendjén, mindenkinek megvan a saját nézőpontja, véleménye és a diskurzus végére kölcsönösen elismertük egymás észrevételeit, még ha nem is értettünk velük teljesen egyet.

Szóval most rendhagyó módon, nem csupán az én véleményemet írom le, hanem Queen B. megjegyzéseit is, ezzel is bővítve a tudnivalókat erről a szépen megalkotott filmről.

Az alapanyagot nagyon jól használták fel. A film és a könyv cselekménye tökéletes párhuzamba vonható és csupán a kisebb eseményeket hagyták ki (pl: Liesel és Rudy tolvajkodásai) ezzel pedig egy kerek egész történetet alkottak, ami tökéletesen megfér a vásznon.

A látványvilág tetszetős, a színek, a díszletek mind-mind hozzák az 1940-es évek hangulatát. Egyszerű, ám gyönyörű képsorok tűnnek fel, amitől a moziélmény garantált. A zene, John Williams jóvoltából növeli ezt a hatást és egy remek atmoszférába vonja be a nézőket.

A színészek munkájára sem lehet panasz, kiváló munkát végeztek. Hétköznapi emberek mind, ahogy a könyvben is. Viszont, ahogy Queen B. észrevette, a karakterek jelleme leegyszerűsödött. Ő ezt elsősorban a polgármester feleségénél fedezte fel. Nos, valóban egyszerűbb jellemek, mint a könyvben, de ennek megvan a maga oka. Míg egy több száz oldalas regényben van bőven hely a személyiségek teljes kibontakozására, addig ezt a vásznon egész máshogy kell megoldani. Sugallatokkal, egy-egy kifejező képpel, ami a könyvhöz képest kevésnek tűnhet. Én épp ezért megértettem a változásokat, hiszen nem írták át a szereplőket, nem csökkentették értéküket, csak kevésbé voltak rétegzettek. 

Ezt a hosszúság is befolyásolta. Öt év eseményeit nem könnyű belesűríteni egy könyvbe, hát még egy két órás filmbe. Gyorsítani kellett a tempón és a cselekmény fő szálán maradni, hogy egységes élményt nyújtson és ne legyen darabos. Az olvasóknak ez azonban nem mindig vigasz, mivel ezzel az eredeti cselekmény picike finomságai tűntek el, a mindennapok küzdelme. Míg a film inkább a háborúra, azok eseményeire koncentrál, addig a könyv megmarad a hétköznapok ködös szürkeségében. A filmben sajnos nem látszik, mennyire küzdelmes a hátországban élők élete, az élelemhiány és az aggodalom miatt. Természetesen vannak rá bőven utalások, csak nem olyan mértékben domborodik ki, mint a könyvben, ami érthető, bár sajnálatos. Ezzel ugyanis az eredeti történet egyik fő mondanivalója veszik el, pont az, amitől a könyv kiemelkedik a többi háborús történet közül. Ennyi veszteségre azonban szükség van, hiszen a film egy egész más műfaj, mint az irodalom.

Szót kell még ejtenem a narrátorról, a Halálról. Nagyon örültem, hogy a film készítői nem feledkeztek meg róla és a legjobb mondatait beleszőtték a filmbe. Nélküle nem lett volna az igazi.

Összességében tehát jó film, remek adaptáció. A főbb üzenetek mind átjönnek és lehet, hogy azok a nézők, akik nem olvasták a könyvet, csak egy újabb alkotást látnak a második világháború témájából, ám azok akik olvasták, tudják, több ez annál. Ha pedig valakit megérint a film és átérzi Liesel könyvek iránti szeretetét, a szavak értékét, ami átszövi a cselekményt, akkor talán kedvet kap az olvasáshoz is.

Csak ajánlani tudom a filmet és a könyvet egyaránt.

Zene:

Csokoládé

Kívánságlista rovatom legutóbbi részében említettem, hogy mindenképp be fogom szerezni ezt a könyvet. Nos, egy könyvcsere útján sikerült is teljesítenem.

Az újabb, filmes borítójú változatot zsákmányoltam be, amit nagy lelkesen azonnal el is kezdtem olvasni. Mikor büszkélkedve megmutattam friss szerzeményemet Queen B.-nek, kijelentette, ezért a borítóért ő is gondolkodás nélkül megvenné. Johnny Depp legalább annyira csábító a női olvasók számára, mint egy falat karamellás csokoládé.

Elég vékony könyvecske, picivel több 300 oldalnál és a végén szerepel egy kis ízelítő az írónő más, magyarul is elérhető könyveiből. 

Ennyit a csomagolásról, lássuk mit rejt a bonbon celofánja.

Fülszöveg:

"Ismeretlen, titokzatos fiatal nő, Vianne Rocher érkezik a kis faluba, Lasquenet-be, és megnyitja „csokoládézóját” – a tenyérnyi kávézóval kombinált csokoládéboltot. Végre van egy hely, ahol elsuttoghatók a titkok, megszellőztethetők a sérelmek, kipróbálhatók az álmok. Amikor Vianne húsvétra csokoládéfesztivált szervez, a falu egész közösségét megosztja…"

Nagyon sok szépet és jót hallottam már erről a könyvről és nem kellett csalódnom, valóban remek olvasmány.

A cselekmény egyszerű, könnyed és lágy, mint egy habcsók, a sorok mögött azonban ragadós, keserű fekete étcsokoládé bujkál néhány szem mandulával és minderre a hétköznapok varázslata teszi fel a koronát, mint színes cukorreszelék a sütemények tetejére.

Két nézőpontból fut a történet. Egyrészt Vianne sűrű és krémes gondolatainak útján, ami mindig szimpatikus és magával ragadó volt. Különösen szerettem a varázslathoz, a csokoládékészítés művészetéhez és a lányához fűződő sorait. Volt bennük valami füstös és édes, mint egy szál fehér gyertya a rossz szellemek ellen és egy csepp méz a mindennapok megédesítéséhez.

Másrészt Reynaud, a falu papjának fejébe nyernek bepillantást az olvasók, ami már kevésbé finom, inkább sötét, mint egy tábla 80% kakaót tartalmazó étcsokoládé. A sorok mögött azonban, ahogy szépen lassan kibomlanak a szálak, itt is több van, néhány szem mogyoró a múltból, egy kis marcipán az elnyomott vágyakban.

Ez a két nézőpont tökéletesen kiegészíti egymást és mindegyik sejtet jó néhány titkot a háttérben, elsősorban a szereplők múltjában.

Joanne Harris szépen ír. Tetszett a képies és ízes stílusa, ahogy láttatta a legapróbb dolgokat és éreztette az aromákat és ízeket. Az olvasónak összefut a nyál a szájában, ahogy elképzeli Vianne boltjának finomságait és szinte látja maga előtt az édesség halmokat színes és fényes papírba burkolva, szalaggal átkötve. Épp ezért ezt a könyvet képtelenség nassolás nélkül olvasni. Egyszerűen muszáj néhány falat csokoládét elmajszolni, vagy meginni egy bögre forró csokoládét. Én legalábbis nem bírtam ellenállni az édes kísértésnek, ahogy az a mellékelt képen is látszik.

A karakterek mind szerethetők, még a negatív szereplők is. A történet lényegében egy francia falu életét mutatja be, ahogy élik megszokott, egyhangú és kissé szürke életüket és ahogy egy olyan egyszerű, ám különleges dolog, mint a csokoládé kizökkenti őket ebből a fantázia és a boldogság felé.

Nagyon tetszett, ahogy változtak, fejlődtek a személyiségek, ahogy kibontakoztak a jellemek és ahogy egy összetartó közösséggé váltak minden különbség ellenére is. Jó volt olvasni róluk, mert hétköznapi és valóságos emberek.

A hétköznapi problémákat és eseményeket azonban egy csipet mágia is fűszerezi. Nem sok, csak annyi, mint ahány csepp gyümölcsös ízt adnak a forró csokoládéhoz különlegessé téve az aromát. 

Tetszettek Vianne apró praktikái, amik megmaradtak a babonaság határán, tetszett, hogy nem tartotta magát boszorkánynak, hogy a varázslat mellett a racionalitásban is hitt, hogy úgy varázsolt, hogy közben nem is használt varázslatot. Mégis mindezek mellett ott volt az igazi mágia lenyomata, pont mint Papucs. Anouk volt talán az, aki a legtöbbet hordozott ebből a vonalból és aki az egyik legkedvesebb szereplőmmé vált. Aranyos, okos és nyitott szívű kislány, aki biztosra veszem, hogy még sokra viszi.

A falu mindennapjai érdekes témákat érintenek. A családi kapcsolatok, - itt elsősorban Armande esetére gondolok, aki a másik legkedvesebb szereplő volt számomra,- az egyház szerepének kérdése, a kívülállókhoz való viszony, vagy a háziállatokhoz való ragaszkodás mind-mind feltűnik a könyvben. Ezek az elemek pedig értékes gondolatokat adnak az olvasónak és kissé megmozgatják a szívet és az agyat is.

Összességében tehát remek könyv, igazi édes ínyencség, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki szereti a csokoládét. 

Olvasás közben édesség fogyasztása erősen javallott.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető."

Kiegészítés:

A történetnek van folytatása, szám szerint még két kötet: Csokoládécipő és Csokoládés barack. Már csak a második kötetet kell beszereznem és teljes lesz a trilógia a polcomon. 

Az írónőnek azonban van még könyve bőven, többség magyarul is elérhető az Ulpius-ház jóvoltából. Mivel a stílusa megkapó, biztosan fogok még olvasni a tollából, amint elteltem a csokoládé ízével.

A filmes borítóból gondolom már mindenkinek világos, készült a Csokoládéból mozifilm is. Pár éve láttam, de nem nyűgözött le igazán. A könyv szerintem sokkal többet ad és jobban megragadja a szíveket. Ettől függetlenül, lehet hogy újra megnézem, hátha a könyv ismerete után más szemmel nézem majd.