2014. február 25., kedd

A vízisten menyasszonya 6.

Piros és Szoa van a borítón az elmaradhatatlan virágokkal. Vastagságra szokásos, 188 oldal és mást nem is nagyon kell előzetesen tudni róla.
Már a 6. kötet, és bár még mindig igényes és szép a rajzolása, általában nem panaszkodom a lassan folydogáló cselekmények miatt, ez a rész mélyrepülés volt számomra. Mielőtt azonban részletezem ennek okát, íme a fülszöveg:

"A történet kezdetén Szoa kész volt feláldozni életét Habeknek, a félelmetes istenségnek, hogy megmentse aszály sújtotta faluját a pusztulástól. A hatalmas vízisten azonban nem ölte meg, hanem varázslatos királyságába, Szugukba vitte. Itt Szoa megismerkedett az elemek szeszélyes isteneivel, illetve titokzatos férjével, aki ugyan asszonyává tette, de azóta szinte tudomást sem vett róla. Bár Habeknek minden vágya, hogy igazi férjként bánjon Szoával, az őt sújtó átok miatt nappal egy kisfiú testében kell élnie, és csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Habek el akarja rejteni Szoa elől különös titkát, ezért éjszakánként Mui álcája mögé rejtőzik, és a többi különös istenséggel együtt verseng a kegyeiért. Vajon a vízisten végre elárulja titkát Szoának, vagy a cselszövő, féltékeny isteneknek sikerül végleg éket verni Habek és emberi menyasszonya közé? Ráadásul egy rejtélyes alakváltó is szemet vetett Habekre, mesterkedéseinek köszönhetően pedig a vízisten úgy hiszi, hogy előző emberi asszonya még életben van!"
Ez a fülszöveg gyakorlatilag egy rövid összefoglalója az előző részeknek. Nem árul el semmit az aktuális kötet cselekményéből, aminek a meglepetésen kívül sokkal egyszerűbb oka is akad: ebben a részben lényegében semmi sem történik.
Az ötödik kötetben szereplő tényállás cseppet sem változik. Istenek továbbra is szövögetik csúnya terveiket egymás ellen, természetesen a háttérben, hogy az olvasó véletlenül se lássa át ezt a pókhálót. Szoa továbbra is naiv, míg Habek passzív. Nakbin (vagyis inkább utánzata) pedig továbbra is egy idegesítő, bosszantó nőszemély, akit szívesen megcsapkodnék néha.
És ennyi, se több, se kevesebb. Oké, a végén ott a  "csattanó", a mézesmadzag, hogy az olvasó sikoltson a folytatásért, mégsem nyomja el a kötet érdektelenségét.
Szeretem a lassan kibontakozó történeteket, nem zavar, ha akad benne mellékszál, de ez a végtelennek tűnő álldogálás nagyon nem tetszik. A cselekmény és a szereplők is megrekedtek egy ponton, amiből úgy néz ki, nem tudnak kimászni. 
Szoa szerelmi nyafogása és határozatlansága kezd idegesítővé válni. Az pedig, hogy még mindig nem derült ki Mui és Habek kapcsolata, nem izgalmasabbá, hanem unalmasan megszokottá teszi az eseményeket. Egyedül Nakbin rázza fel kicsit az állóvizet az új szereplő mellett. (Mert kellett még egy istenség, nem volt elég az elhanyagolt mellékszereplők száma...) Ez a vonal viszont annyira szappanopera ízű, hogy a kötet végén érdeklődés helyett viszolygás futott végig a gerincemen.
Egyszerűen nem akarok több nyűglődést. Habek álljon végre a sarkára és viselkedjen férfiként, mit férfiként, istenként, hiszen az volna. Szoa pedig végre lássa meg azt, ami majd' kiszúrja a szemét. Szóval haladjon végre a cselekmény, különben morcos leszek!
Ez a kötet nekem tehát csalódást okozott, bár a rajzolása megjegyzem még mindig gyönyörű. Remélem, a folytatásban összeszedi magát a szerző és a szereplői is.
Aki olvassa és kedveli ezt a sorozatot, az ne hagyja ki ezt a részt se, bár a cselekmény szempontjából akár át is lehetne ugrani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése