2015. június 24., szerda

A hosszú dal

Ezt a könyvet Kristen adta kölcsön mindenféle előzetes információ nélkül. Megtetszett neki, megvette és már nyomta is a kezembe, hogy teszteljem le. Nyomtatott betűkre pedig sosem mondok nemet.
A borító egyszerű, de szép. Közel négyszáz oldal, ám a kötet végén helyet kapott a szerző utószava és egy interjú is.
Fülszöveg önkényesen megvágva:
" Andrea Levy, Orange-díjas írónő regénye Július, a fekete háziszolga életét meséli el. Július a 19. századi Jamaicán rabszolgaként éli mindennapjait. „Leleményes, ravasz, kedves, vonzó, szívós, kétségbeesett és szerelmes.” Így próbál életben maradni, és előrébb jutni a rabszolgaság kegyetlen és megalázó korszakában.

A hosszú dal édes-bús történet egy asszonyról, akit a számtalan megpróbáltatás sem tör meg, és élete végéig megőrzi derűlátását, emberi tartását, humorát."
Ez a könyv kicsit úgy éreztem, mintha érzelmileg zsarolna. A téma ugyanis megköveteli, hogy egy empatikus olvasó átérezze a szereplők helyzetét és ehhez mérten kedvelje őket. Ráadásul az írói utószót olvasva a motiváció is adva van, hiszen Andrea Levy szeme előtt kifejezetten nemes cél lebegett. Szóval hogy jön egy mezei olvasó (mint én) és ítéli meg negatívan a könyvet vagy szereplőit, mikor a rabszolgaság csúnya dolog és tessék szimpatizálni velük.
Nos, kedves zsaroló könyvecske, úgy jövök és kritizálok, ahogy nekem tetszik, mert ez egy fikció. Július kitalált szereplő és hiába van a könyvben nagyon sok valóságos jelenet, attól még mese marad. Ez a mese pedig nekem túlságosan direkt volt.
Egyrészt nem szeretem, ha érzelmileg zsarolnak. A könyv feléig szinte bűntudatom volt, amiért egyáltalán nem szimpatizáltam senkivel. Se feketével, se fehérrel, sőt még a kutyával sem, mert mind számítónak, ridegnek vagy épp közönyösnek hatottak a szememben.
Másrészt velem egy narrátor ne beszélgessen. Személyes rigolyám, hogy függetlenül attól, hányas szám, hányadik személyben szólal meg a narrátor, én maradjak ezen kívül. Tehát nem kedvelem, ha a főhős közvetlenül megszólítja az olvasót, kiszól a könyvből, mert kizökkent az olvasási ritmusomból. Kényelmes elhatárolódásból tökéletesen bele tudom élni magam bárki életébe, de ha direkt módon nekem szegezi, hogy ezt képzeld el, meg ezt érezd, akkor oda a varázs. Mert míg az első esetben észrevétlenül eggyé válok a könyvvel, addig az utóbbiban érzem, hogy van ő és vagyok én és ez két külön világ.
Ebből adódóan a narráció végig zavart és a főhőst képtelen voltam megszeretni. Július számomra cseppet sem volt vidám, ravasz és főleg nem láttam benne azt az erőt, amit egy ilyen könyvtől elvártam volna. Ő egy átlagos lány, a korszaknak megfelelő átlag rabszolga élettel és egy csipetnyi szerencsés véletlennel. Nem éreztem, hogy igazán küzdene a változás érdekében, pedig ez lehetett volna az a momentum, ami kiemeli a többiek közül. Az idősebb énje pedig, aki folyton a számba akarta rágni, milyen helyes volt fiatal korában, kifejezetten bosszantó volt.
Persze, az írónő épp az akkori hétköznapokról kívánt szólni és ennek meg is felelt, csak hiányzott valami. Valami plusz, valami különleges. Az egyszerű naturalizmus ugyanis nem elég. Akad a könyvben bőven erőszak és mocsok (néhol szó szerint...), de csak annyira hat az olvasóra, mint a szereplőkre. Megvonja tőle a vállát és megy tovább.
A történetben ugyanis a rabszolgától az úrig mindenkinek vacak élete van így vagy úgy, amibe beletörődött és elboldogulgat vele. A légkört a keserű közöny határozza meg és ezen a humorosnak szánt momentumok sem javítanak. Hiába próbált az írónő néha karikatúrába hajlani, mikor leírt néhány szereplőt, nem tette derűsebbé a könyvet.
Összességében tehát nem egy vidám olvasmány. Nekem túlságosan direkt volt ezzel a narrációval, pedig maga a téma bizony érdekes és olyan, amiről olvasni kellene. Szóval értékelem az írónő szándékát, de ez a könyv nem nekem lett megírva.
Azoknak ajánlom, akiket nem zavar a túlságosan közvetlen narráció és kimondottan a rabszolgaság témájában keresnek olvasnivalót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése