Ebben a könyvben két dolog fogott meg. Az egyik a borító, ami gyönyörű, ráadásul ezek a virágok - ugyan színek nélkül -, belül is felbukkannak egy-egy fejezet elején. Külsőségeit tekintve meseszép ez a kötet. A másik pedig a helyszín, Ausztrália, ahol ez a történet játszódik. Mindez, és hogy épp könnyedebb, romantikus olvasmányra vágytam, bőven elég volt nekem, hogy hazavigyem ezt a könyvet.
384 lapjával kicsit terjedelmesebb olvasmány, ám az elején elég gyorsan lehet vele haladni.
Fülszöveg:
"A kilencéves Alice Hart a világtól elszigetelten él a tenger partján, ahol édesanyja elbűvölő virágai és azok titkos történetei megóvják bántalmazó apjától. Ám amikor egy tragédia visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét, Alice-t az addig soha nem látott nagymamája veszi pártfogásába, aki az Ausztráliában őshonos virágfajok mellett olyan nőknek is menedéket nyújt, akik a kislányhoz hasonlóan magukra maradtak és segítségre szorulnak. A viktoriánus hagyományok szerint minden virág más és más jelentéssel bír; az új életét építgető Alice ezt a virágnyelvet sajátítja el, hogy elmesélje mindazt, amit szavakkal képtelen.
Azonban felnőttkorában egy családi titok, egy megsemmisítő árulás, és egy titokzatos férfi iránt érzett szerelem ráébreszti Alice-t, hogy vannak dolgok, amelyek kifejezéséhez több kell a virágoknál. Ahhoz, hogy igazán szabad lehessen, önmagából kell bátorságot merítenie, és kezébe kell vennie a legelsöprőbb történetet, amelyet ismer: a sajátját."
Ez a történet lényegében három nagyobb egységre oszlik a főhős életkora és élethelyzete alapján. Nekem ez a három rész más-más olvasási élményt adott, így gondolataimat a könyvről is három részre osztanám. Mielőtt azonban belemegyek a részletekbe, általánosságban elmondhatom, hogy előzetes elvárásaimat nagyjából beváltotta. Valóban romantikus olvasmány és igazán változatosan mutatja be Ausztráliát. Csakhogy, amikor belekezdtem, új elvárásom lett, egy családtörténetbe burkolt fejlődésregény. Ennek pici részét megkaptam, ám többségét már nem.
Innentől kisebb spoilerek előfordulhatnak!
A könyv eleje egy remek felvetés egy nagyon szerethető kislányról. Kicsit ugyan meglepett, hogy családon belüli erőszakkal indítunk egy könnyednek gondolt olvasmányt, de szerencsére inkább az érzéseken és nem annyira a tetteken volt a hangsúly. Ez volt számomra a kötet legélvezetesebb része, mivel a szerző nagyon elkapott valamit a gyereknézőponttal. Egyszerre volt kedves, hiszen egy olvasni szerető, kissé komoly, de bátor kislányról olvashattunk, és egyszerre volt nyomasztó a szorongásai és az egyértelmű tragédia felé mutató irány miatt.
Alice gyerekkori énjét tehát nagyon kedveltem. Ezért is gondoltam azt, hogy ez egy jó fejlődésregény lesz, ahol a visszahúzódó komoly lányból okos felnőtt nő válik. Hát, ez nem jött össze, de ne szaladjunk ennyire előre.
A könyv második egysége a nagymama karakteréhez köthető. Kellemes rávezetéssel kerül Alice a nagymama gondjaiba. Tetszett, hogy nem kapkodta el az írónő az összecsiszolódást az új szereplőkkel. A kislány fokozatosan illeszkedett be, és ezt még mindig kellemes volt olvasni. A sok új karakterrel pedig a fókusz a családtörténet felé fordult. Ez egyrészt érdekesnek tűnt, mert ahogy a főhős, úgy az olvasó is kíváncsi lett sok-sok kérdésre. Csakhogy a válaszok úgy jöttek, mint elejtett kenyérmorzsák, amelyeket ráadásul csak az olvasó csipegethetett fel, és ez távolságot teremtett a főhőssel. Ez a távolság pedig egyre nőtt, amit nagyon sajnáltam. Ebben a részben már akadtak feleslegesnek tűnő, töltelék elemek, amelyek visszavettek kicsit az olvasás lendületéből.
A legnagyobb problémám ebben a részben egy dologgal, pontosabban személlyel volt, a nagymamával. Picit sem tudtam megkedvelni June karakterét, és már megint érezhető volt, hogy ebből a sok titkolózásból baj lesz. Aztán persze beütött a baj, és ezzel elértünk a könyv utolsó részéhez, számomra a mélyponthoz.
A kötet harmadik egysége az önálló lábra álló Alice köré épült ismét egy új helyszínen. Ez lehetett volna jó, mert megint felvetette a karakterfejlődés lehetőségét. Lehetett volna kifejezetten romantikus egy kedves úriember miatt. Csakhogy mindezek helyett keretes szerkezet lett belőle és sajnos nem a jó értelemben.
Az elején még értettem Alice lelki nyomorát, mert tényleg sok pofont kapott az élettől, de az a szenvedés, amit itt produkált minden szimpátiámat megölte. Valahányszor azt hangsúlyozták, milyen bártor nő, folyton az zakatolt az agyamban, hogy a menekülés a problémák elől az ország másik felére nem bátorság. Ráadásul ebben a részben mondhatnám, hogy visszafejlődött a személyisége, ám ez nem lenne teljesen igaz. Nem lett belőle visszahúzódó, csak hülye. Félreértés ne essék, nem áldozathibáztatás szempontjából tartom a főhőst ostobának, mert a párkapcsolati erőszak szívás, Alice gondolatai pedig jól lefedik, miért olyan nehéz kilépni belőle. Azért tartom ostobának, mert nem ő oldotta meg ezt a kérdést, mikor pedig már kikerült az áldozat szerepből, akkor sem állt a sarkára, sőt, újra csak nyafogott, ám a dolgok helyrehozásáért egy fűszálat sem mozdított meg. Rettentően bosszantott. Amilyen szerethetőnek találtam gyermek énjét, annyira utáltam meg azt a felnőttet, aki lett belőle.
Érzéseimmel persze nem osztozott az írónő, mivel a kötet lezárása minden problémák könnyed és gyors megoldása volt. Ez nekem nagyon hiteltelennek hatott.
Összességében tehát ez egy remekül indult könyv, ami számomra valahol nagyon félresiklott. Voltak benne unalmasabb fejezetek és akadtak benne számomra nagyon bosszantó dolgok is. A könyv utolsó harmadán rettentően szenvedtem, és ez sajnos rányomta a bélyegét minden könyvhöz fűződő gondolatomra.
Csak azoknak ajánlom, akik sok romantikus könyvet olvasnak, és már megszokták, ha egyik-másik szenvedősebb. Ausztrália iránt érdeklődők előnyben, mert a tájleírás elég jó. (Kenguru ugyan csak egyszer bukkan fel...) Ha viszont valaki egy jó fejlődésregényre vagy családtörténetre vágyik, keresse máshol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése