2020. szeptember 21., hétfő

Száz év magány

Nagyon régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, mert Gabriel García Márquez azon írók közé tartozik, akiket illik ismerni. Ez a könyve pedig talán a leghíresebb, legismertebb, így nem volt kérdés, hogy ha végre Márquez könyvet veszek a kezembe, ez lesz az. Rengeteg magyar kiadása van, én az újabb e-könyv formátumot olvastam a Magvető Kiadótól.
332 lapjával nem tűnik terjedelmes olvasmánynak, míg az ember bele nem ássa magát a Buendía család valóban száz évet felölelő történetébe.
Fülszöveg:
"Gabriel ​García Márquez regénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek maradéktalanul igazolják jó előre beharangozott világhírüket. A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. Gabriel García Márquez élményeinek forrása – nyilatkozatai szerint – a gyermekkor. Egy ősrégi hagyományokat elevenen őrző kis kolumbiai falu mindennapi élete s a nagyszülők meséiben megelevenedő múltja csodálatos képeivel benépesítette a gyerekkor képzeletvilágát. S aztán évitzedeken át kísérletezik azzal hogy formába öntse élményeit. Végül 1965-ben a Mexicóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte „regényfolyója”. „Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam volna” – mondja. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt megírta a Száz év magány-t – sokak szerint a legjobb latin-amerikai regényt."
Elég erőteljes beharangozó, nem igaz? Egy ilyen magaslatokba emelt műnél pedig az olvasónak joggal lehetnek magas elvárásai, pedig pár oldal után dobhatja ki az egészet a kukába. Nem véletlen ugyanis a meghatározhatatlan fülszöveg, ami csupán sejteti, miről is szól ez a könyv. A helyzet ugyanis az, hogy ez egy családregény, ám mégsem az. A szereplők szó szerint véve nem magányosak, mert meglehetősen szapora családról van szó, mégis mindegyik elszigetelt, magányos lélek. Mégsem a magány áll ennek a regénynek a középpontjában. Szóval bármilyen elvárásokkal is kezd bele az olvasó, hamar felejtse el őket, mert ez a könyv nem igazán teljesít elvárásokat, és ezt még élvezi is.
A könyv szövege valóban olyan, mint egy folyó, mintha az író vett volna egy nagy levegőt, majd fejest ugorva a szavak, szereplők és élmények közé végigúszott volna egy meglehetősen hosszú távot szemben az árral. Persze, ha nagyon gyakorlatias akarok lenni, meg lehet határozni, hogy egy család és az általuk létrehozott falu áll a középpontban. Az ő történetüket meséli el, minden generáció tetteit a dicső dolgoktól a visszatérő gyarlóságokig. Kicsit olyan, mint kisiskolásoknak az Árpád-ház története. Van egy fickó, aki megalapítja és van egy utolsó fickó, akivel kihal az egész. Közben meg történtek dolgok, volt fejlődés, volt válság, na meg persze rengeteg házasság és új szereplő.
Azonban nem lehet ennyire leegyszerűsíteni ezt a könyvet, és erre jó példa az elbeszélői stílus. Az események tényleg szakadatlanul folynak, hol egyik szereplő történetét mesélve el, hol a másikét. Hol lassan halad az időben, hol ugrik jó néhány évet. Ami viszont biztos, hogy az olvasónak fogalma sincs hol jár, se időben, se térben. Sőt, néha még a szereplők sem tudják. Persze Macondo egyértelműen egy kitalált hely, ami időnként kifejezetten valósnak tűnik, máskor pedig teljesen meseszerűnek. Az egyetlen dolog tehát amire az olvasó támaszkodhat, az a családfa. Ha képben van, hogy ki kicsoda, ki kinek a fia, anyja, nagynénje, felesége, nagyapja, akkor nem fog teljesen eltévedni. Még úgy sem, hogy minden generációban akad legalább egy José Arcadio és két Aureliano, ha nem több. A női nevek szerencsére cseppet lassabban öröklődnek, könnyebb őket nyomon követni.
Ez eddig egy népes családtörténet, csakhogy az egészet megfejeli a mágikus realizmus a szürrealista elemeket sem mellőzve. Szóval nem elég, hogy van három ugyanolyan nevű szereplőnk a házban, még a szintén ugyanazt a nevet viselő felmenőjük kísértete is bekukucskál időről időre. Ha tehát valaki nem kedveli a misztikus elemeket, mint a hétköznapi csodák, jóslatok, kísértetek és babonák, akkor elég hamar beletörhet a bicskája ebbe a történetbe. A varázslat ugyanis épp úgy hozzátartozik a Buendía családhoz, mint a vérfertőzésre való hajlam.
Szóval ez egy meglehetősen érdekes könyv, érdekes megfogalmazással és érdekes elemekkel. Valahogy mégsem sikerült megkedvelnem. Nem zavart a kuszaság, se a szürreális elemek, és még a családfát is könnyedén tudtam követni, volt azonban valami, amit nem bírtam megemészteni, a szereplőket. Számomra ez a könyv tele volt bolondokkal, és most nem az öreg Buendía hóbortos viselkedésére gondolok (azt kifejezetten szórakoztatónak találtam), hanem az érthetetlen viselkedésekre, amelyek eredménye oktalan halál, céltalan szenvedés és vérfertőzés volt. Kicsit olyan volt ez a regény, mint egy erotikus szappanopera, mert végeredményben az volt a lényeg, hogy ki kivel szexel, kinek kitől van gyereke, és hogy tudja-e hogy ki az anyja vagy épp az apja. Megsúgom, általában nem, ezért próbálkozik be egy fickós ifjú Buendía a nagyanyjánál... Néhol persze ezek a titkok okot adtak a kavarodásra, ám az esetek nagy részében nagyon is tudták, mit cselekednek, mint a nagynéni, aki az unokaöcsit kényeztette az ágyban... Nekem ez a vérfertőző hajlam a harmadik generációnál is ismétlődve már cseppet sok volt. Pedig az sem mindig volt jobb, ha nem a saját udvarukban kerestek feleséget, lásd az ezredes és a tíz éves kislány románcát. Persze, biztos vagyok benne, hogy van olyan olvasó, aki romantikusnak találja vagy szenvedélyesnek, de nekem egyszerűen csak beteg volt.
Ami még rontotta számomra az olvasási élményt, az a szerencsétlenségek sorozata volt, amitől egyáltalán nem lett jobb a kedvem. Oké, egy ilyen címnél sejtettem, hogy nem cukormázas minden, de amikor jót nevettem a szürreális elemeken, és időnként nyugtáztam a "nagy szerelmet" (ha nem vérrokonok között szövődött), akkor is mindig jött valami, amitől valaki meghalt, a másik meg megkeseredett. Aztán persze színre lépett a következő generáció a reményével, ami egy idő után tudtam, hogy hiú ábránd csupán. A végére már konkrétan elhagyta a számat ez a mondat: Haljon már ki ez a család! mert nem akartam még egy generációnyi szenvedést végigolvasni.
A könyv tehát cseppet sem vidám. Néhol azonban a nem vidám elemekben rejlik az igazi értéke. Péládul a háborús részekben az író remek utalásokat ejtett el szürrealizmusba csomagolva a valóságról. Ezek tetszettek a legjobban. 
Összességében tehát nehéz megállapítani, mit is gondolok erről a könyvről. Nem mondhatom, hogy tetszett, mert a szereplőket nem kedveltem (tisztelet a kivételnek), és időnként nagyon szenvedtem vele, mégsem bántam meg, hogy kézbe vettem. Volt néhány rész, ami emlékezetes maradt, néhány gondolat, amit jó volt olvasni, és minden nyomorúság ellenére valahol szórakoztatónak találtam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik elhivatottak a klasszikusnak számító művek iránt, akik szeretik az elvont dolgokat, és úgy érzik, képesek megemészteni a vérfertőzés gondolatát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése