Nász és téboly

 Az Ambrózy báró esetei sorozat negyedik kötete ránézésre épp olyan, mint a többi. A borító megszokott a kalapos hölggyel és a meggyűrt fotográfia hatással, illetve vastagságra is beállhat a sorba közel ötszáz lapjával. Igaz, nincs annyira terjedelmes, mint a harmadik kötet, ám ez nem is baj.

A külcsín tehát megszokott, ám a belbecs hagy maga után némi kivetnivalót. Rögtön ki is fejtem, de előtte fülszöveg:

"1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el."

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész letette. Aki olvasta, az tudja, hogy egy meglehetősen gonosz függővégnél. A felütés tehát izgalmas, főleg, mert a nagy kérdést, hogy mégis kit vesz nőül a báró, az író megfejelte egy bűnténnyel, ami kifejezetten tetszetős. A történet így remekül indult, és más irányt mutatott, mint az ember várta, ami dicséretes.

Hogy az olvasó megkaphassa a fülszövegben ígért teljes képet a múlt titkairól, a könyv ezúttal is két szálon és két idősíkon halad. Egyrészt a jelenben az esküvői előkészületekkel Mili szemszögéből, másrészt a múltban Richárd nézőpontjából. Igen, a báró végre több hangot kapott. Ez pedig teljesen rendjén is van, amíg az olvasó cirka száz-százötven oldal után rá nem ébred, hogy ezt a nyomozást bizony Ádám és Éva idejében kezdjük. Itt merült fel számomra az első probléma, a rettentően túlnyújtott felvezetés. Őszintén szólva időnként nagyon untam, főleg a kisasszony szemszögét. A múlt titkát ugyanis össze lehetett volna foglalni három fejezetben, míg az esküvő előkészületeit legfeljebb kettőben. Csakhogy ez nem így alakult, így Richárd "sötét múltjának" hosszúra nyújtott előzményei mellett végig kellett rágnom magam Mili se veled, se nélküled lányos nyafogásán, amit csak egy-egy előkerült hulla tett időnként érdekessé. 

Tudom, tudom, boszorkány vagyok, amiért gyilkosságokra van szükségem, hogy élvezetesnek találjam ezt a könyvet, csakhogy ez egy krimi. A krimi veleje pedig a gyilkosság, és minden fiatal fruska szereplő ellenére, ez a történet bizony nem egy lányregény. Sőt, megkockáztatom, hogy nem is romantikus a szó szerelmi értelmében. Ezzel pedig el is jutottunk a valódi problémámig, mert a terjengősség nálam bocsánatos bűn, az átgondolatlanságot azonban főben járó vétségnek érzem. Ezt azonban nem tudom kifejteni cselekményleírás nélkül, szóval Vigyázat Spoilerek!

Mivel úgy éreztem, hogy a történet szerelmi szála, ami egyébként cérna vékonyságú, mert Mili időnkénti sóhajtozásában kimerül, teljes mértékben mellékes, egy idő után nem különösebben érdekelt a kikényszerített házasság kérdése, csak a nyomozásra fókuszáltam. Reméltem ugyanis, hogy egy csavaros és izgalmas titok bújik meg a múltban, ami sejthetően egy rosszul végződött románcban gyökerezik. Eddig stimmeltek is megérzéseim, kiderült, hogy Richárd volt szerelmes ifjú, és izgalmas módon veszítette el a karját. (Nagyon tetszett, hogy az író nem a kézenfekvő módját választotta a végtagvesztésnek.) Csakhogy a múlt és jelen szálainak összevarrása rettentően hányavetin sikerült. Oké, a báró exe legyen a hunyó és álljon bosszút, de legalább okot adjanak neki. Konkrétan mintha Richárd első szerelmének két személyisége lenne, a normális, szerelmes lány, aki kicsit sáros, és az őrült fúria, aki logikátlan, érthetetlen és indokolatlanul vétkes minden súlyosabb bűnben. Egyszerűen nem volt motivációja a "bosszúra", hiszen a báró nem ártott neki, és ezt hét éve még tudta is, azért mentette meg a férfi életét... De tegyük fel, beverte a fejét, megzakkant, úgyis mentálisan terhelt családból származott. Richárdnak azonban nincs ilyen mentsége arra, hogy a legokosabb nyomozó a székesfővárosban a kisujját sem mozdította, hogy szerelme halálának körülményeit felgöngyölítse. A makacs pasas, aki mindig mindent maga akart elintézni, és aki hót szerelmes a csajba, megelégszik egy összecsapott rendőrségi jelentéssel. Hol van itt már megint a logika? Gondolom elgurult a fűben, mint a fent említett hölgynek az esze... No, de ha nem lenne elég a "bosszú" érthetetlensége (illetve a kérdés, hogy miért pont 7 év után jut a hölgynek eszébe bosszút állni a semmiért), az egészet megfejelte egy indokolatlanul nyálas lezárás. Richárd szerelmi vallomását annyira éreztem reálisnak, mint exbarátnője fejre pottyanás utáni viselkedését. Sajnálom, de én egy picurka kémiát sem éreztem a két főhős között. (Igen, az előző rész végén az idősebbik lánynak drukkoltam, bár sejtettem, hogy nem lesz igazam.)

Spoilerek vége!

Összességében én ezt a bűnügyet nagyon átgondolatlannak éreztem. Mintha az írónak is feltűnt volna, hogy nincs meg a kellő romantikus szikra a főhősök révbe éréséhez, ezért gyorsan kanyarított köré egy zsarolást, aztán elsodorta a következetlenség árja. A cím legalább ezúttal is találó, túl sok itt a tébolyodott karakter. Pedig akadtak remek alapanyagok, mint például Kaméleonka, hogy egy logikus történet kerekedjen belőle, de sajnos csalódnom kellett. Nekem tehát ez a rész nem tetszett, nyomába sem ért az előző három kötet összeszedettségének.

Tudom, az Ármány és kézfogó függővége bosszantó, ám aki szereti Richárd hideg logikáját, inkább ott álljon meg, mert ebben a részben nem fog sokat találni belőle. Ha viszont az olvasó romantikus lelkületű, és jobban érdekli Mili szerelmi élete, mint egy gyilkosság felderítése, olvassa el nyugodtan ezt a részt is, a cukormázas lezárás úgyis a kedvére lesz.

 

Kiegészítés:

 Ahogy az előző kötetnél írtam, az író nem állt le, az eredetileg trilógiának tervezet történetet (Bárcsak úgy maradt volna!) megtoldotta egészen a hatodik részig. Legalábbis jelenleg itt tart, aztán ki tudja, lesz-e hetedik és nyolcadik kötet is. Ami viszont biztos, az ötödik részt (Szer'usz világ) már nem fogom elolvasni. Nem csak azért, mert csalódtam Richárdban, hanem azért is, mert Márika a következő rész főhősnője és narrátora. Ha pedig van valami, ami nagyon idegesített ebben a történetben, az a kislány fecsegése. Lehet megkövezni, de nekem egyáltalán nem szimpatikus a karaktere főleg szófordulata állandó ismétlésével. Viszont, ha nyomtatásba kerül további kiegészítő novella, mint a Beretva és tőr, illetve a Bitó és borostyán, annak szívesen adnék még esélyt, mert számomra a báró estei egy századfordulós krimisorozat és nem habcsókos lányregény.