Csavargások XVIII.

Itt a csavargások igazi szezonja. Szép az idő, utolsó nagy hajrá van a munkahelyemen (aztán egy-két hónapig nyugi lesz) és már a nyaralás is le van szervezve. Szóval minden ideális arra, bóklásszam kicsit.
Az elmúlt hetekben három helyszínen is csavarogtam, lássuk őket időrendben:

Nyíregyháza

Régóta terveztük San Diegóval, hogy elmegyünk Nyíregyházára. Elsősorban az állatkert érdekelt minket, ám még egyikünk sem járt a városban sem. A pünkösdi hosszú hétvégén az utolsó pillanatban foglaltunk szállást egy éjszakára, majd felkerekedtünk és átvágtunk a fél országon.

Szerencse, hogy csak egyetlen éjszakát töltöttünk ott, mert a szállásunk Nyírpazonyban hagyott bőven maga után kivetnivalót (egyikünk sem dohányzik, így a szoba minden zugába beleivódott füstöt cseppet sem tudtuk értékelni, ahogy a papírvékony falak általi hajnali ajtócsapkodós ébresztőt sem), és ezen még a finom és bőséges reggeli sem javított túl sokat. Illetve elég gyorsan konstatáltuk, hogy Nyíregyháza belvárosa laza húsz perc alatt megtekinthető és az állatkerten illetve a fürdőn kívül nem rendelkezik megcsodálandó pontokkal.

Azonban nem keseregtünk, fél napot eltöltöttünk azzal, hogy bejártuk a várost kincseket keresve. Nyíregyháza ugyanis tele van geoládákkal. Sőt, mondhatom, hogy igazi geoláda paradicsom és a többségét ugyanaz a kreatív emberke telepítette, akinek ezúton is köszönöm, hogy a rejtvényeivel lekötött minket több órára.

Az elsődleges úti célunk azonban az állatkert volt, így másnap, a nem túl kellemes panzióbeli éjszakánk után, el is mentünk ide.

Keresd a picit!

Rendszeres olvasóimnak nem kell bemutatnom állatok iránti szenvedélyemet, írtam bőven erről korábban. A lényeg, hogy jártam már nem egy állatkertben, épp ezért örültem nagyon, hogy a nyíregyházi ennyire szuper. Hatalmas területen foglal helyet, tetszettek a földrajzi koncepcióban elhelyezett kifutók, a kreatív megoldások, hogy minél közelebb érezze magát a látogató a megcsodált állatokhoz (például a zsiráfok mögött látható lombkorona szinten húzódó ösvény) és imádtam a hópárducokat. Egy teljes napot bóklásztunk itt, cuki vörös pandát, lusta oroszlánt, sok bébi állatkát - mert tavasszal rengeteg a pici zsiráfból, tevéből, vízilóból, majomból, kenguruból és makiból - bámulva, kecskéket simogatva és trópusi házban izzadva. Itt tényleg volt minden, még kisebb ócenárium is cápákkal. A tyúkok és pávák szabadon szaladgáltak, az állatoknak volt elég tere és egyik másik különösen szórakoztatónak bizonyult. Például az orrszarvú, aki nem kedveli a roller hangját és valahányszor egy kisgyerek elgurult rollerrel a kerítése mellett, rohamra indult. Ezzel nem kevés gyerkőcre hozta rá a frászt, ahogy a döngő léptű vágta után megtorpant a kerítésnél és morcosan prüszkölt egyet.

Cápa!

Úgyhogy igazán remek hely, megérte a sorban állást. Megérte a lepirulást a napon, mert a fókashow igazi attrakció volt és megérte a rászánt időt, mert én is csak másodszorra vettem észre a második sziklán szundikáló hópárducot. Mentségemre szóljon, hogy volt olyan csapat, aki közölte, nincs is itt hópárduc és arrébb állt, pedig a cicus hosszú farkincája szinte az orruk előtt lengedezett...

Remekül éreztük magunkat és cseppet sem bántam meg, hogy utaznunk is kellett ezért az élményért, mert ez az állatkert bizony megközelíti a bécsi színvonalát. Tudom tehát ajánlani.

Kis kecskét simogatni olyan jó!

Vörös panda épp vacsorázik

A félkegyelmű

Azt hiszem, egy időre kiábrándultam a színházból. Nem mondanám, hogy kifejezetten sűrűn jártam volna, azonban az esetek egy részében egyáltalán nem azt kaptam ezen alkalmaktól, mint amit elvártam volna. Hiába választ ugyanis az ember egy klasszikus darabot, végül úgyis egy újragondolt, modern feldolgozást fog kapni, ami csupán köszönő viszonyban van az eredeti művel. Ezt pedig nem csupán a saját tapasztalataimra alapozom, hanem a barátaim véleményére is.

Művészeti anyagok az évszázadok során
1500-as, 1600-as, 1700-as és 1800-as évek: olajfestmény
Aztán hirtelen: Srácok, kiállítottam egy vécét

Történt ugyanis, hogy Dörmi barátom lepasszolt nekem két színházjegyet, mivel mégsem tudott elmenni az előadásra. Boldogan át is vállaltam őket és meggyőztem F. barátomat, hogy kísérjen el. Ő mindig partner, ha kulturális programokról van szó.
Hétköznap esti előadás volt a Pesti Színházban, így mindketten közvetlenül munkából és meglehetősen fáradtan érkeztünk meg. Számítottunk rá, hogy nem lesz könnyed a darab, hiszen Dosztojevszkij egyik regényéről, A félkegyelműről volt szó. Az orosz drámák pedig sosem egyszerűek. Azt azonban nem sejtettük, hogy teljes agyzsibbasztásban lesz részünk.
Az első felvonás még fogyasztható volt, bár rögtön megállapítottuk: "Na, már megint egy modern feldolgozás.." Elvoltunk vele, néhol humorosnak is találtuk és a kreatív hangeffektek kifejezetten tetszettek. Aztán jött a szünet (amikor az okosabbak meg is szöktek a nézőtérről) és a második felvonás, ami egy betépett, depresszív utazás volt az értelmetlenség mezején. Indokolatlan gyerekszínészek. Hosszan elnyújtott, sehová sem vezető és semmiről sem szóló monológok. Cserépkályha tetején gubbasztó főhős. (Mondjuk a fizikai állóképessége csodálatra méltó volt.) Melankólia, gusztustalanodás (Csak nekem nem vicces, ha az egyik szereplő levizeli a falat?) és karácsonyfaizzók. Merő káosz az egész, aminek a nyomasztó hangulata ránk telepedett és ettől még fáradtabbnak éreztük magunkat. Felért egy finomabb kínzással és hazafelé sem igazán sikerült megfejtenünk, hogy a még befogadható újításból, hogyan lett egy ennyire elborult valami.
Most egy ideig biztosan nem vágyom színházba és legközelebb kétszer is meggondolom, hogy elfogadjak-e egy hirtelen jött jegyet.

Rise Against
Jó néhány éve, mikor az egyik egyetemi csoporttársam megtudta, hogy nem eszem húst, közölte velem, hogy akkor biztosan szeretem a Rise Against, mert minden tagja vegetáriánus. Nos, nem, nem ezért szeretem őket, bár kétségtelenül szimpatikusnak találom, hogy van egy hasonszőrű emberekből álló punk-rock banda a világon. Azért szeretem őket, mert tetszik a hangzásuk és lélekben pont olyan hippi idealisták, mint én. Olyan problémákra hívják fel a figyelmet egy-egy dalukkal, amelyek nagyon sok embert érintenek és ez a rendszer elleni lázadás a punk vonal egyik remek eleme.
Szóval nagyon kedvelem ezt a bandát, így mikor megtudtam, hogy fellépnek a Budapest Parkban, rögtön vettünk is rá két jegyet San Diegoval.
Ez volt az új albumuk, a Wolves bemutató turnéjának egyik állomása. Persze ettől függetlenül nem csak új számokat játszottak, hanem minden egyes slágert és a hazai vonatkozás miatt a Swing Life Away is terítékre került. Másfél órát végignyomtak remek hangulatban. Belefért még egy hosszabb monológ is az említett hippi szellemük miatt, amit örömmel fogadtam.
Meg kellett azonban állapítanom, hogy kezdek öreg lenni, vagy kijöttem a formámból, mert néhány ember rettentően idegesített a tömegben. Sosem értettem, miért ugrál valaki hátizsákkal a tömegben, mikor van ruhatár, illetve miért kell meggyújtani egy cigit, mikor mozdulni sem lehet, olyan szorosan vannak az emberek összepréselve. Nem sokon múlt, hogy megégetett, de cserébe azért jól ráugrott a bokámra, hogy érezzem a törődést. Attól, hogy kicsi vagyok és ha nem muszáj, nem lökdösődöm, még igazán észrevehetné, hogy más is áll szinte az aurájában, hála a többi húszmillió embernek. Szóval volt egy kis fennakadás, de arrébb küzdöttük magunkat a tömegben (praktikus, ha az ember lánya férfi kísérővel van, aki lökdösődik helyette) és onnantól már minden rendben volt.
Nagyon örülök, hogy elmentünk. Igazi élmény volt és ha a közeljövőben jönnek még Magyarországra, szívesen megnézem őket újra.