Két város regénye

Régóta szerettem volna Dickens tollából olvasni. A Szép remények már évek óta mozgatja a fantáziámat, azonban kedvenc picike könyvtáramban nincs bent és érdekes módon a MEK-en (Magyar Elektronikus Könyvtár) is hiánycikk. Viszont belebotlottam ebbe a művébe és úgy döntöttem, kezdetnek jó lesz.
Nos, nem csalódtam, Dickens kedvemre való. (David Copperfieldet viszont valószínűleg kihagyom, mert a film nem hagyott bennem pozitív nyomot.)
1912-es kiadást olvastam, ami 446 oldalra rúg Bálint Mihály fordításában. Érdekesség, hogy a keresztneveket is lefordította. Akad ennél szebb borítójú változat is, ha valakinek nem tetszene ez a régies kék.

Fülszöveg:

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele…”

Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London. Két város – és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia.

Dickens, ha úgy tetszik, tipikus 19. századi író. A stílus a korszellemnek megfelelő, ám aki tartana tőle, hogy esetleg elvesznek a sorok a részletekben, megnyugodhat, kifejezetten olvasmányos. Az elején akad néhány szál vagy esemény, amit az olvasó nem igazán tud hová tenni, mivel mellékesnek tűnnek, ám a végére minden összeáll egy nagy egésszé.

A cselekmény is a századnak megfelelően romantikusan kalandos. Romantikán ezúttal a stílust értem (a fülszöveg szerelmi háromszög ígérete ne tévesszen meg senkit), amelyhez az önfeláldozó gavallér urak és az érzékeny lelkű hölgyek karakterei tökéletesen illenek. A szereplőket tekintve tehát ismét tetten érhető a korszellem, bár Dickensnek megvan a maga sajátos vonzalma a kifejezetten negatív figurákhoz. Akad néhány szereplő, akiket az olvasó szívesen agyoncsapna, annyira hasonlítanak néhány kevésbé közkedvelt ízeltlábúhoz. Nélkülük viszont nem lenne meg a kontraszt, amitől a pozitív figurák kifejezetten szimpatikussá válnak kiszámítható jellemvonásaik ellenére is.
Apropó kiszámíthatóság, a gyakorlott olvasó (főleg ha nem ez az első regénye ebből a korból) könnyedén kitalálja, hová is vezetnek a szálak és mi lesz a végkifejlet. Ez azonban nem von le a könyv értékéből, mert a lezárás mindenképpen izgalmas, bámulatos és fájó egyszerre.

La Guillotine

Nagyon tetszett a francia forradalom ábrázolása, mert cseppet sem volt elfogult. Megmutatta benne a lelkes változtatásra való hajlamot és nem kertelt a kiváltó okokról, azonban azt is leírta, hová vezet az őrült lelkesedés. Történelmi ismeretek fényében mi már tudjuk, milyen fázisokon haladt végig La Guillotine véres táncmulatsága, a könyv szereplői azonban nem és pont azt teszik, amit az akkor élők is tettek.
Sydney természetesen az én szívembe is belopta magát, mert az önzetlen és tiszta szeretet és az a bátorság, amit jelképez minden században megállja a helyét.
Összességében tehát tetszett és arra motivált, hogy még több klasszikust vegyek a kezembe. (Szép remények még mindig dobogós az elolvasandó könyveim listáján.)
Bátran ajánlom mindenkinek, aki tenne egy próbát Dickensszel, aki kedveli a 19. század regényeit, illetve aki a nagy francia forradalom izgalmaira vágyik. Egy nagyon fontos tanács azonban megjegyzendő: Ha lassúnak találod az elejét, ne add fel, mert amint La Guillotine őnagysága munkához lát, az ember azt sem tudja, hol áll a feje...