Ez a könyv behúzott a csőbe. Bedőltem a gyönyörű borítónak és az ígéretes fülszövegnek.
Agave borítók mindig tetszetős darabok, ám ez most különösen vonzó lett. Sejtelmes, hangulatos, egyszerűen gyönyörű és figyelemfelkeltő. Ehhez pedig hangzatos cím és érdekes fülszöveg társult. Nem csoda hát, hogy felkerült a Könyves kívánságlista rovatom első lajstromára. Még a sok negatív értékelés sem rontotta lelkesedésemet.
Aztán megláttam a könyvtár egyik polcán és lecsaptam rá, majd nagy reményeket szövögetve nekiláttam az olvasásnak. Rövid időn belül azonban hatalmasat csalódtam. No, de mielőtt rátérek a részletekre, íme a mézesmadzag fülszöveg:
"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."
Érdekesnek és izgalmasnak tűnik, ugye? Hát megsúgom, nem az. Alig több mint 300 oldal nekem mégis inkább 3000-nek tűnt, olyan lassan haladtam vele.
Az első öt-tíz oldal után megállapítottam, nem kedvelem a főszereplőt, ellenszenvem pedig csak fokozódott a továbbiakban. Énregény, vagyis minden Jake szemszögéből van, ami tekintve negatív érzelmeimet az úriember iránt, nem tette élvezetesebbé számomra a könyvet.
No, de hogy mi problémám volt a vérfarkassal? Röviden a stílusa, ahogy megpróbált baromi fennkölt gondolatokat produkálni, mégis laza maradni. Nem jött össze. A szent és a profán megfelelő arányban elegyítve tökéletesen megfér egymás mellett. Itt viszont Jake jött a beképzeltségnek tetsző modorában műveltsége minden szegletével, mert ő pontosan tudja, melyik évben, milyen híres irodalmi művet adtak ki, latin tudását pedig sűrűn kell az olvasó orra alá dörgölni, elsősorban anatómiai latin szempontjából. Mindezt megfejelte a rengeteg szexuális utalással az erre vonatkozó kifejezések széles tárházát felvonultatva. Mert az olvasónak nem csak az a fontos, hogy épp egy fibulát rágcsál vérfarkasunk, hanem az is, hogy közben micsoda merevedése van.
Jake amúgy állandóan fickós, szinte mindenre gerjed, még egy női kisujj körmének képzetére is. Közben pedig nyavalyog, mert ő már mindent megélt és nincs már kedve a halhatatlansághoz. Bosszantóan irritáló figura, ám ezt még lenyeltem volna, ha történik közben valami érdekes, vagy végig ilyen marad.
Csakhogy a cselekmény rettentő lapos, alig van benne egy kis izgalom, az is csak a könyv felén túl és motivációt sem sokat találtam. Oktalan kergetőzésnek tűnt a vérfarkashajsza a sok degenerált karakterrel.
A többi szereplő sem nyerte el szimpátiámat, sem a nimfomán milliomos nőszemély, sem a gagyi vámpírok, sem az őrült katonák, a női főhősről nem is beszélve. Mind idegen maradt számomra.
Jake pedig egy hölgyemény felbukkanása után morcos, öntelt, halálvágyó figurából átváltott szerelmes kamaszba. Értem én, hogy a szerelem mindent felülír, de kétszáz év mégis csak kétszáz év, lehetett volna sokkal-sokkal bölcsebb.
Ha már nők, akkor meg kell jegyeznem, hogy a könyv utolsó ötven oldala egy vicc. Itt Jake szemszögét felváltja szerelme nézőpontja, aki pont annyira irritáló, mint párja. Szinte félelmetes volt a hasonlóság a két nézőpont között, mintha Jake-et olvastam volna (még a szófordulatok is azonosak) csak kicsit sírósabban és érzékenyebben.
Glen Duncan tehát fogta a vérfarkasokat, megspékelte néhány eredeti gondolattal és írt belőle egy össze-vissza könyvet. Pedig tényleg voltak jó ötletei, a vérfarkasok éhsége, a megevett emberek kísértetei, a faj problémái. Csakhogy ez nem elég. Kellett volna kalandos és hiteles cselekmény, egy-két titok és kevesebb, sokkal kevesebb testi szerelem. Ráadásul volt benne néhány olyan mozzanat, ahol "Na, ne már!" felkiáltásara vetemedtem.
Például, mi az hogy egy vérfakas, még ha emberi alakjában van is, nem bír összetörni egy széket? Még én is képes lennék összetörök egy fa tákolmányt, ha az adrenalin felpörget és az életem múlik rajta. Jake azonban szellemileg sem volt a toppon. Az erdő egyik fájához kötözött egy fickót, betömte a száját, majd egy órával később az erdő széléről szólongatta magához, mikor össze akarta szedni. Aztán csodálkozott, hogy nem jött, sőt még csak nem is válaszolt... Hol van itt a logika?
Összességében tehát nem tetszett, sem a stílus, sem a történet nem nyert meg, a könyv végét pedig nevetségesnek találtam.
Ha valaki ütős fantasyt akar olvasni, keressen egy másik könyvet. Ezt csak azoknak ajánlom, akiknek sok a szabadideje és nem zavarja őket egy kanos vérfarkas fennköltnek szánt önsimogató ömlengése.
Kiegészítés:
Glen Duncan nem állt le. A könyvnek ugyanis van folytatása. Talulla Rising címmel tovább vitte a történetet még egy kötetben. Hogy ezzel kiélte-e vérfarkasok iránti vonzalmát, azt nem tudom. Lehet, hogy tervez egy harmadik részt is, hiszen a három kötet a divat mostanában....
Én viszont ezennel befejeztem olvasói pályámat, már ami a tollából született műveket illeti. Egy könyv bőven elég volt, köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése