2013. május 20., hétfő

Az elcserélt

Ezt a könyvet már egy jó ideje el szerettem volna olvasni. Csakhogy meglehetősen sok negatív véleményt hallottam róla, ami kicsit csökkentette lelkesedésemet. No, de mivel mindig a saját orrom után megyek, azért is elolvastam, hogy magam vonhassam le a következtetést, tetszik-e vagy sem.
A borító gyönyörű, kellően borongós és kifejező, tökéletesen illik a történethez. Ezt azonban már megszoktam az Egmont Kiadótól,  mindig adnak a külsőségekre. 
Vastagságra kellemes olvasmány kicsivel több, mint 300 oldalával. Mostanában úgyis belefáradtam az önvédelmi fegyvernek is beillő, féltégla méretű kötetekbe. 
A belső is igényes, bár akadt benne pár elgépelés, ám igazán elenyésző mennyiségben. A kötet négy egységét elválasztó oldalak pedig tökéletesen harmonizálnak a borítóval, ahogy hol egy kés, hol olló, hol patkó lóg a lapokon. Még a fejezetcímek is tetszetősek.
Fülszöveg:
"Mackie Doyle nem mindennapi srác. Nem járhat templomba a családjával, mert az felszentelt hely, és rosszullét kerülgeti, ha fémhez kell érnie vagy ha vér közelébe kerül. Mindezek hátterében sötét titok lappang, amely behálózza Gentry amúgy idillinek tűnő városát.
Egy napon azonban Mackie-nek muszáj szembenéznie az igazsággal, a hátborzongató titokkal, hiszen a különös szép lány, Tate és családja is a rémisztő játszma része lesz.
Mackie úgy érzi, meg kell tudnia, honnan jött és hová szeretne tartozni valójában, miközben Tate-nek is próbál segíteni abban, hogy megtalálja köddé vált kishúgát…"
Gyorsan lehet haladni ezzel a könyvvel és nem csak az oldalszám miatt, hanem mert olvastatja magát. A sok titok pedig szöget üt az ember fejében és épp elég kíváncsiságot ad, hogy ne hagyja félbe a történetet.
Mivel a fülszöveg után van egy figyelmeztetés is: "A regényben előfordulhatnak olyan kifejezések, amelyek sérthetik egyes olvasók érzékenységét." nem számítottam könnyed, rózsaszín dolgokra. Mégis, bár valóban akad benne sok szörnyűség (a véráldozat sosem egy idillikus mese), nem durva könyv. Ennél olvastam, olvasok és fogok is olvasni sötétebbet, szóval nem kell tőle megijedni.
A főszereplő és a történet mesélője, Mackie egy fizikailag és lelkileg is instabil, gyenge srác sok-sok belső vívódással. Mégis úgy éreztem, ezek a gyengeségek illettek hozzá, így engem nem zavart.
A legbelevalóbb szereplő kétségkívül Tate, a lány, aki vérző orral ördögien vigyorog és nagyjából az egyetlen szereplő, akiben buzog a tettvágy. Bírtam a csajt.
Emma is szerethető figura és Mackie barátai is szimpatikusak voltak. Ez azonban nem mondható el a többiekről.
Gentry városát sok titok veszi körül, ami nekem még most sem tiszta teljesen, ha a mitológiát nézem. Yovanoff elég vegyes felhozatalt mutat misztikus lényekben és egyszer sem mondja ki kereken, mi micsoda. Ez persze egy ideig passzol a balsejtelmekhez, meg talán lehetőséget is adott neki arra, hogy különféle lényeket gyúrjon össze. Gondolok itt a tündérekre (mert ők cserélgetnek gyerekeket és ők allergiásak a vasra) vámpírokra (ha már a vérnek ekkora jelentőséget ad) és élőholtakra. Persze nevezzük démonnak, vagy mumusnak, a szörny attól még szörny, ha következetesek vagyunk. Itt azonban sántított néhány dolog. Csak egy példa: ha valaki allergiás a vasra mindenféle megjelenésében, akkor az nem fog vért lefetyelni... 
A legnagyobb problémám mégsem a misztikus kevertséggel volt, hanem a motiváció hiányával. Gentryben mindenki fásult legyen élő ember, holt, vagy valami más lény. Sem Morrígan, sem az Úrnő (akinek mellesleg falra másztam a beszédstílusától) nem nyögte ki pontosan mit és miért tesz, a többiek meg csak nézelődtek.
Oké, persze ez a passzivitás adja a fő konfliktushelyzetet, engem néha mégis bosszantott.
A történetnek tehát van íve, ami jó. Kicsit lassan csordogál, ám szerintem ez illik a borongós, esős hangulatához, ahogy Mackie önmarcangolása is passzol a személyiségéhez, a passzivitás pedig az egész városhoz. Éppen ezért, bár találtam benne hibát, végig lekötött a könyv és nem éreztem olyan rossznak, mint korábban hallottam. Csakhogy a befejezés nagyon gyenge lett.
Hiába volt gyerekrablás, hiába véráldozat, hiába korábbi szörnyűségek meséi, nem tudtam komolyan venni. A végére már kiestem a könyvből, mert az egy dolog, ha a rossz fiúk bénák, de hogy a jó fiúk is ostobák legyenek, az egy picit sok. Az Úrnő túljátszott modora semmi volt a tényhez képest, hogy Mackie és felmentő csapata teljesen fegyvertelenül indult "az oroszlán barlangjába". Ki az az idióta, aki nem talpig vasban ront be az ellenséghez, ha az pont a fémre allergiás?
Aztán jött Tate és megmutatta, hogy kell ezt csinálni, csakhogy olyan gyorsan elbukott, mint sánta zombi a futóhomokban. Persze ennek is megvolt a maga szerepe, hogy a könyv végét hősiesnek szánt befejezéssel koronázhassa meg az írónő. Hát, ez nem jött össze...
Pozitívum viszont, hogy a szálak el lettek varrva és ez egy kerek egész könyv, nincs folytatása.
Összességében tehát nem olyan rossz történet, de nem is a legjobb. Lekötött, nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem is hagyott mély benyomást.
Borongós, esős napokra azoknak ajánlom, akik valami könnyen emészthető misztikus történetet szeretnének konkrét mitológiai beskatulyázás nélkül. Nem kell tőle sokat várni, akkor tetszeni fog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése