Lencsilány

"Egyszer volt, hol nem volt

egy icipici házikó,

icipici házikóban

icipici ágyikó.

Ottan élt, éldegélt

egy icipici Lencsilány,

icipici anyukával

túl az Óperencián.

Icipici Lencsilányka

Lencsibabát ringatott,

anyuka is ezt csinálta,

s boldogságban éltek ott.

Amikor este lett,

az icipici lányka félt,

s icipici anyukája

mondott egy mesét."

Gondolom, mindenki hallotta már ezt az icipici mesét. Lakatos István egy könyvet írt/rajzolt köré, ami ezzel a kedves kis mondókával kezdődik, illetve végződik.

Molyon hallottam először a tehetséges kortárs művészről és természetesen első látásra beleszerettem a stílusába. Már a könyv borítója is egyszerre tűnik aranyosnak és sötétnek, amolyan gótosan szomorúnak. Ráadásul sok jót hallottam legújabb könyvének (Dobozváros) történetéről. Épp ezért úgy csaptam le a könyvtár polcán hívogatóan díszelgő Lencsilányra, akár keselyű a döghúsra.

Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, egy kis fülszöveg, bár a könyvön nincs ilyesmi.

"Lakatos István első önálló kötetének főhőse a szerző legnépszerűbb karaktere, Lencsilány. Az egyszerre kísérteties és gyermekien bájos történetek egy furcsa, álomszerű világba repítik el az olvasót.Végre egy magyar képregény, amelyet a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhetnek: előbbiek a szeretnivaló figurák, utóbbiak pedig a borzongató hangulat miatt. A szerző képi világa a zaklatottság és a harmónia tökéletes egyensúlyáról árulkodik. A kötet minden egyes képkockája önálló képzőművészeti alkotás. Az ezeken keresztül életre kelő mesék nem egy esetben klasszikus irodalmi művek egyedi feldolgozásai."

Én nem ajánlanám gyerekeknek. Persze, ránézésre egy helyes kis mese és a történetek rövidek, egyszerűek, mégsem kicsiknek valók. Nem tudom megítélni, egy kisgyerek mit szűrne le belőlük, így csak a saját élményeimre hagyatkozhatok, mégis úgy érzem, őket is meghatná Lencsilány kalandja. A gyerekeknek pedig fontos a boldog befejezés, ami itt elmarad.

A könyv rövid, alig 60 oldal, ám ez valóban tekinthető képzőművészeti alkotásnak is.

Személy szerint a rajzokat sokkal többre becsültem, mint a történeteket. 

Négy és fél (A fél egyetlen oldalt jelent.) történetet mond el, amik mind szomorúak, sötétek, néhol Lencsilány számára félelmetesek (Ám vele van a rettenthetetlen Lencsibaba.) és itt-ott megindítóak. Az olvasó, miközben a csodálatos képekben gyönyörködik, akaratlanul is eltöpreng egy-egy mondat jelentésén és így bukkannak a felszínre az elrejtett mondanivalók.

Szomorú sorsú, furcsa karakterek az értelmetlen küzdelemről, a segítségnyújtásról, a szerelemről, a veszteségről, az elengedésről és a "fekete csöndről".

Ha nem volnának ilyen tüneményesek a rajzok, mint a mellékelt képen látható szomorúan kuporgó Lencsilány, aki mint mindig Lencsibabát szorongatja, elég depressziós egy könyv lenne. Ám így veszít kicsit a sötétség éléből, ami kell is.

Többet nem mondhatok a könyvről, ezt olvasni, látni és nem utolsósorban érezni kell. Valakit vagy megérint, vagy nem. Engem megfogott, bár nem annyira, mint vártam. Talán kicsit túl nagy elvárásokkal vágtam neki.

Ajánlom azon felnőtteknek, akik még mindig szeretnek meséket olvasni, akik értékelik a művészi rajzokat és nem tartanak egy kis szomorú töprengéstől. Meg persze azoknak, akik Lencsibabát ölelve éneklik az icipici lencsidalt.

Nem bírom megállni, muszáj még egy képet beletennem a bejegyzésbe. Egyszerűen imádom ezeket a rajzokat.

Érdemes figyelni a művész úrra, mert ha van még ízlés és művészeti érték icipici hazánkban, akkor még sokra viszi. Szeretném minél több helyen látni ezt az egyedi, borongós, mégis iszonyatosan aranyos stílust. Megérdemli a figyelmet.

Remélem, a könyvtárban előbb, vagy utóbb belebotlom a Dobozvárosba is.

Megjegyzés:

Olyan jó érzés, mikor tehetséges kortárs alkotókra bukkanok. Ilyenkor érzem, hogy igen, most is lehet maradandót és értékeset alkotni.