Mozgóképek XV.

Ezúttal három filmmel tudok szolgálni filmkedvelő olvasóim számára, ám sajnos egyik sem épp kiemelkedő.

Ahogy a rovat előző bejegyzésében is egy moziban megtekintett filmmel kezdtem a havi filmes összefoglalást, úgy most is ezt kell tennem. 

Novemberben is sikerült találnom filmes eseményt, méghozzá a Koreai Filmnapokat, amire Pucca hívta fel a figyelmemet. Ezeken a napokon ugyanis ingyenesen lehetett koreai filmeket nézni az Urániában. Nem is haboztunk elmenni rá és egyik esténket erre szentelni. Sikerült egész jó helyet foglalnunk a nagy tömeg ellenére, és bár a film korán sem olyan volt, mint vártuk, egész jól szórakoztunk. Sőt, szórakoztatók is voltunk, ugyanis a mellettünk ülő srácok azon kuncogtak, milyen arcot vágtunk, hogyan vinnyogtunk és kapaszkodtunk egymásba Puccaval a film alatt. Utána pedig kacarászva, teljesen lezsibbadt aggyal mentünk haza. Szóval megérte elmenni, agyleszívás ide vagy oda. 

Ha pedig már megnéztem ezt a filmet, írok is róla néhány sort:

Amelyik kutya ugat, az nem harap

"Bong Joon-ho Grand Bell Awards-díjas vígjátéka, mely sikerrel vegyíti a mély filozófiai kérdéseket és a humort. A film a gazdasági válságból kilábalt Dél-Korea újdonsült jóléti társadalmának furcsa szokásait állítja szembe a hagyományokkal. Így esik meg például, hogy míg egy hatalmas épület lakóinak egy része újgazdag hóbortnak hódolva, státuszszimbólumként tart ölebeket, addig a ház gondnoka az alagsorban a legnagyobb természetességgel főzi meg a házi kedvenceket."

Két dolgot kell tudni erről a filmről: 

1. kutyák szenderülnek benne jobb világra 

2. fárasztó humora van 

Én nem találtam benne mögöttes tartalmat, bár európai fejjel talán nehéz is lenne egy ázsiai művészfilmszerűséget értékelni. Oké, ez nem is művészfilm, hanem inkább egy vígjáték, ami kisemberekről szól és nem igazán veszi komolyan önmagát. Lehet rajta nevetni? Igen, mert az ember kínjában már nem tud mást csinálni, csak eszelősen vihogni az abszurd jelenteken és "Na, ne!" felkiáltásokat közbeiktatni. Mindezen abszurdan vicces jelenetek mellett pedig ott vannak a kutyagyilkosságok. Ezek pedig meglehetősen naturalisztikus képsorokkal társulnak, amit az állatbarát néző nehezen visel. Az alaphangulat mégis megmarad szomorkásan komikusnak, ahogy az életükkel elégedetlen szereplők, nagyokat álmodozva bonyolódnak egyre nevetségesebb helyzetekbe. Ha pedig mindez nem lenne elég a néző agyának leszívására, ott a rengeteg mellékszál hasonlóan asztalt fejelős stílusban. 

Összességében tehát egy fura, abszurd humorú film. Nem bánom meg, hogy elmentem megnézni, mert a filmnapok keretében volt egy hangulata, ám otthon nem ezt a filmet választottam volna délutáni kikapcsolódásra, az biztos. Fogalmam sincs kinek ajánlhatnám, talán az elvont humor kedvelőinek és azoknak, akik koreai filmre vágynak. Nem kell félni tőle, nem harap.

Haunter

"Liza minden reggel fel kel és mindig, minden reggel ugyanúgy történik.Hiába próbálja meggyőzni szüleit, hogy valami nincs rendben, nem hisznek neki. Elkezdi keresni a ház titkát és fura dologra jön rá."

Nem túlságosan informatív leírás, ugye? Nos, nem találtam jobbat, ám erre nincs is igazán szükség. Thriller besorolást kapott, az előzetes alapján izgalmasnak tűnt, ezért kezdtem bele. Aztán hamar rájöttem, túl magas elvárásaim vannak, amiket nem fog teljesíteni.

Az alapötlet jó, a hangulat is rendben van és a képi világ is passzol. Csakhogy ezt a sztorit így vagy úgy, de már láttam más filmekben. A titkok könnyen átlátható hálót képeznek, ez pedig kiöli belőle az izgalom nagy részét. A másik részét pedig a néhány furcsa, értetlen dolog teszi tönkre, ami fekete foltot képez a történetben. Nincs ugyanis rendesen behatárolva, mégis milyen típusú természetfeletti van ebben a filmben. 

Az első 10-15 perc után tehát kiszámíthatóvá és lapossá válik, vagy csak engem nem tudnak már meghatni az ilyen jellegű filmek, ahhoz meglehetősen sok "keményebb" filmet láttam már. A szándékot azonban értékelem, mert nem a szokásos sablonokból építkezett, csak nem ismerte fel, hogy vannak dolgok, amiket csupán egyszer lehet elsütni és ezt már korábbi filmek megtették.

Ettől függetlenül hangulatos, misztikus, kicsit nyomozós, gyilkosságos film és aki ezt a típust szereti, az bátran belevághat. 

(Viszont, aki igazán ütős filmre vágyik, nézze meg inkább a Más világ című alkotást. Na, az a végén rendesen földhöz csapja az embert. Remek film!)

Vámpírcsajok

"A történet két fiatal New Yorkban élő vámpírlányról szól, akik szerelmesek lesznek, és így dönteniük kell, hogy feláldozzák-e halhatatlanságukat."

Egy másik fárasztó humorú film, ezúttal az USA-ból.

Vígjátékra vágytam és úgy tűnt, ez a film nem veszi komolyan magát. Nos, valóban, ugyanis legalább annyi abszurdum van benne, mint a koreai kutyákban. Itt azonban a köntöst a csajos háttér adta. Mintha a Szex és New York és a Horrorra akadva keveredett volna, hogy megszülessen belőle ez a furcsa, pink, agyaras izé. 

Lehet rajta kuncogni, de itt is érvényes a "már kínomban nevetek, mert ez nem lehet igaz" figura. Mielőtt azonban nagyon úgy tűnne, hogy egy értelmetlen és semmilyen alkotás, meg kell jegyeznem, hogy minden rózsaszín kiütése ellenére, akad benne pozitívum is.

Tetszett ahogy a vámpírok halhatatlanságát kezelte. A vámpírtörténetek nagy része ugyanis hajlamos elfelejteni az örök élet problémáját. Itt viszont pont a halhatatlanság került a középpontba, amit nem tudtam nem értékelni. Minden ostoba, normál időigényű és érzékű vámpír, legyen bármennyire is komoly mű szereplője, vagy harapjon át akármennyi nyakat, elbújhat ennek a filmnek a szöszi, divatkedvelő, szende főhősnője mellett. Sokkal jobban átadta az öröklét problémáját, mint bármelyik komolyabb hangvételű vámpíros film. A halhatatlanság ugyanis probléma, nem is kicsi...

Szóval bár néha kifejezetten fárasztott, nem mondanám rossznak. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a vámpír témát és a kifejezetten csajos filmeket. 

Értékelés:

Haunter                                            ->   7

Vámpírcsajok                                   ->   6

Amelyik kutya ugat, az nem harap     ->   5

Síri csendben

Ez a borító talán eddig a legförtelmesebb. A sorozat első két kötete (Félúton a sírhoz valamint Karó és sírhant) sem kapott szép köntöst, de ez már kész bűnténynek minősül.

Mindig van nálam könyv és gyakran szoktam tömegközlekedésen olvasni, sőt sétálgatok is a könyvekkel, vagy csak felcsapom, legyek bárhol, ha van két percem. Megszoktam már, hogy képregényeket olvasva megbámulnak az emberek és általában nem is törődöm velük, most viszont kifejezetten zavart. Cipeltem ezt a könyvet fel és alá a fővárosban és valahányszor méregető tekinteteket éreztem magamon, kedvem lett volna felkiáltani: "Tudom, hogy azt gondolod, pornóponyvát olvasok, de nem. Ez nem olyan könyv!" Szóval hála ennek a förtelmes borítónak, sértő feltételezések céltáblája lettem. Mázli, hogy cseppet sem érdekel, mit gondolnak rólam...

Vastagságra tartja a megszokott 300 körüli oldalszámot, bár ezúttal is hozzácsaptak még ötven oldalnyi reklámot. 

Ami pedig a belsejét illeti, itt is megmaradt a színvonal és ismételten szólok, ez nem egy erotikus könyv. 

Fülszöveg:

"És megnyílik a föld… síri csendben. Cat Crawfield és élőhalott szerelme, Bones összeszokott párost alkot. Számos csatát nyertek a halandók oldalán az elvetemült vámpírok ellen, de most fordult a kocka. Cat hiába él rejtőzködő életet, ellenségei leleplezik, és ez akár az életébe is kerülhet. Eközben Bones egykori szerelme, a fekete mágia ismerője is a nyomukban liheg, és Cat ügyessége és esze ez egyszer kevésnek bizonyul a gonosz hatalma ellen. Csakis vámpírösztönében bízhat, ha meg akarja menteni szerelmét a síron túli sírtól. "

Talán ez az eddigi legpörgősebb rész. Már az eleje harccal indul, aztán harccal folytatódik és azzal is zárul.

Cat munkája nem épp veszélytelen és Bones világa sem az a cukormázas álomország. A küzdelem így borítékolva van és Frost nem fogja vissza magát, ha fizikai fájdalmakról van szó. Véres részletekbe menő jelenetek is akadnak bőven, no meg sok pengevillogtatás és lövöldözés, ahogy egy vámpírvadász műszaknál lenni szokott.

Közben pedig a múlt szálai újra és újra felsejlenek nem csupán Bones életkora miatt, hanem Cat származása ürügyén is. Ehhez pedig hozzáadódik sok-sok vámpírpolitika. 

Egyre csak gyűlnek a vérszívók, bár a többség már ismerős volt a korábbi részekből, azért akadt új szereplő is bőven. Ha pedig a vámpírok nem lennének elég a fantasy vonalhoz, ott a ghoulok szintén egyre népesebb tábora és jelen kötetben a fekete mágia. A kör tehát egyre bővül és mindig akad valami új a lapok alatt.

Eredeti borító

Ez tehát egy kifejezetten akcióban bővelkedő rész. A küzdelmek mellett azonban a romantikus szál sem lett elhanyagolva. Cat és Bones szerelme töretlen, bár mindig akad egy-egy szálka, ami megpróbál közéjük állni. Hol az egyik, hol a másik oldalról próbálkozik be egy harmadik fél és egy párkapcsolat buktatókkal is jár. Ezek a buktatók pedig a vámpírok számára is megkerülhetetlenek. Azért még így sincs nagy vihar a gerlepár otthonában, csak egy csipet marakodás elsősorban féltékenységből adódóan, ami szerintem teljesen rendjén is van. Ha minden nagyon tökéletesnek látszik, az általában gyanús, vagy teljesen hiteltelen. 

Mint már az elején kihangsúlyoztam, ocsmány borító ide vagy oda, ez nem erotikus könyv. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bár a szerelmi szál az egyik leghangsúlyosabb, az eddigi kötetek közül ebben van a legkevesebb testiség. Előfordulnak ugyan pikánsabb helyzetek, ami tekintve Cat csábítós munkamódszerét, nem csoda és az élet-halál harc sem biztos, hogy jót tesz az ember ruhatárának, ám ezek megtartják a mértéket és tökéletesen passzolnak a sztoriba. Ha valaki még mindig kételkedne, azt is hozzáteszem, hogy egyetlen ágyjelenet van az egész könyvben. Jeaniene Frost szemére tehát nem lehet vetni, hogy elkapta volna a vámpírkönyvek bárányhimlőjét és átnyergelt volna erotikus ponyvára. Nagy piros pont neki!

Bones és Cat

Cat és Bones karaktere továbbra is szerethető. Öröm róluk olvasni, annyira passzolnak és már egészen megszoktam Bones becézéseit. Cat továbbra is vagány és kemény csaj, valahogy mégis sikerült visszakeverednie a női terminátor szerepből. Nekem nagyon tetszett, hogy bizonyos helyzetekben kifejezetten sebezhető.

Ami a többi karaktert illeti, Justina továbbra is utálatos és itt még ráadásnak képmutató is, ám Cat csapatát kedveltem. Tate néha ugyan idegesítő, de inkább szánom a srácot, mint fújok rá. Juan továbbra is vicces, bár ez a kötet kicsit szűkmarkúbb volt a humorral. A vámpírokat illetően Ian és Spádé hozta a formáját, kedvelem őket és Mencheres is egyre érdekesebbnek tűnik. Az abszolút kedvencem azonban Vlad volt. Rá nagy szükség volt a kötet hangulatának megőrzése érdekében. Cat halandó barátai nem sok vizet zavartak, pedig többet lehetett volna velük is kezdeni. 

Ez a rész tehát hozta az elvárt formát és kifejezetten akció dúsra sikerült, bár a csavarok könnyedén kiszámíthatók. Leginkább a dráma uralja a hangulatot, de fel-felvillant egy kis fekete humor is. A főszereplők kapcsolatában pedig továbbra is a romantika dominál. 

Tehát nekem továbbra is tetszik Cat és Bones vámpírvadász sorozata és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az első két kötetet szerették. Akik pedig még nem ismernék és valami izgalmas vámpírtörténetre vágynak, nyugodtan ismerkedjenek meg vele. Nem szabad bedőlni a borítóknak, ez nem tucat ponyva. 

Kiegészítés:

Jó hírek a rajongóknak. A negyedik rész (Sírig hű szerelmed) már eredeti borítóval került a magyar olvasók kezébe és ezt a jó szokást az Ulpius-ház szándékozik megtartani is. Az ötödik kötet (A sír innenső oldalán) szintén eredeti borítóval fog megjelenni hamarosan. Ha információim helyesek, még december közepén. 

Ráadásnak pedig a sorozat kiegészítő könyvei is kiadásra kerülnek szépen sorban. Eddig Az első vércsepp jelent meg (nem valami mutatós borítóval, bár az eddigieknél jobb), amiben Denise kerül középpontba, ám tervben van a többi is, az ehhez kapcsolódó Eternal Kiss of Darkness, valamint Vlad kötetei: Once Burned és Twice Tempted. A pontos magyar megjelenés dátuma persze még kérdéses, ám már maga a terv rajongói örömre ad okot. 

Szentivánéji balett

Itt a december, nyakamon a vizsgaidőszak és a karácsony, ez pedig azt jelenti, hogy ünnepi alapozásra és kikapcsolódásra van szükségem. Ezt adja az immár hagyománynak is nevezhető balettelőadás (amennyiben két alkalom már annak számít).

A dolog tavaly kezdődött, mikor Queen B.-vel elhatároztuk, megnézzük a Diótörőt méghozzá balett formájában. Várakozásainkat pedig beigazolta, nagyon jól szórakoztunk, így megfogadtuk, hagyományt alkotunk belőle. Ezt az ígéretet most be is tartottuk.

Eredetileg a Hattyúk tavát terveztük erre az évre, ám azt épp nem játsszák, így kénytelenek voltunk más darabot választani. 

Ezúttal is szemfülesnek bizonyultam és hála a korai utánajárásnak és a tavalyi tapasztalatoknak, könnyedén sikerült olcsó jegyet szereznünk a Szentivánéji álom-ra, a Művészetek Palotájába.

Már október elején bezsebeltük a jegyeket, pedig csak tegnap este volt az előadás. A megszerzés pillanatát pedig teázással ünnepeltük meg, ezt hivatott megörökíteni a jobboldali kép.

Október óta tehát balett-lázban égtünk és számoltuk vissza a napokat, tervezgettük a programot, hogy a hagyomány kereteit tökéletesen teljesíthessük és persze alapoztunk rá.

Queen B. már olvasta Shakespeare eredeti művét, míg én a múlt hónapban ismerkedtem meg vele, amiről írtam is egy bejegyzést. A sztori és a lelkesedés tehát adott volt.

Mielőtt azonban élménybeszámolót tartanék az előadásról, muszáj írnom néhány gondolatot magáról a balettről.

Úgy vettem észre, nem igazán elterjedt, hogy valaki balettelőadást választ hétvégi szórakozásnak. A színház azért még mindig népszerű, mégis talán a mozi a legelfogadottabb fajtája a közösségi szórakozásnak. Ezzel persze nincs is semmi baj, eltérnek az érdeklődési körök, hiszen különbözők vagyunk és így színes a világ. (Például nem is olyan régen több ember közölte velem, nem szeret moziba járni, ami kicsit meglepett.)

A balett mégis egy egész más reakciót vált ki az emberekből. Én legalábbis két típusú válaszreakciót kaptam, mikor közöltem valakivel, balettra megyek:

Az első a kétkedő, értetlen reakciója volt, aki egyből visszakérdezett: "És miért? Minek?" Mire én csúnyán néztem rá és magamban elkönyveltem, kultúrbarbárokkal nem vitatkozom. Igen, szeretem a komolyzenét, igen, szeretem a balettot és igen, ha nekem úgy tartja kedvem, el is megyek egy előadásra, erre pedig nem kell sem ok, sem ürügy, pusztán a zene szeretete és a táncművészet lenyűgözősége.

A másik reakció már kifejezetten vicces volt: "Balettozol? Mióta?" Ezen az első ilyen esetnél jót nevettem. Egyáltalán nem vagyok az a balett-táncos alkat, sőt aki ismer, tudja, hogy két bal lábam van és általános vége óta, ha csak tehettem, bojkottáltam a tornaórákat. Azonban mikor már a sokadik ilyen reakciót kaptam, ez is szemöldökráncolást váltott ki belőlem. Az emberekben ezek szerint nem tudatosult, hogy a balettot nézni is lehet? 

Mielőtt házsártos nőszemélynek tűnnék (pedig "csak" szeszélyes vagyok) hozzáteszem, csupán azért bosszantottak ezek a reakciók, mert hiányoltam a nyitottságot és sajnáltam, hogy a balett ennyire kiszorult a köztudatból. No, de ennyit a rigolyáimról, jöjjön inkább személyes benyomásom az előadásról.

Ahogy már írtam, az előadás tegnap este volt. Kicsit talán furcsa, hogy hétköznap és valóban szívás volt másnap reggel felkelni, én mégsem bántam, mert megtörte a hétköznapok szürkeségét.

Eddig csupán kívülről láttam a MÜPA-t, ami igazán csillogó egy építmény a fényjátéknak köszönhetően, most viszont belülről is megszemlélhettem. Hatalmas.

Míg tavaly kicsit túlöltözöttnek éreztük magunkat a sok kisgyerek között, addig itt inkább már-már alul öltözöttnek, pedig igyekeztünk külsőségekben is megadni a módját. Mégis, ahogy beléptünk és igazi dámákba botlottunk pezsgőspohárral a kezükben, örültem, hogy nem a tornacsukám volt rajtam. Meg is illetődtünk a sok ember láttán és míg elindultunk felfelé a lépcsőn, amerre a termet sejtettük, Queen B. nevetve megjegyezte, lehet hogy mégis gáz, hogy koszos a csizmánk. Nekem ugyanis csak indulás előtt jutott eszembe, hogy hoppá, utoljára esős, sáros időben volt rajtam... 

A lépcső tetején a ruhatár fogadott, ahol sikeresen leadtuk a kabátokat és baktatunk tovább felfelé kissé bizonytalanul. Csak az nyugtatott minket, hogy mások is elveszetten kóvályogtak a hatalmas épületben. 

Aztán megtaláltuk a termet és sikeresen be is jutottunk. A jegyünk szerint az első sorba szólt a helyünk, úgyhogy tapasztalatlanul el is foglaltuk a színpad előtti első sor közepét. A színpad így közvetlenül az orrunk elé került és ugratni kezdtem Queen B.-t, hogy nem is baj, hogy nem hozta el a szemüvegét, premier plánban csodálhatja így is a táncosok lábát. Kuncogtunk még néhány hasonló megjegyzésen, mikor megjelentek mellettünk néhányan és közölték, nekik ide szól a jegyük. Gyorsan kapcsoltunk, mert emlékeztünk, hogy a néni, akinél a jegyet vettük megjegyezte, lehet néhány sort még betoldanak elénk. Így is volt, a mi jegyünk három sorral hátrébb szólt és mikor elfoglaltuk, elégedetten konstatáltuk, hogy így már mindjárt más. 

Tökéletes helyünk volt, pont középen remek kilátással és a MÜPA nagy érdemére egyetlen fej vagy hajkorona sem rontotta a képet előttünk.

A darab cirka két órás volt közbeiktatott 20 perces szünettel, mi mégis végig feszült figyelemmel néztük. 

Változtatások természetesen estek a történeten, például nem az ókori Görögországban éltek a szereplők, hanem a ruhák alapján a 20. század eleji Európában, ám ezek mind ésszerűek voltak és cseppet sem törték meg a hatást.

A Győri Balett-társulat remek munkát végzett. Minden mozdulat teljesen világos és érthető volt a történet szempontjából és ismét csak csodálni tudtam a táncosok állóképességét. A díszlet is szép volt és a jelmezek is hatásosak, ám a leginkább a hangulat volt megragadó.

A Szentivánéji álom elsősorban vígjáték és csak a témájából kifolyólag romantikus. Itt pedig többször olyan kacagtató jeleneteket produkáltak, különösen a Robint játszó két táncos (nekem különösen tetszett, hogy ketten adták elő a szerepet), hogy végig mosolyogtam és fel-felkuncogtam közben. 

A szerelmi szálak is nagyszerűen megelevenedtek egyetlen szó nélkül. A tánc valóban olyan kifejező tud lenni, mint mondjuk a zene. Apropó zene, ez volt talán a darab "gyenge" pontja. Engem nem fogott meg, nem is törődtem vele sokat, jobban lekötött a látványvilág. Queen B.-vel meg is vitattuk utána, hogy bizonyára azért mert nem Tchaikovsky volt...

A darab a darabban színpadra viteléért hatalmas piros pontot érdemelnek, ahogy a "szamár" megformálásáért is. Tökéletesen volt összerakva és annyira átjött Shakespeare eredeti humora, hogy valószínűleg, ha nem olvastam volna az eredetit, akkor is teljesen érthető lett volna.

Összességében tehát nagyon jó volt ez az előadás és nagyon örülök, hogy ezt a darabot választottuk. 

Csak ajánlani tudom mindenkinek. Legalább egyszer tényleg érdemes megnézni egy balettelőadást és azért a biztonság kedvéért, jobb ismerni is a darab eredeti történetét. 

Az előadás után pedig, tartva a tavalyi hagyományokat, ismét a Starbacksban kötöttünk ki egy kis forró kényeztetésre. Ezúttal Toffe Nut ízesítésű szezonális különlegességre esett mindkettőnk választása, ami megkoronázta az estét.

Ahogy a baloldali mellékelt képen is látszik, most is megtartottam a papírpoharat, jó lesz ceruzatartónak és persze a jegyet is elraktam emlékbe. A pingvines bögre pedig csak azért került a képre, mert nem bírtam ellenállni neki. Vele leptem meg magam elő-Mikulás alkalmából. Hát nem cuki? Teljesen bele vagyok habarodva.

Jövő decemberben igyekszünk folytatni a balettos, kávékülönlegességes téli hagyományunkat. Szükség van időnként egy kis kényeztetésre.

Levelek az Andrássy-házból

Nem szoktam tananyagok olvasását felvinni Moly-ra, sem itt bejegyzéseket írni róluk. Ez a két elektronikus felület ugyanis a szórakozásból olvasott köteteknek van fenntartva és én jobban szeretem a kötelességeimet különválasztani a magánéletemtől. 

Ezt a könyvet ma reggel mégis megjelöltem olvasásra Molyon, amire jó okom volt. Nem tankönyv, az hogy nekem tananyagnak minősül, teljesen mellékes. Még csak nem is összefüggő szöveg, hanem levelek kötetbe gyűjtve. Ezek a levelek pedig megítélésem szerint bárkinek érdekesek lehetnek, így firkálok is gyorsan néhány sort róla, hátha valaki kedvet kap az olvasáshoz.

Ez a kötet Mary Elizabeth Stevens leveleit tartalmazza, amit 1864 és 1869 között írt a családjának (édesanyjának és nővérének), mikor az Andrássy család szolgálatában dolgozott.

Mary angol származású, de Franciaországban nevelkedett, így folyékonyan beszélt franciául is. Rokonai segítségével társalkodónői munkát kapott Andrássy Károlyné Szapáry Etelka grófnőnél, majd az öreg grófné fiához, a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyulához szegődött nevelőnőnek. 

A könyvben közölt levelek az Andrássy családnál töltött éveiről tudósítanak, ami tekintve, hogy a 19. század egyik legrangosabb magyar arisztokrata családjáról van szó, bárki számára érdekesek lehetnek. Feltéve persze, ha az illető érdeklődik a történelem ezen szelete iránt, vagy egyszerűen a család iránt.

Természetesen senki se várjon pontos eseményleírást a történelemkönyvekbe került dolgokról, (egyedül a koronázást írja le részletesen) vagy politikát. Mary nem erről ír, nem is tehetné, hiszen nem tud magyarul és úgy csöppen az országba, hogy alig-alig ismeri a belpolitikai viszonyokat, de ez amúgy sem érdekli őt.

Ebből a könyvből inkább korszakképet kap az olvasó egy gazdag családnál szolgáló külföldi szemüvegén át. Saját élményeit veti papírra, az utazások viszontagságairól, az Andrássy birtokok látképéről, Buda és Pest 19. századi képéről, divatról, pletykákról, estélyekről és bálokról, a család mindennapjairól, nevelőnői munkájáról és egy kicsit az uralkodói párról is.

Aki mondjuk szereti a kosztümös könyveket és szívesen merül el a csipkék, kesztyűk és szalagok világában, az első kézből értesülhet a korszak hangulatáról. Megtudhatja, milyen volt egy grófné mellett, mennyire változtatta meg a család életét a családfő miniszterelnöki kinevezése, mi történt, ha Ferenc József reggel betoppant, vagy épp mit játszottak a színházban és operában. Sok-sok apróság, ami Mary számára a mindennapokat jelentette, mindez azonban a mai olvasónak mintha csak egy film lenne. Akár egy újabb kosztümös könyv, úgy hat több mint száz év távlatából, pedig ez nem mese, nem fikció, ezek valódi levelek, amik a 19. században megjárták fél Európát, hogy egy padláson porosodva várjanak sorsukra. Szerencsére, az egerek helyett gondos kezek vették őket kezelésbe és készítették el belőle ezt a kötetet, hogy a jövő generációja is megismerhesse, milyen volt az élet az Andrássy-házban.

Mary személyes leveleket írt, családján, esetleg barátokon kívül bizonyára nem hitte volna, hogy bárki elolvassa (amilyen írásképe volt a keresztezve is íródott soroknak, nem is annyira nagy csoda...), főleg nem sejthette, hogy könyv lesz belőle és a magyar társadalom egy része olvassa majd szórakozásból, vagy mert tananyag az egyetemen. Ez pedig szerintem még különlegesebbé teszi ezt a könyvet.

Ezzel a pár sorral csupán egy kis ismeretterjesztő olvasnivalót szerettem volna ajánlani azoknak, akik érdeklődnek a 19. század iránt, vagy csak szeretnek leveleket olvasgatni. 

A történelem ugyanis, bármennyire is utálja a középiskolások többsége, érdekes és izgalmas, ha jó helyen ragadja meg az ember. 

Anne Frank naplója

Anne Frank álma teljesült, híres írónő lett. Az ember szíve mégis elszorul, ha belegondol, milyen áron.

Már egy jó ideje szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, ami a statisztikák szerint a világ egyik legolvasottabb kötete. Több nyelvre lefordították és nagyon sok kiadást megélt. Én a mellékelt képen látható borítóval az 1958-as első magyar változatot olvastam. Kicsit csúnyácska, kicsit megviselt, mégis úgy érzem, ez az igazi. Hiába kapott később szebb külsőt, ehhez a gyűrött, kopott füzethez hasonló kiadáshoz nem érhet fel egyik sem. Kézbe venni olyan, mintha Anne eredeti naplóját fogná az ember.

332 oldal és kapott néhány illusztrációt is a kiadó jóvoltából, vagyis nem túlságosan hosszú. Két év története alig pár száz oldalon.

Fülszöveg:

"Anne Frank 1942. június 12-e és 1944. augusztus elseje között vezetett naplót: kezdetben csak magának írogatott, később, amikor megérett benne az elhatározás, hogy híres írónő lesz, elővette régi írásait, és módszeresen átírta, javítgatta őket. Az volt a terve, hogy naplója alapján könyvet ír a háborúról, és hű képet fest benne a német megszállás éveiről Hollandiában. Korai halála – nem sokkal tizenhatodik születésnapja előtt vesztette életét – megakadályozta terve megvalósításában."

Mivel ez egy valódi napló, egész másképp kell olvasni és értékelni, mint egy regényt.

Anne megpróbáltatásai kezdetén 1942. június 12-én kezdett naplóírásba. Egy tipikus lány, tipikus naplójának indult. Egy igazi barátnőre vágyott, akinek kiöntheti a szívét és ez lett Kitty, egy köteg összefűzött papír. Aztán a háború közbeszólt és egy bujkáló család történetévé vált. Anne rendszeresen lejegyezte nem csupán gondolatait és érzéseit, hanem a hátsó traktus mindennapjait is. A világ azonban ismét megfordult, Kitty tovább élt, míg Anne nem. 1947-ben pedig könyv formájában a nyilvánosság elé került és azóta olvassák szerte a világban.

Olvassák, értik, érzik és persze kritizálják. Rengeteg kritika érte ugyanis Kitty hitelességét. Többen megkérdőjelezték, hogy ezt valóban egy kamaszlány írta-e és nem csupán egy későbbi sikerfogás. Ez pedig engem mélységesen elszomorít. 

Minden forrást kritikával kell kezelni, az igaz. Én is ezt az elvet vallom, ám mikor a tudomány bebizonyítja valaminek a valódiságát (papírt, tintát, írásképet vizsgáltak tudósok), a további hitetlenkedés szőrszálhasogatásnak tűnik. Anne valóban könyvet akart írni az eseményekről, ám aki végigolvassa a naplóját, rájön, nem ez volt a kezdeti mozgatórugó. Szokványos naplónak indult, vagyis nem a nyilvánosság számára készült, ami tartalmilag növeli hitelességét. Csak jóval később jött a könyv ötlete, méghozzá a családja ugratása során. Ám még ekkor is napló maradt, amiből majd jóval később meríteni kívánt egy leendő könyvhöz. Anne álma legalábbis ez volt.

Én tehát nem adok helyet a kételyeknek, igen is lehet ennyire jó stílusa egy fiatalnak is (főleg ha egy olvasott fiatalról van szó) és csupán egyetlen kérdésem lenne a kételkedőkhöz: Mégis miért írna valaki egy ilyen hamisítványt? Pénzért? Ugyan, hiszen egyetlen könyvnél sem lehet előre tudni, siker lesz-e vagy bukás. Szórakozásból? Két évvel a második világháború után? Az emberek örültek, ha éltek és próbálták összeszedni magukat lelkileg, testileg, anyagilag, senkinek sem volt sem energiája, sem ideje irodalmi átverésen törni a buksiját.

No, de itt most be is fejezem, nem óhajtok több szót vesztegetni a kétkedőkre, csak muszáj volt állást foglalnom a kérdésben (ami mint már írtam, számomra nem kérdés).

Írónő

Ahogy már többször megjegyeztem, ez egy napló, úgy is kell olvasni. Aki összefüggő cselekményt vagy részletes háborús jelentést szeretne, keressen másik kötetet. Ez ugyanis egy kamaszlány kamaszgondjait tartalmazza kiegészítve a háborús megpróbáltatásokkal.

Szerintem Anne gondolatai és érzései, a meg nem értettség, a magány és a nagy ambíciók mindenkinek ismerősen csengenek. Egyrészt tehát egy tipikus tizenéves, aki veszekszik a szüleivel, barátkozik, felesel, szerelmes lesz, álmodozik és ír.

Másrészt viszont a gondolatai mögött több van, mint egy egyszerű napló. Hiába ír le szokványos dolgokat, az olvasót megragadja, megrázza, néha arcul csapja, mert míg Anne a pillanatban gondolkozik, addig olvasója a jövőből néz vissza rá.

Engem mindig mélyen érintett, mikor a háború utáni terveiről írt, az álmairól, vágyairól, mert tudtam, már sosem teljesülhetnek, leszámítva egyetlen egyet. Ez a tudás pedig néha kifejezetten terhes. Nehéz arról olvasni, mennyi élni akarás, kitartás és remény van ebben a fiatal lányban, mennyire bizakodó a jövőt illetően, mikor az ember tudja, mi lesz a vége. Mégis úgy érzem, ez a tudás is ad valamit, megmutatja, milyen nagy kincs a remény és hogy sosem szabad feladni.

"Amíg van természet – s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is-, vigaszt nyújt minden bánatunkban. Meggyőződésem, hogy a természet enyhíti minden nyomorúságunkat."

Igazán inspiráló. Ha egy bujkáló, rettegő lány, aki éjszaka bombázásokat és fegyverropogást hallgat, aki minden kinti zajra megriad képes mosolyogni, nevetni és élni egy picike lakásban összkomfort nélkül, akkor bárki képes rá. 

"Ezért oly nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat, vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság.Csoda, hogy még nem adtam fel a reményt, hiszen minden oly valószínűtlennek és megvalósíthatatlannak tűnik. És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Látom, amint a pusztulásból lassanként újra felépül a világ, hallom a közeledő égszakadást, amely végül is elpusztít bennünket, együtt szenvedek sok-sok millió emberrel. És mégis, ha felnézek az égre, úgy érzem, hogy jóra fordul minden, elmúlik ez a szörnyűség, s megint béke és nyugalom lesz ezen a világon.De addig féltve őrzöm az álmaimat s remélem, talán megvalósulnak egyszer"

Én tehát még ha néha nehéz szívvel is, de élvezettel olvastam Anne gondolatait. Remek stílusa van és úgy gondolom, a világ gazdagabb lett volna egy nagyszerű újságíróval, ha megéri a felnőttkort.

Újabb borító

Muszáj írnom a háborúról és a holokausztról is.

Anne nem foglalkozik politikával, csupán azt írja le időnként, amit a szüleitől hall, vagy amit a rádióban mondanak. A hadi események így nem követhetők nyomon, meghúzódnak a háttérben, ahogy az olvasónak erről is pontosabb információi vannak, mint a fiatal írónőnek.

A legmeglepőbb azonban talán az, hogy a zsidóság helyzetéről is pont ennyit vagy még kevesebbet ír. Édesapja előrelátó volt és teljesen tisztában voltak a helyzet komolyságával és az életveszéllyel. A propaganda azonban teljesen kimarad, alig-alig említ összeütközést a különböző vallású emberek között. Ráadásul remek gondolatai vannak a konfliktus kérdésében, amit szívesen antiszemita gondolkodású egyének orra alá dörgölnék, hogy "Nézzetek! Ezt gondolta egy zsidó kislány a háború közepén. Ugye, hogy sokkal érettebb nálatok?" És épp ez az, amiért Anne naplója igazán a szívemhez nőtt.

Szerintem, ez az az olvasmány, amivel a fiatalabb korosztályt meg kellene ismertetni a holokauszttal. Kamaszok kamasz kézből értesülhetnének az emberiség történetének egyik nagy szégyenfoltjával, átérezhetnék és tanulhatnának belőle mindenféle politika és emberi kegyetlenkedés nélkül is.

"Élünk, anélkül, hogy tudnánk, miért és minek. Mindnyájan élünk, s az a célunk, hogy boldogok legyünk. Mindnyájan élünk, különbözőképpen, mégis egyformán."

"Csak várunk mindnyájan, zsidók is, keresztények is; vár az egész földgolyó és sokakra már csak a halál vár."

Ha már belekezdtem a holokauszt témába, illene rendesen leírnom, hogyan érintette mindez Anne-t. A két évnyi bujkálás gondolom mindenkinek világos, így csak annyit tennék hozzá, hogy a Fank család háborús viszonylatban meglehetősen jó körülmények között húzta ki ezt a két évet. Valami élelmük mindig akadt, voltak akik gondoskodtak róluk, a család együtt maradhatott és a mozgásterük sem csak egyetlen szoba volt. Ez pedig mondjuk egy gettóhoz mérve már összkomfortnak számít, ha pedig a varsói gettót nézem, maga a paradicsom. Félreértés ne essék, nem akarom lekicsinyíteni szenvedéseiket, csupán a tényeket közlöm. Tudom, hogy így is szörnyű helyzetben voltak, én legalábbis becsavarodtam volna ha két teljes évig nem mehettem volna ki a szabadba...

A bujkálás azonban nem tarthatott örökké, mert 1944 augusztusában valaki feljelentette őket és a rendőrség a teljes hátsó traktust kiürítette (természetesen Kittyt leszámítva). Auschwitzba vitték őket, ahol mindegyiküket munkára alkalmasnak találták, életük egy ideig még viszonylagos biztonságban volt. Anne-t és nővérét, Margotot a bergen-belseni munkatáborba szállították tovább, míg édesanyjuk maradt. Édesapjuk szintén munkatáborba került. 1945 tavaszán néhány héttel a bergen-belseni tábor felszabadítása előtt az éhezés és a tífusz következtében előbb Margot halt meg, majd Anne is követte. Egyedül édesapjuk, Otto élte túl a háborút és mikor hazatért az őket bujtató Mieptől megkapta lánya naplóját. 1947-ben adta nyomdába.

Szomorú belegondolni, hogy mennyi minden múlik pár héten és hogy mi marad egy fiatal életből. 300 oldalnyi gondolat és papírra vetett érzés, amit már olvasók ezerei lapoztak át. Épp ezért, bár Anne története szívszorító, van benne egy csipetnyi megnyugvás, ez pedig a remény a veszteség fájdalma mellett, mert bár nem élhette meg, de teljesült szíve leghőbb vágya. Mi ez, ha nem a remény és az álmok bizonyítéka?

"Én a halálom után is tovább szeretnék élni! Ezért vagyok hálás az Istennek, hogy olyan adottságokkal jöttem a világra, amelyek segítségével tanulhatok, írhatok, papírra vethetem mindazt, ami bennem él. Az írás megnyugtat, elmulasztja a bánatomat s visszaadja bátorságomat. Persze, nagy kérdés, tudok-e majd valami nagyszerűt alkotni, lesz-e belőlem valaha is író vagy újságíró."

Zárszónak még annyit fűznék hozzá, hogy nagyon örülök, hogy elolvastam, Anne így bennem is tovább élhet és csak ajánlani tudom mindenkinek. Fontos, hogy emlékezzünk a történtekre és tanuljunk belőle.

Könyves várólista IX.

Szokásos hónapvégi könyves rovatomban ezúttal a várólistás kötetekkel foglalkozom.

Jelenleg 7 könyv vár arra, hogy végre kézbe vegyem és elolvassam. Ez a lista pedig ebben az évben már nem fog változni (leszámítva persze majd a karácsonyi szerzeményeket), mivel egyre kevesebb időm van regényeket olvasni. 

A vizsgaidőszak vészesen közeledik és teljesen be vagyok táblázva. Komolyan, alig van időm bármire, olyan zsúfoltak a napjaim. Ez persze nem baj, szeretem a pörgést, csak a héten kicsit már túlzásnak éreztem, hogy minden nap este 9-nél előbb nem sikerült hazaérnem. Rohangálok egyik helyről a másikra (egyetem, könyvtár, munka, egyetem, edzés, könyvtár és így tovább) és közben próbálok egy kis szociális életet is élni. Például Pucca jön nekem egy kávéval, amit már három hete halogatunk. Oké, múlt héten én mondtam le, de ez akkor sem mehet így tovább! Közben pedig vészesen közeleg a karácsony, ajándékokat kellene venni (vagy legalább szükség lenne egy ötletre hozzá), mézeskalácsot sütni és egy picit ráhangolódni az ünnepekre. No, meg aludni sem ártana, bár az a gyengéknek van...

Mielőtt nagyon panaszszagú lenne ez a bejegyzés, ismételten közlöm, nem bánom a zsúfolt napirendet. Ahogy a mondás tartja: "nyomás alatt nő a pálma", engem pedig kifejezetten motivál a határidő és az idő szűke. Ráadásul a felsorolt teendőimet mind szeretem (na, jó, nem mindegyik előadást az egyetemen, de ezt el kell viselni) és ha pörgök, mint egy búgócsiga, mindig sokkal életrevalóbbnak érzem magam. 

Csupán azt sajnálom, hogy késő este, miután elkészültem a másnapi teendőim megszervezésével és a hozzájuk tartozó feladatokkal, már alig van energiám olvasni. Azért így is sikerül lefekvés előtt picit kitámasztanom a szememet, hogy legalább néhány oldalt olvashassak abból, amit magamnak választottam.

A hosszúra nyúlt bevezető után jöhet is a kínálat:

A képen is látható 7 könyvből csupán egy a sajátom, a többit kisvárosom közkönyvtárából zsákmányoltam. Van köztük olyan kötet, ami már korábban szerepelt más rovatos bejegyzésekben, de van teljesen új is.

Saját könyv:

Jojo Moyes - Mielőtt megismertelek

Erre a könyvre majdnem egy éve figyeltem fel. Írtam is róla a kívánságlista rovatom negyedik részében. Amint látszik, nem felejtettem el és mikor kaptam egy könyvvásárlási utalványt, rá esett a választásom.

Anyukám egyből le is csapott rá és neki nagyon tetszett. Hetek óta rágja is miatta a fülemet, mikor olvasom végre el, annyira kíváncsi a véleményemre. Nos, valószínűleg ő lesz az ünnepek alatti olvasmányom, addig viszont még a polcon kell pihennie kicsit.

Könyvtári könyvek:

Jeaniene Frost - Síri csendben

Szintén szerepelt már az egyik rovatomban, méghozzá az előző várólistásban. Ez pedig azt jelenti, hogy szegény könyvecske már két hónapja vár a sorára. Ideje volna már kézbe vennem, így ünnepélyesen kijelentem, ő lesz a következő, amibe belekezdek. Úgyis valami kifejezetten szórakoztató történetre vágyom, amit nem kell emészteni és feldolgozni.

Marc Levy - Ki nem mondott szavaink

Könyvmolyképző Kiadó arany pöttyöt kapott könyve, amit bevallom, csak a pötty miatt vettem ki. Kedvem támadt egy kicsit komolyabb hangvételű könyvhöz és megtetszett a borító. Képeslapmániában szenvedek, így ez a piros postalába olyan volt nekem, mint mézes papír a légynek. Nincsenek magas elvárásaim.

Kevin Hearne - Hounded (Üldöztetve)

Egy újabb visszatérő vendég, már ami a rovatokat illeti. Erről a kötetről ugyanis az előző hónapban is írtam, kívánságlista címszó alatt. Ahogy már ott is említettem, a Könyvmolyképző Kiadó őszi újdonságai közül ez a könyv volt a legszimpatikusabb és még a vásárlás gondolatával is kacérkodtam. Aztán kiszúrtam a könyvtár egyik polcán és olyan gyorsan csaptam le rá, mintha attól félnék, elszalad. Pedig nem szalad ő sehova, türelmesen várja sorát az ágyam feletti polcon. Még mindig rettentő kíváncsi vagyok rá és mivel meglehetősen vékonyka, megpróbálom bepasszírozni a már említett zsúfolt napirendembe.

Lauren Oliver - Rekviem

Delírium trilógia befejező része. Első két kötetet természetesen olvastam és írtam is róluk egy-egy bejegyzést. A második rész, Káosz befejezése pedig szinte sikoltott a folytatás után, így őt is muszáj volt azonnal begyűjtenem, amint megpillantottam. Azért nem kezdtem még bele, mert attól tartok, nem bírom majd letenni, ezt pedig jelenleg nem engedhetem meg magamnak. Szóval még pár hétig érlelgetem a polcomon.

Kyung-Sook Shin - Vigyázzatok Anyára!

Szintén az arany pötty miatt került fel a listámra. No, meg persze tetszett a szép borító és érdekesnek találtam, mivel Koreában játszódó könyvhöz eddig nem volt szerencsém. Leszámítva a manhwákat, de az egy teljesen más műfaj, nem is érdemes összehasonlítani a regényekkel. Nem túlságosan vastag, így valószínűleg majd vonatozás közben fogok sort keríteni rá valamikor.

Alma Katsu - Halhatatlan

Erről a könyvről szinte pontosan egy éve hallottam először. Még a Metropol egyik oldalán olvastam róla egy érdekes cikket és azóta többször belefutottam könyves körökben. Felkeltette a kíváncsiságomat, így szeretném a saját bőrömön megtapasztalni, milyen is. Az előző kötetekhez képest ez azonban egy cseppet vaskosabb darab, így egyelőre nem tudom, mikor sikerül időt szakítanom rá.

Jelenleg tehát ez a 7 könyv csábítgat a tanulnivalótól, de igyekszem erős lenni és nem engedni a nyomásnak. 

Technikai információ:

Kicsit átrendeztem a bejegyzésekhez tartozó címkéket, mivel kezdett átláthatatlanná válni. Külön csoportba rendeztem tehát a magyar szerzőket, míg a többiek megmaradtak egyetlen nagy nemzetközi kupacban. Talán ez kicsit segíti a könyves bejegyzések kereshetőségét. Feltéve persze, ha valaki szerzők szerint kíván mazsolázni véleményeimből. 

Ezen kívül külön címkéket rendeltem az egyes rovatokhoz, amiből összesen már négy is van. Rovatok címszó alatt belőlük is lehet már tematikusan válogatni, ami szintén az átláthatóságot szolgálja.