Őszi köztársaság

Úgy szeretem a Lőpormágus-trilógia borítóit! Remekül passzolnak a történethez, ezért kifejezetten sajnálom, hogy végére értem a könyveknek és nem tapizhatok még több ilyen gyönyörűséget.

568 oldal ide vagy oda, szívesen cipelgettem mindenfelé, hogy más is megcsodálhassa a borítót.

Fülszöveg:

"Tamás tábornagy sikeresen visszaérkezik szeretett hazájába, ám a főváros, Adró, történetében először idegen megszállók kezére került. Egyetlen fia eltűnt, szövetségeseit képtelen megkülönböztetni az ellenségeitől, az erősítés pedig csak hetek múlva érkezhet.

A továbbra is a Kez támadásait nyögő, vezető nélkül maradt adrói hadsereg végül önmaga ellen fordul. Adamat felügyelő ebbe a konfliktusba keveredik elrabolt fia keresése közben.

Kétlövetű Tániel, akit saját katonái üldöznek, igyekszik megóvni az egyetlen reményt arra, hogy Adró pusztulás nélkül vészelje át a háborút…"

A végjáték ott veszi kezdetét, ahol az előző kötet (Karmazsin hadjárat)  befejeződött. A harcok tehát tovább folynak, sőt újabb és újabb okok merülnek fel egy-egy újabb csatához, mert az ármányok és cselek sem értek még véget.

Ez a könyv pont olyan, mint az előző. Az olvasó csak sodródik az árral, egyik veszélyes küldetésből a másikba, néhány szereplőért izgulva és a végére úgy jár, mint Tamás. Már azt sem tudja, melyik csata mikor volt, mert egybefolynak az emlékeiben. Ez egyrészt remek, mert az olvasó egy pillanatra sem unatkozik, másrészt viszont kicsit elhamarkodott dolog gyorsan befalni ezt a könyvet. Volt, hogy egy ültő helyemben olvastam el 150-200 oldalt, ami azért egy hangyányit leterhelte az agyamat.

A cselekmény tehát pörög, ahogy háborúban illik és továbbra is ugrál egyik szereplőről a másikra. Ebben a részben Tamás nézőpontjai, illetve Nila és Bo párosa tetszett a legjobban. Ennek persze az is oka volt, hogy a kedvenc szereplőm, Olem is ezen fejezetekben tűnt fel.

Adamat újabb nyomozása újfent a papírforma szerint alakult, vagyis az elején nem különösebben érdekelt, majd egyre jobban felkeltette a figyelmemet, hogy a végére úgy érezzem, igen, ez egy remek és hasznos része volt a történetnek.

Tánielben azonban csalódtam. Amekkora potenciál volt az istenek és mágusok egyre fantasztikusabb csatájában és amennyi lehetőség rejlett a tipikus hős magánéletében, olyan lapos lett. Nem hozott csavarokat, nem hozott meglepetést, pusztán Tamás karakterének hátterévé vált. Tániel tehát végül mégis csak az apja árnyékában maradt.

Azonban függetlenül attól, hogy egyik vagy másik nézőpont mennyire tetszett, az összhatás remek volt. A politikai helyzet és a hadjáratok realisztikusak voltak, akadt bőven fordulat, amin lehetett izgulni és a fináléra minden összeállt. 

A három végtelen csatának tűnő könyv után cseppet aggódtam, hogy nyitott marad a vége, de szerencsére nem így történt. A háttérben megbújó szálak napvilágra kerültek, az országok így vagy úgy, de megegyeztek és a köztársaság megtartotta győzelmét. A főhősök sorsa pedig pont úgy alakult, ahogy kellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden szép és jó és extrán boldog lett, de ehhez a puskaporos világhoz mérten olvasói lelkeket megnyugtatóan alakult a lezárás.

Összességében tehát jó könyv és egy remek sorozat. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy különleges világban játszódó hadjáratra vágyik, akit nem zavar a puskapor csípős szaga és egy kis vér az utcaköveken. Katonai dolgokat kedvelők számára pedig erősen javallott.

Zárszónak egy kedvcsináló idézet:

"– Nem bízik önben, uram – kommentálta a helyzetet Olem.
– Különösebben nem tudom hibáztatni. Elvégre egyszer megpróbáltam megölni.
Olem leeresztette a látcsövét, és kivette a szájából a cigarettáját.
– Ő legalább egy tucatszor megpróbálta megölni magát.
– Igaz – válaszolta elmélázva Tamás. – De én a saját kezemmel szorongattam a torkát. Azért az egy kicsit más.
– Aha. Elmeséli majd egyszer ezt a történetet?
– Talán egyszer, részegen.
– Ön nem iszik, uram.
– Pontosan."

Csavargások XIV.

Kicsit besűrűsödtek nyári napjaim, így újabb két csavargásról tudok beszámolni.

Hollókő

vendégház szemből

Ez a falucska a Világörökség része és Nógrád megye legszebb csücske. Talán a húsvéti locsolkodásról a legismertebb, így nem épp a főszezonban látogattam meg, ám nem is ez volt a cél. Pusztán egy kis nyugalomra vágytunk kettesben távol a világtól és ezt tökéletesen teljesítette.

Az ófalu cseppet sem nagy és szerencsére tele van vendégházakkal. Sikerült is lefoglalnom az egyik apartmant, így a szállásunk is autentikusnak bizonyult. Parasztházban tölthettünk egy éjszakát régi bútorok között, parasztágyban aludtunk és ez megalapozta a hangulatunkat.

Az utca egyébként önmagában is tündéri. Szívem szerint körbefényképeztem volna az összes házat, annyira édesek. Vidéki lányként természetesen nem most láttam először parasztházat, mégis kislányos lelkesedéssel bámultam meg őket.

vendégház oldalról

Talán jogosan felmerül a kérdés, mire ez a nagy lelkesedés, ha egy falucska számomra nem új és egyáltalán miért akarhat az ember visszamenni kicsit az időben. A válasz egy szó: városiasodás.
Szeretek a fővárosban élni, szeretem a pezsgését és már a sok szürke és beton sem zavar igazán. Azonban vidékről jöttem, így hiányzik az igazi zöld környezet és a nagyvárosban egyszerűen nem tudok kikapcsolni. Éppen ezért, mikor rettentően lemerül az energiaszintem és fel kell töltenem magam, visszatérek a kiindulóponthoz, mert vidéken más a ritmus. Ez a lassú, kényelmes tempó pedig úgy feltölt, mint talán semmi más. Hollókő egy remek hely erre.

a szobánk

Szerencsére San Diego is értékelte a régies romantikát, az ágyunk például kifejezetten tetszett neki. Mikor pedig konstatáltuk, hogy a térerő nem tökéletes és internet is alig van a falu bizonyos pontjain kívül, még jobban kiélveztük a nyugalmat.

A turistacsapatokat leszámítva igazán csendes hely és igazán természetközpontú. A falut több kisebb túraútvonal veszi körbe. Ezek tanösvények, így nem kell túlzottan megterhelő útvonalra számítani, sőt, inkább csak egy könnyed sétára a vidéken. Nekünk mégis nagyon tetszettek, mert előjött belőlem a gyermek és mert az egyik ösvényt sötétedéskor jártuk végig és belebotlottunk egy vaddisznóba. Jól meg is ijesztett minket, mivel a motozás alapján azt hittem, csak egy újabb macska (sok van belőlük a faluban és szelídek is) így hívni kezdtem. Erre azonban olyan nagyot röfögött, hogy még én, a "minden állatot rögtön meg akarok simogatni" típus is megugrottam kicsit. Szóval inkább békén hagytuk és továbbálltunk az ösvényen.

a vár

Az egyik út felfelé vezet egy dombra, amelynek tetején foglal helyet a vár.
13. századi építésű várról van szó, ám hiába épült egyre nagyobbra és nagyobbra a századok során, a 18. században szinte teljesen lerombolták. Köveit a helyi lakosság elhordta építkezéshez, így erőteljes rekonstrukcióra volt szükség, hogy ma látogatható legyen.
Szép munkát végeztek. Körbejártuk, gyönyörködtünk a kilátásban és igazán örültünk, hogy még egy várat is megcsodálhattunk. Kezdem San Diegót is rászoktatni a várakra.

utcácska az ófaluban

Az ófalu is ad jó néhány lehetőséget a nézelődésre. Vannak kisebb múzeumok - olyan kicsik, hogy csak két szoba az egész - mint a Posta Múzeum vagy a Palóc Népviseletes Baba Múzeum,  de akad néhány kézműves hely is. Lehet itt találni mindent a kosárfonástól a fafaragásig. Természetesen a legtöbb helyen vásárolni is lehet a csodaszép kézműves holmikból.
Aztán, ha az ember elfáradt, betérhet valahová enni és inni valamit. Mi kipróbáltuk a helyi pékséget (Remek volt!), megkóstoltuk a helyi fagyit és megvacsoráztunk az egyik étteremben.
Igazi palóc menüt választottunk, San Diego palóc levest és őzpörköltet, míg én maradtam a juhtúrós sztrapacskánál. Aztán jóllakottan csak élveztük a falu varázsát.
Összefoglalva remek hétvégét töltöttünk itt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki vidéki levegőre vágyik, aki szereti a kézműves dolgokat és persze azoknak, akik szeretnének elbújni kicsit romantikázni.

palóc finomságok

tanösvényen

kilátás a várból az ófalura

Wakeboard
Nem vagyok egy sportember. Sőt, elvem, hogy akkor sem vagyok hajlandó futni, ha egy medve üldöz. Inkább megvárom, hogy utolérjen és megpróbálom megsimogatni. Azt sem állíthatom, hogy túlteng bennem az önfenntartási ösztön...

wakeboarding

Azonban szorult belém egy hatalmas adag kíváncsiság és egy csipet kalandvágy, hogy mindenféle érdekesnek tűnő dolgot ki akarjak próbálni. Így történt, hogy mikor San Diego megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni a wakeboard-ot, lelkesen rávágtam egy igent. Aztán persze cseppet elbizonytalanodtam, mert ő sem próbálta még és a főszervező az edzője volt, aki hivatásos testépítő. Szóval nem voltam stresszmentes, mikor megérkeztünk a tóra, megismerkedtem az edzővel és a többi lelkes emberkével, akiket toborzott. Egyrészt ők már mind próbálták, másrészt még a rajtam kívüli egyedüli nő is kétszer akkora volt mint én. Szóval hat sportember között kissé elveszettnek éreztem magam, bár mind nagyon kedvesek voltak. Egyedül a pályát kezelő srác lógott még ki a sorból, mert fiatal volt és vékony, a vízen viszont leiskolázott mindnyájunkat.
Egymást váltva használtuk a pályát és mikor rám került a sor, ismét kicsinek érezhettem magam, mert nagy volt rám a többiek mentőmellénye. Kaptam hát egy gyerekmellényt, amin jót nevettünk. Aztán feltették a nagy kérdést, mint minden kezdőnek:
- Milyen lábas vagy?
- Bal. Gördeszkán legalábbis a bal lábam van elől - feleltem.
Ezzel nőttem kicsit a csapat szemében, amiért gördeszkázom, hiába tiltakoztam, hogy évek óta nem léptem deszkára, valószínűleg már el is felejtettem mindent.
Megkaptam az utolsó instrukciókat, lábamra került a deszka és megragadtam a handy-t. Aztán indult is a móka. Kiderült, hogy a deszkázás olyan mint a biciklizés, nem felejtem el. A tartásom ezért rögtön jó volt, ráéreztem a dologra és csak az irányítással voltak gondjaim, mert kanyarodni bizony nehéz. Szóval csobbantam rendesen, de rögtön újra felpattantam a deszkára és addig száguldoztam, míg bírtam szusszal.
Szinte az egész napot ezzel töltöttük és mikor az utolsó köröm után szabályosan úgy másztam ki a stégre, a pályát kezelő srác megjegyezte, biztos én sem megyek majd holnap edzésre. Az edző erre nevetve rávágta, hogy az tuti, mert én bizony nem járok hozzá. Mire felmerült a kérdés, hogy akkor mit sportolok.
- Semmit - vágtam rá.
- Ő San Diego intellektuel barátnője - adta meg a titulusomat az edző.
Azért kicsit hízelgett nekem, hogy mégis csak megálltam a helyemet. Csupán arra nem számítottam, hogy utána két napig nem bírom majd felemelni a karomat, olyan izomlázam lesz.
No, de így is megérte, remek élmény volt. Szóval ha valaki kacérkodik a gondolattal, ne habozzon, remek móka!

Az ördög egyetlen barátja

Folytattam kedvenc szociopatám, John Wayne Cleaver történetét. Ahogy a trilógiánál már beszámoltam róla, a kalandok elsősorban fantasy vonalon haladnak tovább.

A borító passzol a sorozathoz, kellően véres hatást kelt. 310 oldalával gyorsan végig lehet lapozni, ha az ember felveszi az öldöklési tempót.

Fülszöveg:

"Titokban köztünk élő démonok tették tönkre John Wayne Cleaver egész eddigi életét, ám mégis sikerült győzelmet aratnia felettük, és most már ő vadászik rájuk. Egy titkos kormányzati elitcsapat tagjaként arra használja különleges adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen. Csakhogy a démonok is tudják, hogy üldözik őket, és az eddigi macska-egér játék lassan totális háborúvá fajul.
John nem akar többé az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját elmegyógyintézetbe zárják, és legfőképp nem akar embereket ölni. De nagyon is le akar számolni a magát Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal, miközben az áldozatok egyre csak szaporodnak.
Ám ez a csillapíthatatlan éhségű szörnyeteg hatalmasabb és vérszomjasabb minden eddiginél…"

Csak akkor jöttem rá, mennyire a szívemhez nőtt ez a szívtelen, gyilkos hajlamokkal megáldott fiú, mikor belekezdtem a kötetbe és rájöttem, hiányzott. Hiányzott a gondolkodásmódja, hiányoztak a szabályai és hiányzott az a sok vércseppes izgalom, ami mindig körülötte kavarog. Jó volt tehát újra elmerülni ebben a világban, bár cseppet szkeptikus voltam az FBI vonalat illetően.

Nehezen tudtam elképzelni Johnról, hogy igába hajtja a fejét és beáll egy csapatba. Ezt pedig az első néhány oldal alapján úgy tűnt, ő maga sem tudja elképzelni. Valahogy mégis belesimult a szedett-vetett pandúr bandába, amelynek tagjai hol szimpatikusak voltak, hol nem, hol csak hidegen hagytak. A nyomozás így új mederbe terelődött és John vívódása is új irányt vett. A félelem helyett, hogy sorozatgyilkos válik belőle, állandó jellegű morgolódás került a középpontba, amiért nem hagyják dolgozni. Nos, ez borítékolva volt, így nem mindig értettem a hisztit és hogy egyáltalán miért viselte el a köteléket.

Brooke helyzete sokkal érdekesebbnek tűnt és örömmel fogadtam minden információt, amit a Sorvadtakról elejtett. Sajnos ez nem volt túl sok és ahogy egyre több természetfeletti lény jött és ment - természetesen a süllyesztőbe egy adag fekete trutyi formájában - a korábbi egyediségük kicsit odalett. Ez azonban minden démonos történet velejárója, így nem róhatom fel a könyvnek.

Azt azonban igen, hogy ellaposodott a nyomozás. Szeretem a heuréka érzéseket, a szépen elejtett nyomokat és a hosszú okfejtéseket, itt viszont céltalan csapongásnak tűnt az egész. Mintha az író egyszerre kicsit túl sokat akart volna. Nem adott elég időt a Sorvadtak kibontakozására és inkább csak ködösített, miközben John nyafogott, hogy így nem lehet dolgozni. Ettől a történet fordulatszáma alacsonyan mozgott, mint egy haldokló pulzusa és csak a legvégén kapta meg azt az adrenalinlöketet, amelyre végig szükség lett volna.

Az utolsó néhány fejezetig úgy éreztem, csalódni fogok a könyvben, mivel nem hozta azt az izgalmat, amit az előzmény trilógiánál megszoktam és a naturalista leírások is szűken lettek mérve. A végkifejlet azonban kárpótolt, megkaptam a vérfürdőt, amit vártam. (Nem, nem vagyok szociopata...)

Szóval, bár az előzmények sokkal jobban tetszettek, ez a könyv is rendben volt. Nem ütött úgy, mint az első rész és nem volt olyan izgalmas mint a második vagy a harmadik, de kellemes volt olvasni. Kellemesen elmebeteg és kellemesen véres.

Akinek tehát eddig tetszett John szociopata világa, az olvassa el ezt is, mert a folytatás mindig tartogat néhány új csontot, amin az olvasó elrágódhat, akár kannibál, akár nem.

Kiegészítés:

A következő kötet, Csak a holttesteden át már a polcomon pihen, hamarosan rá is vetem magamat. A befejező rész, Már nincs vesztenivalód pedig információim szerint augusztusban fog megjelenni magyarul. Ráadásul a megjelenés alkalmából az író ismét Magyarországra látogat, így tervezem elcsípni egy újabb dedikálásra.

Mozgóképek LVIII.

Úgy néz ki, tartom a nyári tendenciát, mivel júniusban is 5 filmet néztem meg. Ez nem rossz arány, főleg ha hozzáteszem, hogy ezek közül hármat moziban láttam.

1945

"1945 augusztus 12, 11 óra. Titokzatos szállítmányukkal két fekete ruhás, fekete kalapos idegen jelenik meg egy magyar falu vasútállomásán. A falu népe az orosz megszállás árnyékában a jegyző fiának esküvőjére készül, de a menyasszony korábbi vőlegénye is hazatér a hadifogságból. Néhány óra alatt minden megváltozik. Titkok, bűnök, számvetés, szerelem, árulás, szembesítés..."

San Diego választotta ezt a filmet hétköznap esti mozizáshoz. Picit meglepett vele, bár valószínűleg mióta elcsaltam művész mozikba és magyar filmekre, megnőtt kicsit a bizodalma a hazai alkotások iránt.

Nem tudom, mi van ebben az évben, de már megint egy magyar film, ami jó. Talán mert végre önállóan, mindenféle filmsikerek másolása nélkül készülnek ezek az alkotások, talán az én ízlésem formálódott kicsit közelebb feléjük, talán csak ez a szerencse éve magyar filmes szempontból. A lényeg az, hogy ez a film is pont úgy magyar, ahogy szeretem. Nagyon tetszett, ahogy a falut, az ott élőket ábrázolta. Az is tetszett, hogy egy viszonylag feldolgozatlan témához nyúlt. Még a színtelensége is tetszett, mert remekül passzolt a fezsültségkeltéshez. Azt azonban mindenképpen muszáj megjegyeznem, hogy ez egy lassú dráma, ami komótosan halad, nem siet, mindent körbejár, hogy beszippanthassa a nézőt ebbe a korba.
Nekem tehát tetszett (egyedül a zenét éreztem itt-ott soknak, mert kicsit túllőttek vele a feszültség fokozásán) és bátran ajánlom azoknak, akik egy jó magyar drámára vágynak. Főleg ha az illető ismerős a vidéki falvak világában.

Kódjátszma

"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott."

Sok jót hallottam erről a filmről. Benedict Cumberbatch viszont nem a szívem csücske, így sokáig halogattam megnézni.

Nos, talán nem kellett volna, mert igazán jól összerakott filmről van szó. A sztori érdekes, a karakterek érdekesek, sőt még a lebutított technikai izék is érdekesek. Persze az emberben marad jó néhány kérdés, amire nem ad választ és egy kis frusztráció is a filmben bemutatott előítéletek miatt, de összességében teljesen rendben van. 
Akit tehát érdekel a téma vagy kedveli a számomra érthetetlenül nagy népszerűségnek örvendő színészt, mindenképpen nézze meg.

Out

"Ágoston, a középkorú mérnök egy leépítés során elveszíti munkáját. Rövid gondolkodás után egy új állás reményében útnak indul a Baltikumba. Családját, feleségét és lányát hátrahagyva, egyedül vág neki élete új kihívásának. Új munkahelyén azonban nem tudnak az érkezéséről, és azzal kell szembesülnie, hogy átverte őt a munkaközvetítő. Ágoston nem adja fel, bármilyen munkát elvállalna az idegen országban, hogy ne valljon ismét kudarcot. Útkeresése során számos szürreális élmény, és valószínűtlen találkozások egész sora éri. Ágoston pedig nem akarja elfogadni, hogy szép lassan külföldön is meghiúsulnak az álmai és a reményei."

Erre a filmre nyertem a mozijegyet, így nem sokat tudtam róla a vetítés időpontján kívül. San Diego, aki elkísért pedig még ennyit se,  mert nem szokott visszakérdezni, hogy mégis mit is fogunk megnézni.
A film sok ország közös munkája, ám mivel a rendező magyar, mondhatjuk magyar filmnek is. Az ismertetőből jól látszik, hogy egy középkorú férfi útkereséséről van szó, amit meglehetősen abszurd humorral tálalnak. Maga a történet nem túl izgalmas, sőt kicsit lassúnak is lehetne mondani, ám annyi szürreális jelenet van benne, hogy nem lehet unalmasnak nevezni. Persze az ember vagy élvezi a kitömött nyúl által gerjesztett kissé groteszk humort vagy nem. Mi nevettünk rajta, de nem igazán tudtuk hová tenni.
Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a kissé fura filmeket és nem zavarja őket, hogy a szereplők mindig más nyelven beszélnek.

Vaiana

"Vaiana egy kalandvágyó tini, aki vakmerő küldetésre indul, hogy megmentse népét. Útja során Vaiana találkozik az egykoron hatalmas félistenként tisztelt Mauival, aki szárnyai alá veszi a lányt, hogy igazi felfedezőt faragjon belőle. Együtt vágnak neki a nyílt óceánnak, az út pedig nem szűkölködik az eseményekben. Hatalmas szörnyekkel és elképesztő veszélyekkel szállnak szembe, s közben Vaiana teljesíti ősei küldetését és felfedezi azt, amit a legjobban keresett: saját magát."

Nagyon szeretem a meséket és ebbe a Disney rajzfilmek kiemelt szerepet töltenek be.  Szóval örültem az új mesének, bár nem értettem, miért kellett megváltoztatni a címét. Az eredeti, Moana is tökéletes volt....
Kicsit fáj beismerni, de csalódtam. Ez nem az a fajta alkotás lett, mint amit vártam, mivel kifejezetten a kisebb korosztálynak készült. Nincs benne semmi plusz töltet (oké, Maui tetkója az), ami miatt a felnőttek is igazán élvezhetnék a filmet. Ennél sokkal jobb alkotásokat láttam, méghozzá nem is olyan régen, így csalódott voltam. Persze ettől függetlenül aranyos mese, de nyugodt szívvel csak a kisebbeknek tudom ajánlani.

Wonder Woman

"Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.
Míg meg nem látta az első férfit.
Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete..."

Applequeen barátommal néztem meg ezt a filmet, csajos estének ideális volt.
Habár a legtöbb képregényből készült filmet láttam, nem vagyok a műfaj rajongója. A DC által kreált filmekkel pedig főleg kritikus vagyok, mert sem Batman sem Superman nem nyerte el a szimpátiámat. No, de egy női karakter mégis csak érdekesebbnek tűnt ennyi férfi szuperhős között, így adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg. Ugyan nem az év legjobb filmje, de szórakoztató, látványos és az üzenete is tetszetős.
Teljesen rendben volt, szóval ha valaki szuperhősös képregényfilmre vágyik, nézze csak meg.

Értékelés:

1945                                       ->   10

Kódjátszma                            ->   9

Wonder Woman                     ->   8

Vaiana                                    ->   7

Out                                         ->   5

Az idő bolondjai

Sokáig csak szemeztem ezzel a könyvvel, aztán győzött a kíváncsiság és a szép borító. Ez a fekete-lila összeállítás a zsebórával igazán mutatós.

324 lapjával szokványos vastagságú könyv, nem maratoni az olvasására fordítandó idő.

Fülszöveg:

"Szent ​Kron nyugalmas sziget az óceánban, távol a partoktól, távol a száguldó világtól. Egyszerű emberek lakják, bár néhányukat nem lehet hétköznapinak nevezni.

Mimi Lafarge, a fiatal lány kegyetlen betegségének köszönhetően egy sebesen öregedő testbe zárva kénytelen élni. Manfred, a sziget furcsa idegene olyan titkok tudója, melyek a történelem előtti korokba nyúlnak vissza. Tak Lachensky, a sziget egyetlen órásmestere múltjában számos olyan nap van, amiről nem szívesen beszél.
Egy egyszerű napon különös szemű jövevény érkezik a szigetre, és a világ kizökken a menetéből. Az öröklét ígéretének árnyékában a szigetnek és minden lakójának el kell gondolkoznia a halandóságán, és fel kell fednie igazi arcát.
Szeptember tizenhetedikén megáll az idő…"

Ez a könyv konkrétan az időről szól, ott ketyeg minden sorában. Természetesen van cselekménye, főhősei és konfliktushelyzete, ami a végére megoldódik, mégis kissé különc könyv. Ez a különcség azonban jó értelemben vehető, mint a rajzfilm figurás vekkerek.

"Csak az értékes, amiből kevés van."

Egyrészt a megállt idő paradoxona végig ott feszül a lapokon, mint a túl rövidre vágott zsebóralánc. Az író igyekezett mindent körültekintően kezelni, a nem mozduló napsugaraktól a nem öregedő emberek pánikhangulatáig. Az olvasóban mégis időről-időre felmerül, hogy ez bizony lehetetlen, mert paradoxon. A könyvet ezért úgy érdemes olvasni, ha elfogadjuk a lehetetlent is.

Másrészt a szereplői tényleg kissé bolondok. A főhősök, vagyis akik hangsúlyosabb szerepet kaptak, bolondosan kedvelhetőek, ám a többi mellékszereplő, akik csak egy-egy rövidke fejezetpercre ugranak be, eléggé furcsák. No, de egy abszurd világhoz abszurd figurák illenek, így ezzel nem volt semmi baj.

Főleg azért, mert minden bolondnak megvolt a saját gondolata az időről és ez az, amiről cselekmény ide vagy oda ez a kötet szól. A fantasztikus világ pusztán a köntös, ha úgy tetszik, a kakukkos óra doboza, amelyben a madár egy-egy felbukkanó gondolat. Ezek a gondolatok pedig kifejezetten tetszetősek.

"Ha adhatok egy jó tanácsot: vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulsz tőlük. Isten eléd lógatja őket, bármerre is fordítod a fejed."

Ráadásul Benyák Zoltán szépen ír, az elgépelések ellenére is kifejezetten mutatósnak éreztem a szavakat. Tetszett, hogy még a legnaturalistább elemeket is kifejezően, képszerűen mutatta be és ettől a könyv olvasata gördülékennyé, hangulatossá vált.

Apropó hangulat, az időről elmélkedés nem megy vidáman, hiszen ott lapul benne az elmúlás ígérete. A történet ettől cseppet keserű és szomorú. Szereplői nem csupán bolondos különcök, hanem esendő emberek rengeteg szomorú emlékkel és szerencsétlen körülménnyel. Mimi karaktere pedig - nincs rá jobb szó - állandó jellegű sajnálatot kelt az olvasóban. Ez a világ így szomorúan abszurd lett, ami teljesen érthető, csak kissé kellemetlen olvasás közben, ahogy megterheli néhány melankolikus képpel a lelket.

Összességében tetszett, az alapötlet izgalmasan egyedi és ínycsiklandóan új és minden abszurditása ellenére kerek egésszé áll össze. Eddig nem sokat foglalkoztam az idővel - talán ezért szoktam időnként elkésni - ám most jólesett töprengeni rajta.

Szóval tudom ajánlani mindenkinek, aki egy különc történetre vágyik a homokszemű időről és az ő bolondjairól. Elsősorban azonban felnőtteknek javaslom, mert tényleg eléggé szomorú ez a történet.

"Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké."

Csavargások XIII.

A nyári időszak kifejezetten kedvez a csavargásoknak, így ideje újra írnom ebbe a rovatba. 

Gokart

Régóta szerettem volna kipróbálni a gokartot és San Diego meg is ígérte, hogy elvisz. Csakhogy, mikor alkalmunk lett volna rá, vagy túl hideg volt (télen nem kellemes hely egy mélygarázs) vagy beteg voltam. Szóval tologattuk az időpontot egészen május végéig.

Mivel ez a móka csapatban az igazi, San Diego barátai is jöttek velünk, így végül heten ültünk gokartba. Az Ázsia Center pályáját választottuk, mert a fiúk szerint ez egy hosszú pálya és 3 futamra foglaltunk időpontot.
Mivel számomra ez volt az első alkalom, próbáltam kérni némi útmutatást, ám a fiúk csak annyit mondtak: fék és gáz, na meg próbáljak kormányozni. Könnyű nekik, gondoltam én, mert a csapatból csak hárman voltunk lányok, a fiúk pedig mind mérnökök voltak, szakmai ártalom, hogy értenek hozzá. Ettől függetlenül nem aggódtam, mivel gyorsan tanulok.
Oké, első körben kétszer elakadtam a gumifalban, ám így sem én lettem a leglassabb versenyző. Persze megkaptam, hogy kicsi vagyok és könnyű, így jól gyorsul alattam a gokart. Másodszorra már hiba nélkül vettem a kanyarokat és tartottam a hatodik helyet. Harmadszorra pedig már engedtem játszani is, vagyis tesztelgettem a sebességhatáraimat és megdöntöttem saját csúcsomat. Persze továbbra is csupán a hatodik helyen végeztem, de esélyem sem volt a fiúkkal szemben.
A futamok gyorsan véget értek, bár az izmaimon megéreztem hatásukat és sikerült kékre és zöldre összevernem a derekamat, mert tényleg kicsi vagyok és könnyű, így mindig az üléshez ütődtem a kanyarokban. Szóval jó élmény volt, függetlenül attól, hogy az egész csapat bűzlött a benzinszagtól és maszatos volt az autógumiktól.
Biztosan megyek máskor is, így csak ajánlani tudom. Érdemes kipróbálni.

Sum 41
Egy picikét szkeptikus voltam, mikor pár hónapja San Diego boldogan közölte, hogy szerzett jegyet a Budapest Parkba a Sum 41 koncertre. Persze ismertem a bandát, néhány számot szerettem is tőlük, így rögtön el is fogadtam a meghívást. Főleg mivel tudtam, hogy ő igazán szereti ezt a bandát.

Szóval nem voltak különösebb elvárásaim, mikor megérkeztünk a helyszínre. Az előzenekar, The Living End azonban hamar előhozta belőlem a zenerajongót, az egyre növekvő tömeg pedig a fesztiválélményt. Ez csak fokozódott, mikor a színpad átpakolása közben az emberek egyre sűrűsödtek körülöttünk. Közben felvételről Linkin Park és System  dalok szóltak és azonnal el is kezdtem nyafogni, hogy Nova Rock-ra akarok menni. (Ezt a kérdést egyébként milliószor átbeszéltük már és mindig arra jutottunk, hiába lesz ott mindkettőnk kedvenc bandája, nem éri meg elmenni.) Aztán hirtelen meghallottam, hogy mögöttünk egy csapat fiú a Volt fesztivál miatt nyafog és úgy általánosságban mindenki menni akar még valamelyik fesztiválra, de nincs jegye. Ez a közös probléma még inkább összehangolt a tömeggel, ami jól is jött, mert amint elkezdődött a koncert, az egész nézőtér bekerült a dühöngőbe.
Imádom a rock zenét, de nem szeretem a pogót. Sosem értettem, mi a jó benne és ez most sem volt másképp, így San Diego gyorsan kijjebb is húzott. A kisebb intermezzo után azonban olyan bulit kaptam, hogy az sem érdekelt, közben hány üveg sört locsoltak rám. Eszméletlenül látványos, hangulatos és pörgős koncertet csaptak. A dinamikája remek volt és mikor felfújták a hatalmas csontvázat a színpadra, megvettek kilóra.
Nagyon örülök tehát, hogy elmentem, mert egy újabb nagyszerű koncertélménnyel gazdagodtam.

Eger

vár oldalából is látszik a bazilika

Hétvégén Egerben jártam. Hirtelen felindulásból kötöttünk ki itt. Mindketten városnéző típusok vagyunk, így sorra vettünk a nem túl messze fekvő szép városokat és mivel mindketten osztálykiránduláson látogattunk csak el ide (az pedig nem mostanában volt), jó ötletnek tűnt felnőtt fejjel is megnézni.
Emlékeimhez képest rengeteget változott. Általános iskola 7. osztályában töltöttem itt pár napot és akkor sokkal nagyobbnak és leharcoltabbnak tűnt ez a város. Ahogy a mellékelt képeken is látszik, azóta kicsinosodott.

vártúrán

Az elsődleges dolog, amit megnéztünk, az természetesen a vár volt. Végigjártuk az állandó történeti kiállítást, lenéztünk a kazamatákba és a börtönmúzeumba. Voltunk vártúrán is, amelyet egy igazán autentikus kísérővel tettünk meg, aki a túra végén még a puskáját is elsütötte. Plusz megnéztük az időszaki kiállítást a magyarországi repülés történetéről és egyszerűen gyönyörködtünk a tájban.
Habár a századok nem voltak kegyesek a várral és a falakon kívül alig maradt meg valami (Rettentően sajnálom a katedrálist...) érdemes végigjárni. Remek a kilátás a városra és mégis csak egy ikonikus várról van szó, akár átrágta magát az ember általánosban az Egri csillagokon, akár nem.

a város

No, de a városban nem csupán a romok az érdekesek, hanem a légkör maga. Nagyon tetszett, hogy megmaradt a régi utcaszerkezet és hogy ilyen gondosan felújították a hangulatos utcákat. Ráadásul pont amatőr zenészek hétvégéje volt, mikor minden sarkon zenélt valaki - ki tehetségesen, ki katasztrofálisan - és ez csak fokozta a hangulatot.
A város egyébként gasztronómiai szempontból is remek hely. Találtunk egy éttermet (Palacsintavár Étterem), ahová muszáj volt kétszer is betérnünk. Hangulatos étterem, ám nem ez fogott meg minket, hanem az az ételköltemény, amit nevükhöz híven óriáspalacsintából kreálnak.

fokhagymakrémleves cipóban

Oké, hogy óriáspalacsinta, de amíg az ember nem látja a saját szemével, el sem tudja képzelni, hogy valójában mekkora. Ez a mentségünk arra, hogy miért mertünk első alkalommal levest is rendelni. Estefelé járt, így elég éhesek voltunk, hogy a cipóban felszolgált leves hívogatónak tűnjön. Különben is, a palacsinta, az csak palacsinta. Legalábbis mi így gondoltuk...
A leves egyébként nagyon finom volt és én már ettől is úgy éreztem, jóllaktam, mikor megérkezett A Palacsinta.
San Diego különféle húsokkal megpakolt palacsintát kért, míg én a brokkolikrémeset választottam. Ahogy a mellékelt kép is mutatja, nem volt kis adag.

brokkolikrémes óriáspalacsinta

Szinte bűn volt megbontani ezt az ételkompozíciót, az első falat után azonban kiderült, muszáj. Valószínűleg senkit sem lepek meg, ha azt mondom, a harmadáig jutottam. Mentségemre szóljon, hogy San Diego sem jutott a saját palacsintája végére, pedig férfiasan tud enni. A pincérek sem lepődtek meg, hogy alulmaradtunk a kihívásban és készségesen elcsomagolták nekünk a maradékot, így megvolt a másnapi reggelink is.
No, de én kiszúrtam az étlapon az édes palacsintákat, így hiába volt maradékunk, vissza kellett jönnünk másnap is.
Immár rutinosan másodszorra "csak" palacsintát rendeltünk. San Diego meggyes-túrósat, míg én maradtam a kedvencemnél a Nutella és banán kombinációjánál.

nutellás-banános óriáspalacsinta

Isteni volt! Nagyon szeretem a Nutellát. Természetesen kanállal az üvegből, ám az egyetlen dolog, ami szerintem nem ront a tökéletességén, az a palacsinta. Magamat is megleptem vele, hogy képes voltam eltüntetni a háromnegyedét. Minden Nutella-rajongónak muszáj kipróbálnia!
No, de nem csak ettünk egri kiruccanásunk második napján, hanem ittunk is. Oké, én üdítőt, de ha már Eger, ami köztudottan borvidék, akkor ezt a Szépasszony völgyében kell tenni. Elsétáltunk hát oda és míg San Diego végigkóstolta a borkínálat egy részét, élveztem a hely vendégszeretetét.

pincészetek

Rengeteg borászat van ebben a völgyben. Nos, mi elég hamar kiválasztottuk a Szarvas pincészetet.
Átlagember valószínűleg borfajta vagy egyéb szakértelem miatt teszi le valahol a voksát, de nem mi. Döntésünk a következőképpen alakult: San Diego megállt a pincészet táblájánál, hogy átfussa a kínálatot, mikor kiszúrtam egy cirmos cicát. Aztán megjelent a pincészetben dolgozó úr és miközben válaszolt San Diego kérdésire, közelebb hívta a cicát, akivel rögtön össze is barátkoztam. Móric - mint megtudtam az úrtól, így hívták a cicahölgyet - élvezte a cirógatásomat, így San Diego tudta, itt kell megállni és kért is az egyik palackból kóstolót. Szóval letelepedtünk egy asztalhoz, Móric pedig mellém egy székre és mindenki boldog volt. Elvoltam a cicával, így cseppet sem unatkoztam, míg partnerem eldöntötte, melyik borból vigyünk haza.

Móric

Szóval igazán jó napom volt, főleg, hogy a szállás felé tartva még egy kutyát is simogathattam. Hogy ki szólított le kit, arról vitát lehetne nyitni, mivel amint rámosolyogtam a fekete labradorra, már indult is felém nem kicsit rántva a pórázán. Tudta, hogy simogatás következik, amit nem is mulasztottam el. Nutella, kutya és macska, ennyi nekem elég is a boldogsághoz.
Azért a kora esti török fürdőzés még dobott egy kicsit a kedvemen. Egerben nem lehetett kihagyni a régi török fürdőt és a köré épült különlegességeket. Úgyhogy bugyogtunk kicsit a jakuzziban, izzadtunk a szaunában és "melyikünk bírja tovább" játékot játszottunk a gőzfürdőben. Amennyire csak lehetett kihasználtuk az időnket.
Ezt jól is tettük, mert utolsó napunkra kissé borús lett az időjárás. Be is tértünk rögtön az Egri Pasa Sátrába, hogy kicsit felmelegedjünk.

a Pasa sátrában

A sátor a vár lábánál foglal helyet és igazán törökös. Le kell venni a cipőt, hogy az ember bekucorodhasson valamelyik puha és színes sarokba. A kínálat is török különlegességekből áll, így megkóstoltuk a török teát. San Diego maradt a hagyományosabb szálas fekete teánál, míg én a narancsos tea mellett döntöttem. Ó, és milyen jó döntés volt! Nagyon ízlett, mert édes és narancsos volt, kicsit a téli meleg szörpökre emlékeztetett, mégis volt benne valami különleges. Ha valaki finom újdonságra vágyik, próbálja csak ki.
Ezután már csupán egy gyors sétára és ebédre futotta, mielőtt indultunk volna tovább, előbb Bélapátfalvára, majd haza.
Bélapátfalva egyébként nincs messze, így érdemes ide is ellátogatni a szép táj (remek túraútvonal indul innen, amit majd egyszer ki fogunk próbálni) és a ciszterci apátság miatt. Az apátságot jelenleg nem használják, csak esküvőkre, de látogatók számára így is ideális. Lehet kérni audio guide-ot, amivel végigjárva az apátságot kívül és belül, az ember úgy érzi, egy újabb érdekességet látott. Persze csak ha érdeklődik a műemlékek iránt.
Eger tehát jó hely, tudom ajánlani.

egri vár

török teák

a Pasa sátra

ciszterci apátság