Rekviem

Ismét végére értem egy sorozatnak, méghozzá Lauren Oliver disztópia trilógiájának. Az első két rész (Delírium és Káosz) tetszett, így volt bőven elvárásom a befejezést illetően. Főleg, hogy a második kötet vége kínzó függővég puskapor szagával a levegőben.

A borítóra ezúttal is egy női arc került és minél többet nézem, annál biztosabb vagyok, hogy ez a hölgy Hana. Persze ez csak az én spekulációm.

Vastagságra könnyen simul az előző könyvekhez 362 oldalával és a fejezetek tagolása kettős, mint a Káoszban.

Fülszöveg:

"„Lehet, hogy megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk. Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy rosszul döntsünk.”

„Ki akartak füstölni minket, a múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen leszünk.” 

A Delírium-trilógia befejező kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül.
A Rekviemet egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…"

Ahogy a fülszöveg is említi, két szálon fut a történet. Egyrészt Lena előző részekből már jól ismert szemszöge köszön vissza az olvasóknak, másrészt legjobb barátnője, a kikezelt Hana is főszerepet kap. Az első kötet óta mindketten gyökeres változásokon estek át, mégis fellelhető bennük az a két lány, aki kacagva szaladt versenyt a tengerparton. 

Ez a kettős nézőpont remekül meghatározza a cselekmény menetét, ahogy meg-megtörik egymást és a végén összefonódnak, illetve a történet hátterét is.

A második kötet végén már éreztem a füstöt és a puskaport a levegőben és tudtam, elég egyetlen szikra, hogy lángra kapjon ez a világ. Épp ezért vártam a lázadást, az igazi forradalmat, amit meg is kaptam ettől a könyvtől. Mégsem ez volt számomra a történet csúcspontja, bár kétségkívül izgalmas volt, hanem a világnézeteket is átható kettősség.

Nagyon tetszett, hogy az írónő nem csupán feketén és fehéren ábrázolta a dolgokat, hanem megmutatta a színpaletta egészét. Mindkét fél, a Zombik és a Veszettek is kaptak esélyt arra, hogy meggyőzzék az olvasót, ők járnak a helyes úton. Közben pedig az is kiderült, hogy egyik út sem olyan egyenes, mint amilyennek első látásra tűnik.

A Vadon nem az a tündérország, aminek várták és van, amiben a delíriumelleneseknek igaza van. Ugyanakkor a fallal körülvett világ sem olyan békés, mint azt a hatalmon lévők sugallni szeretnék. Jólétben is lehet szenvedni, amire Hana élete kitűnő példa. A könyv tehát így nem mondja ki egyértelműen, mi a helyes, melyik utat tartja követendő példának, hanem rábízza a döntést az olvasóra és épp ez a fő üzenet. Mert lehet, hogy rossz utat választunk, lehet hogy meghunyászkodva követjük a többséget és lehet, hogy új csapást követünk, egy dolog azonban mindegyik esetben biztos: a döntés a miénk. Mi választjuk meg a saját sorsunkat, mi döntünk az életünkről és a világról és ezt a szabadságot akár az édenbe, akár a pokolra visz, nem szabad eldobnunk magunktól. Ez az, amiért így vagy úgy mindegyik fél küzd és az, amiért érdemes felvenni a harcot. Ez pedig szerintem egy kifejezetten pozitív üzenet.

A könyv tehát tele van nézőpontokkal és választásokkal, amik közül ki kell emelnem Korall szerepét, aki Gandhit idéz. Még a pacifizmus is megkapja a felszólalás jogát, ami nagyszerű.

Lena karaktere továbbra is szerethető és Hana is könnyedén belibben az olvasók szívébe. Én mindkettőjüket megértettem, bár ellentétes oldalt képviseltek. Azt pedig, hogy akaratlanul is mennyit gondoltak a másikra, öröm volt olvasni. Ilyen egy igaz barátság, ami még a különbségek ellenére is kitart.

A szerelmi szál sem maradhatott el a könyvből, hiszen  ez a rettegett betegség, mégis háttérbe szorult a forradalommal szemben. Lena szerelmi élete ugyan meglehetősen bonyolult, hiszen egy szerelmi háromszögben találta magát a második kötet végén, mégis hihető maradt. Cseppet sem zavart ez a hármas felállás, mert nem okozott hosszú fejezeteken átívelő nyűglődést és Lena sem állította egyetlen percig sem, hogy mindkét fiút egyformán szeretni. (Példát vehetne róla jó néhány ifjúsági regény...) Nagyon is jól tudta, kibe szerelmes, csakhogy egy év hosszú idő, egy év a Vadonban a túlélésért küzdve a múlt árnyait eltemetve még hosszabb. A probléma tehát teljesen érthető, ahogy a háromszög tagjainak viselkedése is. 

Ami a befejezést illeti, hiszen ez egy lezáró kötet, nekem tetszett. A fő konfliktushelyzet, vagyis a főhősnő élete körüli zűrök megoldódtak, mégis hagyott az írónő egy kis nyitottságot. Ez a nyitottság pedig tökéletesen passzolt a már említett szabad döntéshez. 

Összességében tehát remek befejezése ennek a történetnek és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az első két kötetet már olvasták. Nem fognak csalódni. 

Akik pedig még nem hallottak az amor deliria nervosa nevű betegségről és nem félnek a fertőzéstől, illetve az esetleges tünetektől, azok vegyék csak kézbe az első kötetet. Érdemes megismerkedni vele.

Az emlegetett Gandhi idézet:

"A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul."

Crescendo

Ez a könyv Becca Fitzpatrick bukott angyalos sorozatának második kötete. Az első rész, Csitt, csitt nem volt ugyan kiemelkedő, de tetszett. Kellemes volt olvasni, így nem haboztam folytatni a sorozatot.

A borító ezúttal is szép és kifejező. Picikét vaskos, 390 oldal, ami olvasás közben csak még többnek tűnik...

Ennyi elég is lesz a külsőségekből, jöhet a fülszöveg és a dühöngés.

"Nora tudhatta volna, hogy az élete messze nem tökéletes. Bár a barátja, Folt egyben a szó szoros értelmében vett őrangyala is (aki a rangja ellenére minden, csak nem angyali), a dolgai mégsem állnak jól.
Vajon Folt többet tud, mint amit elárul? Miért tűnik mindig úgy, hogy meg szeretné akadályozni Norát a válaszok kiderítésében? És ha Folt valóban az őrangyala, miért van Nora élete mindig veszélyben?"

A fülszövegben felmerült utolsó kérdésre a válasz nagyon egyszerű:  azért van Nora folyton veszélyben, mert egy buta, hisztis liba, aki keresi a bajt.

Ezzel pedig el is árultam, miről szól ez a könyv: Nora idegesítő viselkedéséről. Igen, kedves olvasóm, jól látod, a teljes könyv összefoglalható ebben a rövidke mondatban. 

Azért vettem a kezembe, hogy megtudjam, az első kötet után mennyit fejlődnek a karakterek, milyen új izgalmak várnak, így mélységesen nagyot csalódtam. Mire elértem a századik oldalig mentálisan annyit csapkodtam a főszereplőt, amibe még egy halhatatlan is belepusztulna.

Nora nem fejlődik, maximum csak visszafelé. Az első könyvben is voltak ostoba húzásai és a döntésképtelenségétől néha kedvem lett volna falra mászni, de ez mind semmi a Crescendoban nyújtott alakításához képest. 

Először is hisztis és ostoba, ezt még elnéztem volna, ha nem keveredik állandó ellentmondásba önmagával. Minden második gondolata szöges ellentéte az elsőnek. Tettei még nyomokban sem tartalmazzák az értelem legkisebb szikráját és én még nem láttam ennyire förtelmes szerelmes nőszemélyt. Mert állítólag szereti Foltot. No, de akkor miért gyanúsítja pont a szerelmét mindennel, ami csak eszébe jut? Miért nem hallgatja végig, mikor a srác végre összetett mondatokban kezd beszélni? Miért teszi mindig az ellenkezőjét annak, amit Folt mond, mikor a fiú egyben az őrangyala is? És a hülyeség csúcsa: Miért akarja pokolra küldeni azt, akit elvileg szeret?

A válasz persze kézenfekvő: ez a csaj nem szerelmes. Nora érzelmei nem mélyek, hanem mélységesen megvetőek. Csak azért nyafog Folt után, mert szexi és jó vele csókolózni. Ennyi és nem több. Ilyen förtelmes viselkedéssorozat után senki se akarja megmagyarázni nekem, hogy ez nagy szerelem. 

Hogy mit tesz ezzel a helyzettel a másik fél? Nos, Folt sem fejlődött, sőt inkább megrekedt az előző kötet szintjén, bár nála is akadt egy kis elmozdulás visszafelé. Ez a srác, aki elvileg menő, dögös és hű, de erős meg határozott pasi, semmit nem csinál 389 oldalon keresztül. Az összes mondata, amik általában tőszavak és flörtölési célzatok, kimerül néhány sorban és alig szerepel a cselekményben. Mikor pedig színre lép, csendben áll a háttérben és a kisujját sem mozdítja, pedig elvileg ő is hű, de szerelmes. Rejtjelekben próbál kommunikálni a barátnőjével pedig biztosan tudja, hogy a csaj értelmi képességei nem megfelelőek ehhez. Nála sem éreztem, hogy akár egy kicsit is szeretné Norát, bár ezt teljesen megértettem. Csakhogy a könyv végén olyan lelkesen bocsát meg a tékozló, hisztis és idegesítő lánynak, hogy Folt vagy tényleg érez valamit, vagy szimplán hülye.

A könyv lényege pedig ez a szerelmi szál lenne, ami a fentiek alapján láthatóan vakvágánynak bizonyult. Akad mellette egy másik szál is, a nefil kontra angyal csatározás, ami csigatempóban halad és csak a könyv utolsó lapjain kerül reflektorfénybe. Ott pedig ostoba rajzfilmeket idéző klisékkel - mert minden rossz fiúnak kell két órás monológ, amiben elsorolja gonosz tetteit -, nevetséges meneküléssel és persze a legjobb résznél kiütött főhőssel kerül terítékre. Ezáltal pedig cseppet sem tűnik izgalmasnak a "nagy csavar". Főleg, ha az olvasó több mint 300 oldalnyi kínszenvedés után inkább drukkol a pisztolyos gonosztevőnek, mint az idegesítő főhősnőnek. Ha lelövik, legalább nem kell tovább hallgatni az ostoba hisztijét...

A legviccesebb az, hogy Vee volt a legértelmesebb szereplő ebben a könyvben, pedig ő sem épp a pozitív karakterek díszpéldánya. Mégis sokkal életképesebb volt, mint Nora, már amikor egy kicsit elfeledkezett az evésről.

A könyv utolsó oldala függővég, ami elhúzza a mézes madzagot a folytatás előtt. Az írónő ezzel akart javítani a helyzeten és biztosítani a következő rész olvasótáborát. 

Összegezve tehát nem tetszett. Szenvedtem vele és nagyot csalódtam ebben a sorozatban. 

Csak azok vegyék kézbe azt a könyvet, akik az elő kötetbe beleszerettek, mert akkor talán elég elfogultak ahhoz, hogy végigolvassák. Illetve azok, akik képesek elviselni egy szörnyű nőszemély ostoba nyafogását és viselkedését.

Kiegészítés:

Ahogy már a Csitt, csitt bejegyzésében is említettem, összesen 4 kötetes ez a sorozat. Ez a négy rész pedig már hiánytalanul elérhető magyar fordításban.

Függővég ide vagy oda, nem hiszem, hogy elolvasom a harmadik kötetet. Túlságosan sok ezerszer jobb könyv vár arra, hogy elolvassam és túlságosan rövid az élet, hogy az időt ilyen dühítő könyvekre pazaroljam. 

Ha...

Önmagunk megismerése mindig érdekes és egy kicsit izgalmas. Épp ezért kedvelek minden olyan tesztet és kérdéssort, ami közelebb visz kicsit ahhoz, mi rejlik bennem tudat alatt. Néha jó elgondolkodni, mit hogyan értek, merre húz a szívem, vagy épp mit felelnék egy adott helyzetben.

Ez a bejegyzés is pont ilyen, egy elméleti okfejtés. Molyon találtam, mivel meglehetősen sokan vettek már részt ebben a "Ha a moly nem moly volna" játékban és átfutva a válaszokat, kíváncsivá tett. Kíváncsi lettem, hogy vajon én mi lennék, ha nem moly volnék. 

Szóval most jól megfontolva végigveszem a megadott szempontok szerint.

Ha...

... évszak lennék  - tél

... hónap lennék  - november

... a hét egy napja lennék  - péntek

... a nap egy időpontja lennék  - éjfél

... bolygó lennék  - Plútó

... tengeri állat lennék  - tengeri sün

... berendezési tárgy lennék  - tükör

... bűn lennék - restség

... folyadék lennék  - citromlé

... drágakő lennék  - topáz

... fa lennék  - fűz

... madár lennék  - veréb

... virág lennék  - gyöngyvirág

... időjárás lennék  - szél

... mesefigura lennék  - Prérifarkas

... hangszer lennék  - zongora

... állat lennék  - macska

... szín lennék  - sötétlila

... érzelem lennék  - irgalom

... zöldség lennék  - lencse

... hang lennék  - csend

... elem lennék  - levegő

... zene lennék  - rock

... dal lennék  - Pan's Labyrinth Lullaby

... film lennék  - Hatodik érzék

... könyv lennék  - A kis herceg

... étel lennék  - Milka csoki

... fűszer lennék  - fahéj

... hely lennék  - erdő

... íz lennék  - keserű

... illat lennék  - eloltott gyertya füstje

... parfüm lennék  - Kylie Minogue Showtime

... hit lennék  - boszorkányság

... testrész lennék - kéz

... arckifejezés lennék  - kíváncsi

... tanóra lennék  - biológia

... mese lennék  - Vuk

... szám lennék  - 9

... ruhadarab lennék  - tornacipő

... ékszer lennék  - karkötő

... kiegészítő lennék  - öv

... szeretet megnyilvánulása lennék  - simogatás

... rovar lennék  - hangya

... gyümölcs lennék  - kivi

Ha valaki kedvet érez egy kis töprengéshez, mi volna, ha nem ember volna, próbálja ki.

Halhatatlan

Ha emlékeim nem csalnak, erről a könyvről a megjelenése idején hallottam, vagyis pontosabban olvastam. Érdekesnek tűnt, mégis picit tartottam tőle, hogy nem nekem való. Ennek ellenére most tettem vele egy próbát és egyáltalán nem bántam meg.

Agave Kiadó munkája, csinos kemény kötést adtak neki és ilyen különleges borítót. Nem tudom, miért, de mostanában vonzódom a fehér borítójú könyvekhez...

466 oldal, igaz a végén akad egy kis reklám is, vagyis nem vékony darab, viszont kellően lebilincselő. 

Nem tudom, milyen műfaj illene rá, valahogy egyikbe sem illik igazán. Romantikus? Csak, ha a szerelem egy keserű és sűrű méreg. Fantasy? Inkább misztikusnak mondanám. Történelmi? Csak a körítés. Erotikus? Nem kimondottan. A legmegfelelőbb jelző rá talán az, hogy sötét. Erről a könyvről valóban igazat szóltak az ajánlások, a szerelem sötét oldalát mutatja meg.

Ennyi bevezető kedvcsináló elég is, jöhet a fülszöveg:

"Az igazi szerelem az örökkévalóságig tart. A halhatatlanságnak viszont ára van.
Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, mikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi sem lesz olyan, mint régen.
Lanny McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, ami örökkévaló, kivéve, ha Lanny démonai végre nyugalmat találnának. A kétszáz év alatt, amit a Földön töltött, úgy tűnik, mind a dekadencia, mind pedig az erőszak megkísértette, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig."

A fülszöveg bár egy romantikus krimit ígér, ez cseppet se tévesszen meg senkit.

A cselekmény két szálon fut. Egyrészt a jelenben, ahol Lanny és Luke beszélgetnek, illetve együtt menekülnek. Másrészt a múltban, kétszáz évvel korábban, ahogy Lanny múltja megelevenedik Luke és az olvasó előtt. Ez az ugrálás cseppet sem zavaró, sőt, néha kifejezetten megnyugtató. A múlt ugyanis meglehetősen sötét. A könyv lényege tehát az 1800-as években játszódik, ahogy egy nem túlságosan szerencsés, viszontagságokkal és szenvedéssel kikövezett életutat követ nyomon. 

Alma Katsu stílusa könnyed és gördülékeny még akkor is, mikor válogatott szenvedéseket vet papírra. A legnagyobb erénye mégsem ebben rejlik, hanem a karakterek kidolgozottságában. Ez a könyv erőteljesen építkezik a szereplőkre.

Lanny személyisége érezhetően megváltozott a hosszú évek alatt. Van azonban valami, ami sosem változik, szereti Jonathant. Ez első olvasatra rettentően romantikusnak tűnik, mégsem az. Lanny szerelme ugyanis minden kínjának forrása, élete rossz és még rosszabb fordulatainak kiváltó oka. Igaz, csodálatra méltó szíve hűsége és ragaszkodása, mégis néha nem értettem, miért nem képes elengedni. Lanny ugyanis végig tisztában volt érzelmei viszonzatlanságával, így csak saját magát áltatta.

Jonathan kissé olyan, mint Hófehérke almája. Kívülről szép és tökéletes, belülről viszont már korán sem az. Valahogy mégis meg tudtam érteni. Láttam a kicsapongásai okát és a tényt, hogy egy ilyen férfi képtelen a változásra. Ahhoz ugyanis egy emberöltő kevés, amit a könyv végén jellemfejlődése be is bizonyít. Azt azonban végig becsültem benne, hogy sosem akart senkinek szándékosan ártani, ismerte a hibáit és megpróbálta a legjobbat kihozni abból, amit az élet osztott neki. Minden hibája ellenére ő volt számomra a legszimpatikusabb.

Lanny ugyanis időnként önámító, naiv és ostoba volt, amivel gyakorlatilag magát keverte bajba újra és újra. A kitartása és ereje pedig sajnos csak a szerelmében rejtőzött.

Még egy karakterről kell szólnom, aki nem más, mint Adair. Az ő személyisége is remekül van felépítve, bár kétségkívül pszichopata, amit többször be is bizonyít. Negatív főhősnek azonban ideális és a magyar vonatkozása miatt külön piros pontot érdemel. 

A karakterek személyisége tehát remekül kidolgozott, ami kell is az egyéni drámák és sorsok kibontakozásához. Ez a könyv ugyanis egy drámafolyam izgalmas fordulatokkal fűszerezve. Ehhez pedig egy sötét és néhol nyomasztó vagy lehangoló hangulat illik, amit az olvasó meg is kap.

Az írónő néhány véres részlettől megkíméli ugyan az olvasókat, mégis meglehetősen naturalisztikus, ha fizikai erőszakról vagy lelki megpróbáltatásokról van szó. Épp ezért nem adnám fiatal olvasók kezébe, ahhoz túl sok szenvedés van benne. Valamint ott az erotika is, ami mértékkel ugyan, de akad a könyvben érthető okokból kifolyólag.

A misztikus szál inkább fűszer, bár a könyv fő csavarjai és konfliktushelyzete hozzá kötődik. Mégis megmarad a háttérben, már amennyire a halhatatlanság háttérbe szorítható. Emiatt pedig nem éreztem kimondottan fantasynak vagy a földtől nagyon elrugaszkodottnak. A mágia ugyanis ésszerű határokat kap és csupán egy picike hit kell, hogy belesimuljon a valóságos eseményekbe.

A történelmi vonal szintén meghúzódik, ahogy a történet keretét adja. A 19. század mentalitása azonban még így is elég teret kap és az írónő figyelt a kor minden részletére a ruháktól a közlekedési viszonyokig. 

Összességében egy izgalmas könyv érdekes karakterekkel és mérgező szerelemmel. Tetszett.

Szívesen ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak a szerelem másik oldalára, akik tápláltak már reménytelen, mégis mély érzelmeket, és akik belevetnék magukat kicsit a sötétségbe emberi démonok után. Azok azonban, akik megmaradnának a szerelem rózsaszín oldalán, keressenek romantikus olvasmányt, mert ez nem az.

Kedvenc idézetem:

"Bárcsak elalhatnék, és minden megszűnne. De a rossz emlékeket nem lehet kitörölni. Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket… hanem együtt élni velük."

Kiegészítés:

Bár a könyv vége lezár, a történet és Lanny megpróbáltatásai még nem érnek véget. Az írónő ugyanis trilógiát tervezett és valósított is meg.

A második kötet, Megtorlás címmel már elérhető magyarul. Az első kötet befejezése alapján könnyű kikövetkeztetni, miről is lesz ebben szó. A harmadik rész pedig, The Descent idén jelent meg az USA-ban, magyar megjelenésre tehát picit még várni kell.

Az írónő azonban nem állt meg ennyinél és készített három novellát a trilógia kiegészítéseként:

The Marriage Price, ami Evangeline gondolataiba és érzéseibe enged bepillantást.

The Devil's Scribe, ami Lanny hosszú életének egy rövid epizódját mutatja be, a találkozást Edgar Allan Poe-val 1846-ban.

A harmadik novella, The Witch Sisters pedig egy átkötő történet a második és a harmadik kötet között és Adair szintén hosszú életének egy fejezetét írja le.

A novellák magyar megjelenését nem tartom valószínűnek, úgyhogy kénytelen leszek beérni a trilógia köteteivel, amit mindenképpen szeretnék elolvasni. 

A napszemű Pippa Kenn

Egy újabb könyvsorozat és egy újabb magyar szerző.

A borító szép és kifejező. Nagyon eltalálták és a fehér háttér csak növeli a báját. Bár kézbe véve kissé vékonynak tűnik, pont megfelelő a vastagsága a kényelmes olvasáshoz 304 oldalával. Gyorsan át lehet lapozni, főleg mivel olvastatja magát.

Még egy dolgot kell róla előzetesen tudni, ez egy disztópia. 14-es korhatárt kapott, mivel nem a brutális fajtából való, mégsem lesz tőle túlságosan jobb kedve az embernek. 

Ennyi bőven elég bevezetőnek, jöhet a fülszöveg:

"Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért. Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?"

Ez a regény egyszerre ismerős és ismeretlen.

Aki gyakran olvas posztapokalipzikus történeteket, annak nagyon is ismerős lehet a háttértörténet. A biológiai katasztrófa, az emberiség drasztikusan megcsappant létszáma, a mindenfelől leselkedő veszély és a "szörnyek" mind-mind ismerős. (Engem a sápadtak egy másik könyv füstöseire emlékeztettek.) Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas vagy elcsépelt volna, sőt, ez tipikusan olyan téma, amit nem lehet megunni. A világ pusztulása állandó jelleggel foglalkoztatja az embereket, így nem lehet mellé lőni vele.

Kemese Fanni tehát remek alapot választott a könyvhöz, amit megfelelő módon ki is dolgozott. A naplójegyzésekből és egy-egy elejtett információból szépen össze lehet rakni, mi is történt a világgal, bár a sápadtak mikéntje és miértje még egy picit ködös. Ezt pedig megfűszerezte az ifjúsági könyvek elmaradhatatlan szerelmi szálával.

A szereplők könnyen megkedvelhetők, akikért lehet izgulni és akiket meg lehet érteni. 

Pippa kifejezetten szerethető főhősnő, mivel erős és határozott jellem, ugyanakkor megvannak a gyengeségei is, amitől még mindig egy fiatal lány érthető gondolatokkal és érzésekkel. Kedveltem.

Ruben szintén szimpatikus, bár ő jóval több "hibával" rendelkezik, vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy jóval emberibb tulajdonságai vannak. Ezek azonban érdekessé teszik, még akkor is, ha a könyv végi ostoba viselkedése feldühített. 

A fel-felbukkanó többi szereplő, Pippa rokonai, Ruben bátyja és még néhányan, nem szerepelnek ugyan eleget a mélyebb benyomásokhoz, ám így is tartják magukat a kedvelhető mellékszereplők színvonalához.

A történet fő mozgatórugója a túlélés és annak mikéntje és meglehetősen karakterközpontú. A magány és a társaság iránti vágyakozás átsző mindent, amihez a bizalom kényes kérdése is hozzácsapódik. Ettől pedig, bár egy idegen és távoli jövőben játszódik, mégis közel marad az olvasókhoz. Hiszen mindenki érezte már magát magányosan, mindenki áhítozott társ után és sajnos mindenki veszített már el olyat, akit szeretett. 

Pippa és Ruben kapcsolatának alakulását igazán jó olvasni, bár az egymásra találás nekem kicsit túlságosan simán ment, cseppet több botladozást vártam volna, ám így is jól alakultak a dolgok. A romantikus szálra azért nem lehet panasz, főleg mivel megtartja a mértéket, ahogy az egy ilyen világban el is várt.

A világ leírása nagyon tetszett. Az írónő stílusára sem eshet panasz. Könnyedén, gördülékenyen ír, amibe ha az olvasó egyszer belemerül, ott is ragad. Azonnal el tudtam képzelni mindent és egyszer sem éreztem úgy, hogy valami kilógna a sorok közül. A cselekmény szálainak összerakásához pedig nagy segítséget adott a gyakori nézőpontváltás, amivel nem csak a főszereplők élete bontakozott ki, hanem maga a posztapokaliptikus világ is. 

Az események végig izgalmasan alakulnak, így egyetlen fejezet sem tűnik üresjáratnak és akad benne néhány csavar is, ami csak növeli az olvasó figyelmét. Csupán egyetlen dolog hagyott kicsit keserű ízt maga után: Pippa családjának titka. Nekem ez nem igazán passzolt a történet hangulatához és feleslegesnek is éreztem. Nélküle is épp eléggé érdekes lett volna a cselekmény. Ezt leszámítva azonban teljesen elégedett voltam.

Összességében tehát remekül felépített könyv és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretik a disztópiákat. Érdemes elolvasni.

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején említettem, ez a könyv egy sorozat, pontosabban egy trilógia nyitó része. A második kötet, A viharszívű Mya Mavis idén fog megjelenni, pontos dátum azonban még nincs. Kíváncsi leszek rá, mivel az első rész befejezése meglehetősen sok kérdést hagyott megválaszolatlanul és érdekel a szereplők további sorsa.

Az írónőt különben is érdemes figyelemmel kísérni, tehetséges. Aki közelebbről is meg szeretne ismerkedni vele, az megteheti ITT. Bizonyára örül az érdeklődésnek, úgyhogy csak bátran. 

Veszett lelkek városa

Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovatom nyolcadik bejegyzésében, sőt, az író többi könyve is megfordult a rovatban. Nem is csoda, hiszen igyekszem minél több magyar szerzővel megismerkedni. Ó, igen, Jonathan Cross egy álnév, ami Benyák Zoltánt fedi, és bár az álnév internetes helyeken maradt, többi könyve már a valódi nevét viseli.

Veszett lelkek városa az első regénye, aminek igazán megkapó mind a borítója, mind a fülszövege. Szeretem a grafikus borítókat, főleg ha kapcsolódnak is a történethez, itt pedig ez adva van.

Viszonylag rövid könyvecske, 300 oldal és mivel méretben valamivel kisebb az átlagnál, hamar át lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Blackyard más, mint a többi város. Ide mindenki egy ódon busszal érkezik, legyen elnök, vagy egy örök lázadó, mint Nick Sanders. Az utcákon fagyos szél söpör, s ha éjszaka feltűnik a rettegett halottaskocsi, a város megannyi lakója reszketve kulcsolja imára hitetlen kezét, hogy a feketébe öltözött sírásó ne érte jöjjön. Ilyenkor az ittlét gyötrelmeit feledve könyörögnek a maradásért, hisz aki elhagyja ezt a rémisztő betonkatlant, az utolsó útjára indul, amely épp úgy vezethet a megváltó szabadságba, mint az örök kárhozat mocsarába. Nick nem hiszi a sorsot. Ám az itt töltött időtlen napok alatt ráébred, nincsenek véletlenek a Veszett Lelkek városában. Az apró jelek lassan feltárják előtte Blackyard valódi énjét. Elhagyhatja-e Nick ezt a helyet, ahol minden nap akarva-akaratlan vezeklés a bűneiért? Szabadulhat-e ebből a börtönből, ahonnan a halál sem szabadíthat meg senkit?"

Szeretem a kissé elvont és sötét hangulatú könyveket, így a fülszöveg alapján bátran vágtam bele az olvasásba.

A történetet a prológus és az epilógus foglalja keretbe, ami remek húzás, mivel közelebb hozza az olvasót a könyv világához és a végén felteszi a pontot arra a bizonyos i betűre. Számomra sokat lendített a könyv megítélésén.

Blackyard valóban más, mint egy szokványos vagy épp különc város. Ez egy szürreális hely tele furcsa dolgokkal és furcsa alakokkal. Ráadásnak pedig egy ködös, szürke hangulat lengi körül, kifejezetten sötétnek azonban nem mondanám. Engem legalábbis nem tudott magával rántani a mélységbe, amit picit sajnálok is. Kifejezetten érdekes és izgalmas helyszín, nekem mégis hiányzott valami, hogy úgy érezhessem, Blackyard kopott utcáit járom, vagy hogy örüljek, amiért én nem ott lakom.

A karakterek kedvelhető figurák minden bűnük ellenére, mivel gyarlóságaik csak emberibbé teszik őket. Nick kedvelhető főhős, de csakúgy mint a városból, belőle is hiányoltam valamit. Marg viszont olyan egyéniség, aki növeli a szereplők pozitív megítélését. Zaff és Ruben pedig igazi színfolt, akikről szívesen olvastam volna többet is. 

Az alapsztori ötletes, de könnyen kitalálható. Nem kell sokat agyalni, hogy az ember rájöjjön, mi is Blackyard, ez azonban nem rontja el a szereplők kalandozásait, mivel akad bőven kérdés a részletekre vonatkozóan. Ezeknek a nagy része a cselekmény során megválaszolásra kerül, mégis marad egy-egy sötét folt, főleg a végét illetően. 

A könyvben van egy kis vallási töltet, de ez ne riasszon vissza egyetlen hívő embert se, mert az író megtartja a határt dogmatikus kérdésekben. Igaz, így is felmerül vagy egy tucat hitbéli kérdés az olvasóban, de ezek a töprengések teljesen relevánsak és kézenfekvőek. 

Nem szeretnék egyetlen csavart sem ellőni a történetből, így viszont elég nehéz írni róla. Lényegében egy folyamatos kaland az egész ködös légkörben, aminek vannak jobb és rosszabb állomásai. Jobbak, mikor valami váratlan történik, vagy új és érdekes szereplő bukkan fel és rosszabb, mikor Nick kitérőket tesz az emléktöredékekben, vagy a sírásóval utazgatással. Utóbbiak csak tovább növelték a kérdőjeleket, amik ráadásul a végén nem kerültek megválaszolásra. 

Akad a történetben egy szerelmi szál, ami meglehetősen fura. Fura, mert Nick viselkedése érthető, míg Dina pont az ellenkezője, teljesen logikátlan. Én más bűnt tippeltem a hölgynek, ami sokkal jobban passzolt volna a körülményekhez és megmagyarázhatta volna a köteléket a két szereplő között, ami túlságosan lágy volt. Dina részéről tányértörős dühkitörés lett volna az elvárt és nem a beletörődő sírdogálás, amit mutatott. Ez a vonal így a történet gyengébbik részébe tartozik.

Összességében egy érdekes, szürrealista világ, de nem fogott meg igazán. Nekem nem volt elég sötét és vad, hogy belém mélyeszthesse a karmait és fogva tarthasson.

Ettől függetlenül  ajánlom azoknak, akik valami komor, ködös és egyedi történetre vágynak. Illetve azoknak, akik gyakran utaznak buszon. Én ezentúl kétszer is meggondolom, milyen buszra szállok...

Zene a könyvben, ami megalapozza a hangulatot:

Extra:

Ha már a bejegyzés elején említettem, hogy az író többi könyve is felkeltette az érdeklődésemet, akkor számba veszem, mégis mire lehet még tőle számítani.

Első könyve alapján az írói stílusával nincsen semmi baj, (talán csak annyi, hogy feltűnően sokat használta a könyvben a "szartelep" kifejezést minden szereplője szájából...) és ez valószínűleg csak fejlődött a későbbiek során, mivel a Veszett lelkek városa még 2007-ben jelenet meg.

Azóta Benyák Zoltán három másik regényt is írt: A háború gyermeke, Ars Fatalis, Az idő bolondjai. Az első kettő jobban felpiszkálta a fantáziámat, de bármelyik jön majd szembe velem, biztosan elolvasom. Kíváncsi vagyok, mennyit változott és fejlődött az első regény óta. 

Aki további információkra vágyik az íróról vagy könyveiről, esetleg zaklatni szeretné rajongásával, az megteheti a honlapján: ITT.