Ruróni Kensin 1.

Kensin talán a világ egyik leghíresebb szamurája. Vacuki Nobuhiro igazi legendának rajzolta meg, ami a manga, majd a belőle készült anime sorozat miatt nemzetközi elismertségre tett szert.

Először az anime sorozattal találkoztam, amit nagyjából a feléig meg is néztem. Aztán félbehagytam, mint a shounen műfajba tartozók többségét, mivel egy idő után elkezdenek nyúlni, mint a rétestészta. A két-három részen át tartó csihipuhi és a sok melléksztori egy idő után mindig lefáraszt. 

Aztán megláttam a mangát a könyvtár egyik polcán és elkezdtem szemezni vele. Ám mivel már három képregénysorozatot olvasok, jegeltem kicsit.

Az utolsó löketet a mozifilm megjelenése adta, ami nagyon ütősnek tűnik, így gondoltam, ideje volna elolvasni. 

Szóval kivettem az első kötetet, hogy felfrissítsem a sztorit (van már 4 éve is, hogy az animét néztem) mielőtt belevágok a mozifilmbe.

Ennyit a körítésről, jöjjön maga a manga.

Végre igazi mangát adhatok a Manga címkémhez. Eredeti japán megjelenést követi, vagyis európaiak számára fordítva, jobbról balra kell olvasni. 

Mangafan adta ki és igényes munkát végeztek.

Igaz, a borító nem a legszerencsésebb kivitelezés. Kapott egy színes védőborítót, ám alatta fekete-fehér és meglehetősen vékony a fedőlap. Én jobban szeretem védőborító nélkül olvasni a könyveket, ám itt inkább rajta hagytam, mivel nélküle nagyon csupasznak és sérülékenynek tűnt.

Vastagságra közel 200 oldal. Fülszöveg:

"Vacuki Nobuhiro híres mangasorozata a Meidzsi-korszak hajnalán kezdődik. A sógunátus rendszerét szétverő forradalmi erők legfélelmetesebb orgyilkosa, Battószai, az Emberölő, az utolsó összecsapások után eltűnik. Pár évvel később egy magányos vándor tűnik fel Tokió utcáin, arcán egy kereszt alakú sebhellyel, oldalán egy szakabatóval – fordított élű karddal –, és egy fogadalommal, hogy megóvja az emberi életet. A múltat azonban nem könnyű hátrahagyni."

Az első rész amolyan bemelegítés. A cselekmény meglehetősen sűrű és izgalmas, mégis a fő hangsúly a szereplők megismerésén van.

A kötet 6 színre van tagolva, plusz a végén lapul még egy extra fejezet is, amiben Kensin egyik korábbi kalandját lehet olvasni.

Nagyon ötletesnek találtam a tagolást, főleg a részeket elválasztó oldalak miatt, amiken a karakterek születését meséli el az író. 

Vacuki Nobuhiro igazán érdekes egyéniség az önkritikus humorával. Töredelmesen bevall mindent attól kezdve, hogy nem ért a japán történelemhez, Kensin lányos arcán át az ihletforrásokig. Kifejezetten szimpatikus szerző.

A cselekményről nem írnék, olvassa el mindenki maga. Inkább a karakterekről fecsegek kicsit.

Kensin egy összetett személyiség. Szeretem a hozzá hasonló pacifista és idealista embereket, főleg ha ezzel párhuzamosan tisztában vannak a valósággal is. Egyrészt egy profi kardforgató, aki már számtalan csatában rengeteg halottat maga után hagyva bizonyított, másrészt egy kedves, bohókás fickó, akit a jó szíve mindig bajba sodor. Ez a két oldala pedig tökéletesen kiegészíti egymást. Megjelenése is hasonlóan ellentmondásos. Nagyon ötletes, ahogy a szerző játszik a szemével. Elég megfigyelni a tekintetét és máris tudni lehet, a vándor vagy a harcos van épp felszínen. Az pedig, hogy jóval fiatalabbnak látszik a koránál, csak egy szem cseresznye a vörös torta tetején. 

gyors rajzom Kensinről

Kaoru egy szertelen és néha cseppet naiv lány. Ő is pozitívan áll a világhoz és nagyjából mindenkihez. Mégsem kell félteni, hiszen ő is jól bánik a karddal és a nyelve is meglehetősen éles. Állandó jelleggel parancsolgat vagy épp veszekszik Kensinnel és ez adja a humor egyik fő forrását. Kedvenc vitájuk ízelítőnek:

– Ostoba pipacsfejű!! Miért küldted őket haza? Elment a józan eszed?!
– Mint említettem, szerény személyem ne –
– Teszek a személyedre! Ez nem ok arra, hogy elhajts ennyi embert! Simán beléptek volna az iskolába, és minden a régi lenne!
– De hiszen az csalás…!
– Hogy fulladnál bele az erkölcsidbe!!

A kapcsolatuk romantikus iránya persze borítékolva van, legalábbis az apróbb célozgatások alapján, de ez még bőven a jövő zenéje.

Ebben a részben feltűnik még két fontos és a folytatásban is állandó szereplő. Az egyik Jahiko az éles nyelvű, makacs kölyök, aki Kaoruval bocsátkozik állandó szócsatába további vicces jeleneteket produkálva. A másik pedig Szanoszuke a bunyós, vagány srác, aki épp csak feltűnt a színen. 

Ők négyen alkotják a sorozat magját, míg a fel-fel bukkanó különféle vérszomjas karddal szaladgáló egyének az ellenséget. A fő konfliktusforrás azonban Kensin múltja, ami elől nem menekülhet, mindig ott lohol a sarkában.

A rajzstílus igényes és hűen követi a mangák stílusát. A meglehetősen sok harcjelenet is szépen van megalkotva és a szerző nem finomkodik, ha vérontásról van szó. Szereplői pedig elég jellegzetesek, hogy könnyen felismerhetőek legyenek.

A kötet vége természetesen függővég, ahogy az a sorozatoknál lenni szokott.

Összességében egy igényes, izgalmas, ugyanakkor humorosan szórakoztató történet. Engem meggyőzött és csak ajánlani tudom azoknak, akik a japán történelem ezen időszaka iránt mélyebb érzelmeket táplálnak, illetve a szamurájok rajongóinak. Aki pedig látta az animét, nem csalódhat benne. (Amúgy szerény véleményem szerint a manga sokkal jobb.) 

Extrák:

A sorozat információim szerint 22 kötetre rúg, amiből eddig 12 jelent meg magyarul. Mivel az első rész még 2007-ben került hazánkban forgalomba, elég lassan jönnek a kötetek. Ennek persze anyagi okai vannak, ám nagyon relémen a népszerűségével nincsen baj. Megérdemli a széles olvasóközönséget.

Pontosan nem tudom, a 12-ből hány kötet elérhető a könyvtárban, de biztosan olvasni fogom tovább, ahogy tudom. Kensin és a történet is épp eléggé megfogott, hogy kivárjam türelemmel a folytatást.

Mint már említettem készült belőle anime (információim szerint 95 epizóddal), ova és élőszereplős mozifilm is. Utóbbi a bemutató alapján tetszetősre sikerült. Kensint legalábbis hihetetlenül eltalálták. Hamarosan meg is nézem és majd írok róla vagy egy külön bejegyzésben, vagy a filmes rovatomban.

Egy csipetnyi személyes vélemény:

Szeretnék a japán nevek átírásáról folyó állandó háborúban állást foglalni, vagyis Kensin vagy Kenshin, ez itt a kérdés.

Tekintve, hogy sok animét néztem és olvasok nem csak mangákat hanem távol-keleti szerzők tollából íródott regényeket is, érint a téma.

Az egyik oldalon állnak azok, akik a fonetikus vagyis kiejtés szerinti magyar átirat mellett foglalnak állást, a másik oldalon pedig azok, akik az angol fordítási minta mellett kardoskodnak.

Én az elsők táborában állok, amire két okom van. Az első és talán legfontosabb, hogy kedvenc könyvemben (Battle Royale) a fonetikus átírást alkalmazták, vagyis ehhez vagyok szokva. A másik okom pedig jóval költőibb. Olyan szép a magyar nyelv, olyan sok betűnk van, amivel könnyedén ki tudjuk fejezni a keleti szavakat is, minek nekünk az angol változat. A történeteket úgyis eredetiből fordítják magyarra, vagyis semmi okunk más országok sémáját követni, így is épp eléggé el vagyunk angolosodva.

Én tehát örülök, hogy Kensin Kensin lett és a bejegyzéseimben tartom is magam ehhez. Nem kell velem egyetérteni, csak tisztázni akartam, mit miért és hogyan írok.

Annyira király vagy! 5.

Li Jong-Hi sorozatának ötödik kötete, ami az utolsó előtti, tartja a színvonalat. 

Külsőségekben tökéletesen passzol az eddigiekhez vastagságra és kinézetre egyaránt. A borítóra ezúttal Cse-Jong került és szép lila háttért kapott.

Az előző részekre kicsit talán spoileres lehet mondandóm, szóval csak az olvassa el, aki az előző négy kötetet is végiglapozta.

Fülszöveg, ami még mindig jól összefoglal, bár most talán egy picikét sok:

"Miután a dühös Szung-Ha ultimátumot ad anyjának, céltalanul bolyong az esőben, míg nagybetegen Nanu ágyában köt ki. Egész éjszaka lázálmok gyötrik, de reggel úgy tűnik, új elhatározással hagyja el a Csong család házát, a terveiben pedig se a családja, se Nanu nem kap szerepet. Eközben Dzsei még mindig nem tudja, mihez kezdjen Hjon-Hóval, pedig a fiú nem igazán hajlandó beletörődni az elutasításba. Vajon Hjon-Ho példáján felbuzdulva Nanu a szívére hallgat, és Szung-Ha után megy, bárhol is legyen?"

A történet ott folytatódik, ahol a negyedik kötet befejezte, vagyis  Szung-Ha anyjával. Lehull az álca a fiúról, ahogy a családja szinte teljes képe kirajzolódik. (Azt mondom, hogy szinte, mert gyanítom, hogy nem ok nélkül lépett le az anyja.) Épp ezért tetszett a karakterének alakulása, főleg hogy Nanu házánál kötött ki, ahol persze nem hétköznapi kezelést kapott. Aztán, ahogy haladt a történet, felbosszantott. 

Feldühített a gyávasága, amiért a könnyebb utat választotta. Azt már persze fel se vettem, mikor szemétkedett Nanuval visszahozva az első két kötetben mutatott figurát. Szung-Ha jellemével nem is ez a bunkóság a baj, hanem a félelme, mivel nem képes szembenézni sem saját érzéseivel és igazi természetével, sem másokkal. A történet és a karakterfejlődés szempontjából persze mindez nem baj, nálam mégis esett pár pontot a fiú.

Nanu továbbra is szerethetően ostoba, nem lehet rá haragudni. Főleg hogy belé ellenben rengeteg spiritusz szorult, amiért képes volt komoly vitába is bocsátkozni az anyjával, hogy megvédje szerelmét. 

Apropó szerelem, elég érdekes a két főszereplő kapcsolata. Nem mondanám olyan elsöprő a "szerelem mindent legyőz" kapcsolatnak, mégis megragadja az olvasót. Botladozva haladnak egymás felé, de még nagyon hosszú út kell egy igazi kapcsolathoz. Többek között ezért is sajnálom, hogy már csak egy kötet van hátra a sorozatból.

A másik szerelmi szál ebben a részben kicsit stagnált. Dzsei még mindig nem tudja, mit akar, Hjon-Ho meg próbálkozik. Az viszont érdekes fordulat volt, hogy Hjon-Ho levágatta a haját (kicsit fura így, de jól áll neki) mégse tette szóvá senki.

Ennek a résznek amúgy a legjobban a hangulata tetszett. Igazi nyári légkör vett körbe olvasás közben, ami a valós borús időjárást tekintve nagyon jól jött. Éreztem a nyári szünet fuvallatát.

A rajzokra pedig továbbra sem lehet panasz. Nagyon tetszik, ahogy a szerző játszik a karakterek külsejével és itt nem csak a frizurákra gondolok, hanem a ruhákra is. Szung-Ha megjelenése mindig mutatja, épp milyen kedvében van. Mikor nagyon sok extra kiegészítő van rajta, általában bunkó, ám ha lazán, egyszerűen öltözködik van esély néhány kedves szóra. Nanu pedig hol nagyon fiús, hol egész nőies, minden külső hiányossága ellenére. Nagyon imádtam a hosszú szárú, fűzős bakancsát. 

A kötet végére ezúttal egy visszaemlékezős extra fejezet is került, hogy az olvasó jobban megértse a két legproblémásabb szereplő múltját. Illetve Li Jong-Hi megint elengedte magát és fantáziáját (no meg az agyát) az utolsó oldalakon néhány humoros képkockára. 

A történet persze ismét függővéggel zárul, amin már meg sem lepődtem.

Összességéven továbbra is szórakoztató, kedves történet, tökéletes egy kis kikapcsolódásra. 

Akik eddig olvasták, már ne hagyják abba, hiszen már csak egy kötet és kiderül Szung-Ha és Nanu boldogan élnek, vagy sem...

Írás

"Az írás a megértés csúcsa"

Szeretek írni. Ez gondolom nem túlságosan meglepő egy bloggertől, ám az talán már inkább, hogy kézzel írni viszont kevésbé. Gondolataimat mindig jobban átlátom, ha gépelek, mint ha a macskakaparásomat olvasnám vissza. Ez persze főleg annak tudható be, hogy meglehetősen, nos ronda, furcsa, egyedi, olvashatatlan, sormintaszerű (lehet választani a jelzők közül) írásképem van. 

Legutóbb is, mikor visszakaptam a kölcsönadott jegyzeteimet, ismét megkaptam. Csoporttársam Pucca által juttatta vissza hozzám a füzetet és Pucca nevetve elmesélte, hogy a csajszika megkérdezte tőle: "Szellem mindig így ír?" Mire Pucca: "Ez még a szebb írása." Ez pedig eléggé megdöbbentette a lányt, mi meg jót nevettünk rajta. Ha valaki huzamosabb ideig ismerkedik az írásommal előbb-utóbb beletanul. Pucca már szinte profinak számít, nagy piros pont jár érte.

Szóval tisztában vagyok az adottságaimmal, épp ezért gyakran töprengtem azon, mit szólna az írásképemhez egy grafológus. Biztosra vettem, hogy nagyot nézne. Nos, tegnap választ kaptam kérdésemre.

Történt ugyanis, hogy F. barátommal kávéztam a Vörös Oroszlánban (Oxigénbár részén). Szeretek oda járni mert nyugis, kellemes a légkör és nagyon finom a kávé és a tejes turmix. 

Mivel rég találkoztunk, volt bőven miről mesélnünk, így elég sokáig ücsörögtünk ott. Aztán egyszer csak odalépett hozzánk egy férfi indiai stílusú ruhában és közölte, hogy ő grafológus és ha van kedvünk, ingyen megvizsgálja az írásképünket. Ez neki gyakorlás, nekünk meg, ha elég bátrak vagyunk, érdekes is lehet.

Egyből felcsillant a szemem, hogy itt a remek alkalom. F. kicsit vonakodott. Nevetve megjegyeztem neki, úgyis tudjuk hogy klinikai estek vagyunk, nem fogunk meglepődni. Ezzel persze meggyőztem, hogy vállaljuk be, így miután egy másik asztalnál végzett a vizsgálattal, le is szólítottam, hogy minket is tessék kielemezni.

F. szerintem legalább olyan kíváncsi volt, mit szól majd a furcsa írásomhoz, mint én. Ő ugyanis általános iskolában lett a barátom és akkor nagyon is sokat olvasta a macskakaparásomat. Azóta persze változott a dolog, láttam is az arckifejezésén. Veterán "olvasóm", mégis csillant egy kis meglepettség a szemében. Az egyetemi jegyzetelés nem tesz jót az írásképnek...

Finom turmix egyik korábbi teaházas
beszélgetésünk alkalmával

Szóval kaptunk újságot, amiből tetszőleges szöveget kellett kimásolnunk egy A/4-es oldalra. Annyira belejöttünk, hogy még túl is teljesítettük a háromnegyed oldalas tervet. Aztán letelepedett hozzánk a grafológus, kért még egy aláírást meg pár perc vizsgálódási időt, majd szépen sorban kielemezett minket.

Először F. volt az alany. Csak ültünk és hallgattuk áhítattal, mennyire passzol mindaz, amit mond róla. Nagyon eltalálta a személyiségét és a munkához való viszonyát. Mivel pedig előtte pont hasonló dolgokról beszélgettünk (A hitetlenkedők kedvéért megjegyzem, hogy addig a grafológus a terem túlsó végében elemezte mások írását, így biztosan nem hallotta.) még félelmetesebb lett a pontosság.

F. szépen megköszönte és bólogatott, hogy ez bizony stimmelt, mire én már izgultam a saját értékelésem miatt.

A grafológus első megjegyzése az volt, mikor meglátta a lapomat, hogy "eredeti". Aztán, mikor közöltem vele, hogy tudom jól, csúnyán írok, csak nevetett. Szerinte ugyanis nincs csúnya írás és minél kevésbé követi valaki az idealizált írásképet, annál könnyebben elemezhető. 

Aztán belevágott és az arcomra fagyott a vigyor, annyira beletalált mindenbe. Az írásképem elárulta neki a személyiségem lényegét az erősségeimmel és a gyengeségeimmel együtt. Mivel egész jól tisztában vagyok a dolgaimmal, ez még nem döbbentett volna meg annyira, ám mondott új dolgokat is. Olyanokat, amik belegondolva valóban igazak és borzongató volt szembesülni velük. Annyira eltalált mindent, hogy szinte megszólalni sem tudtam.

Én is megköszöntem szépen az észrevételeket és miután a grafológus távozott összenéztünk F.-el. Szabályosan pislogtunk egymásra és csak hebegtünk, hogy "Jé, tényleg ilyen vagy!" Nagyon elgondolkodtató volt.

Eddig is tudtam, hogy nem légből kapott tudomány a grafológia, ám most már meg is tapasztaltam. Hihetetlen, mennyire árulkodó dolog egy olyan apróság, mint a kézírás. Nagyon örülök, hogy megvolt bennünk a kellő bátorság és éltünk ezzel a lehetőséggel. F. ugyanezen a véleményen volt utána.

Hogy miért írtam le mindezt? Mert hatalmas élmény volt és szeretnék biztatni mindenkit arra, hogy ha van lehetősége, próbálja csak ki. Önismereti és önértékelési szempontból igazán nagyon hasznos lehet. Engem legalábbis elgondolkodtatott és adott egy kis útravalót, hogy eldöntsem, szeretnék-e valamin változtatni vagy sem. Ha pedig úgy döntök, igen, már tudni fogom, hol kezdjem.

Konkrétumokat direkt nem írtam, mert ez csak azoknak lehet érdekes, akik személyesen is ismernek. Ha valakit mégis furdal a kíváncsiság, (amit erősen kélek) privátban szívesen elmesélem. Tényleg olyan vagyok, amilyennek az írásképem alapján látszom, nincs ezen mit szépíteni.

Az elcserélt

Ezt a könyvet már egy jó ideje el szerettem volna olvasni. Csakhogy meglehetősen sok negatív véleményt hallottam róla, ami kicsit csökkentette lelkesedésemet. No, de mivel mindig a saját orrom után megyek, azért is elolvastam, hogy magam vonhassam le a következtetést, tetszik-e vagy sem.

A borító gyönyörű, kellően borongós és kifejező, tökéletesen illik a történethez. Ezt azonban már megszoktam az Egmont Kiadótól,  mindig adnak a külsőségekre. 

Vastagságra kellemes olvasmány kicsivel több, mint 300 oldalával. Mostanában úgyis belefáradtam az önvédelmi fegyvernek is beillő, féltégla méretű kötetekbe. 

A belső is igényes, bár akadt benne pár elgépelés, ám igazán elenyésző mennyiségben. A kötet négy egységét elválasztó oldalak pedig tökéletesen harmonizálnak a borítóval, ahogy hol egy kés, hol olló, hol patkó lóg a lapokon. Még a fejezetcímek is tetszetősek.

Fülszöveg:

"Mackie Doyle nem mindennapi srác. Nem járhat templomba a családjával, mert az felszentelt hely, és rosszullét kerülgeti, ha fémhez kell érnie vagy ha vér közelébe kerül. Mindezek hátterében sötét titok lappang, amely behálózza Gentry amúgy idillinek tűnő városát.
Egy napon azonban Mackie-nek muszáj szembenéznie az igazsággal, a hátborzongató titokkal, hiszen a különös szép lány, Tate és családja is a rémisztő játszma része lesz.
Mackie úgy érzi, meg kell tudnia, honnan jött és hová szeretne tartozni valójában, miközben Tate-nek is próbál segíteni abban, hogy megtalálja köddé vált kishúgát…"

Gyorsan lehet haladni ezzel a könyvvel és nem csak az oldalszám miatt, hanem mert olvastatja magát. A sok titok pedig szöget üt az ember fejében és épp elég kíváncsiságot ad, hogy ne hagyja félbe a történetet.

Mivel a fülszöveg után van egy figyelmeztetés is: "A regényben előfordulhatnak olyan kifejezések, amelyek sérthetik egyes olvasók érzékenységét." nem számítottam könnyed, rózsaszín dolgokra. Mégis, bár valóban akad benne sok szörnyűség (a véráldozat sosem egy idillikus mese), nem durva könyv. Ennél olvastam, olvasok és fogok is olvasni sötétebbet, szóval nem kell tőle megijedni.

A főszereplő és a történet mesélője, Mackie egy fizikailag és lelkileg is instabil, gyenge srác sok-sok belső vívódással. Mégis úgy éreztem, ezek a gyengeségek illettek hozzá, így engem nem zavart.

A legbelevalóbb szereplő kétségkívül Tate, a lány, aki vérző orral ördögien vigyorog és nagyjából az egyetlen szereplő, akiben buzog a tettvágy. Bírtam a csajt.

Emma is szerethető figura és Mackie barátai is szimpatikusak voltak. Ez azonban nem mondható el a többiekről.

Gentry városát sok titok veszi körül, ami nekem még most sem tiszta teljesen, ha a mitológiát nézem. Yovanoff elég vegyes felhozatalt mutat misztikus lényekben és egyszer sem mondja ki kereken, mi micsoda. Ez persze egy ideig passzol a balsejtelmekhez, meg talán lehetőséget is adott neki arra, hogy különféle lényeket gyúrjon össze. Gondolok itt a tündérekre (mert ők cserélgetnek gyerekeket és ők allergiásak a vasra) vámpírokra (ha már a vérnek ekkora jelentőséget ad) és élőholtakra. Persze nevezzük démonnak, vagy mumusnak, a szörny attól még szörny, ha következetesek vagyunk. Itt azonban sántított néhány dolog. Csak egy példa: ha valaki allergiás a vasra mindenféle megjelenésében, akkor az nem fog vért lefetyelni... 

A legnagyobb problémám mégsem a misztikus kevertséggel volt, hanem a motiváció hiányával. Gentryben mindenki fásult legyen élő ember, holt, vagy valami más lény. Sem Morrígan, sem az Úrnő (akinek mellesleg falra másztam a beszédstílusától) nem nyögte ki pontosan mit és miért tesz, a többiek meg csak nézelődtek.

Oké, persze ez a passzivitás adja a fő konfliktushelyzetet, engem néha mégis bosszantott.

A történetnek tehát van íve, ami jó. Kicsit lassan csordogál, ám szerintem ez illik a borongós, esős hangulatához, ahogy Mackie önmarcangolása is passzol a személyiségéhez, a passzivitás pedig az egész városhoz. Éppen ezért, bár találtam benne hibát, végig lekötött a könyv és nem éreztem olyan rossznak, mint korábban hallottam. Csakhogy a befejezés nagyon gyenge lett.

Hiába volt gyerekrablás, hiába véráldozat, hiába korábbi szörnyűségek meséi, nem tudtam komolyan venni. A végére már kiestem a könyvből, mert az egy dolog, ha a rossz fiúk bénák, de hogy a jó fiúk is ostobák legyenek, az egy picit sok. Az Úrnő túljátszott modora semmi volt a tényhez képest, hogy Mackie és felmentő csapata teljesen fegyvertelenül indult "az oroszlán barlangjába". Ki az az idióta, aki nem talpig vasban ront be az ellenséghez, ha az pont a fémre allergiás?

Aztán jött Tate és megmutatta, hogy kell ezt csinálni, csakhogy olyan gyorsan elbukott, mint sánta zombi a futóhomokban. Persze ennek is megvolt a maga szerepe, hogy a könyv végét hősiesnek szánt befejezéssel koronázhassa meg az írónő. Hát, ez nem jött össze...

Pozitívum viszont, hogy a szálak el lettek varrva és ez egy kerek egész könyv, nincs folytatása.

Összességében tehát nem olyan rossz történet, de nem is a legjobb. Lekötött, nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem is hagyott mély benyomást.

Borongós, esős napokra azoknak ajánlom, akik valami könnyen emészthető misztikus történetet szeretnének konkrét mitológiai beskatulyázás nélkül. Nem kell tőle sokat várni, akkor tetszeni fog.

Démonnapló 4.

Egyik kedvelt manhwasorozat negyedik kötetét hoztam. Előző részekről írtam külön-külön bejegyzéseket, azokkal érdemes kezdeni az olvasást.

A kötet vastagságra, kivitelezésre tartja a színvonalat és ezúttal az új szereplő, Krayon került a címlapra, hadd hízzon csak az amúgy is pufók egója.

Fülszöveg:

"A jó démoni segítő aranyat ér!
Hosszú út áll még az ifjú Raenef, a kiképzés alatt álló démonnagyúr előtt.
Ő aranyos, szelíd, gondoskodó,… és az általános vélekedés szerint teljességgel méltatlan démoni szolgája és tanítója, Eclipse segítségére.
Az öt legidősebb démon egyike, Krayon démonnagyúr próba elé állítja Raenefet, hogy megszerezze tőle Eclipse-et.
Ha Raenef sikerrel jár, megtarthatja tanítóját. Ha elbukik, az akár az életébe is kerülhet!"

Ez a rész egy csipetnyit komolyabb, mint az előzők, ám még így is nagyon mókás.

Krayon feltűnésével igazi akció veszi kezdetét, valódi veszélybe kerülnek a szereplők, ami jót tett a cselekménynek. Végre kezd körvonalazódni a fő konfliktushelyzet, most hogy már a szereplőket mindenki megismerte.  

Azért akadt benne humor bőven, sok veszekedés a három jómadár (Reanef, Chris és Erutis) között, akik még mindig idiótán szórakoztatók. A fő mosolyforrás pedig a sorozat nagy kérdése, vagyis melyik szereplő, milyen nemű. Ezt többször el is sütik, például mikor egy szörny Reanefet is lánynak nézi. (Megjegyzem joggal.) Aztán ott van Meruhesae és Erutis kontrasztja, mivel míg az előbbi hangsúlyosan nőies, utóbbi meglehetősen fiús, amit Chris ki is használ egy kis élcelődésre. Szóval sokat kuncogtam még mindig.

Ízelítő:

"– Raenef, Raenef, te vagy az, akinél nem szabad elsőre ítélni. 

– Mi bajod a kinézetemmel?! 

– Mi bajom?! Vattacukorra emlékeztetsz. Démonnagyúrra semmiképp."

Közben azonban elragadott a kibontakozó konfliktushelyzet meg a sok kérdés, ami körbelengi a bohókás démonurat. Tényleg nagyon fúrja már az oldalamat a kíváncsiság, hogyan lehet egy ennyire lágyszívű alak démon.

Eclipse múltja is nagyon érdekelne, mert biztosra veszem, hogy nem véletlenül került mellé inkább tanárnak, mint szolgának. A kapcsolatuk alakulása pedig még mindig tetszetős.

A kötet végére így csak halmozódtak a kérdéseim, ami cseppet sem baj, sőt így van jól, ebből látszik, merre tart a sorozat. A végén pedig a már megszokott függővéggel egy újabb csavart is behozott.

A könyvecske utolsó lapjain ismét akadt egy kis extra. Ezúttal Eclipse különórát tart a varázslatokról, ami mágiakedvelőknek ínyencség. Utána pedig egy újabb rövid, humoros életkép olvasható a harmadik kötet függelékének mintájára. 

Összességében tehát még mindig örömmel olvasom ezt a bohókás képregényt kissé őrült, nehezen meghatározható nemű szereplőivel. Kedélyjavítónak ideális.

Ajánlom mindenkinek, aki már olvasta az előző három részt, aki pedig nem, az vágjon csak bele, unalmas hétköznapokra tökéletes. Lehet rajta jókat kuncogni a buszon meglepve a munkába igyekvő zombikat.

A gesztenyefa árnyékában

Ezt a könyvet pár éve vettem anyukámnak. Azóta terveztem, hogy elolvasom, csak mindig akadt valami más a polcomon. Most viszont, mivel megszaporodtak a vaskos olvasmányaim, valami vékonyabb, könnyen hordozható kötetre vágytam, így ismét eszembe jutott.

A borító tetszetős, bár kissé talán túl romantikus. Vastagságra picivel több, mint két és félszáz oldal és kemény kötést kapott, így ideális utazáshoz. Volt hogy napokig ki sem vettem a táskámból és tökéletesen bírta a megpróbáltatásokat.

Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg, akik a fent említett paraméterek alapján figyeltek a külsőre, a belsőre azonban már kevésbé, vagy túlságosan ragaszkodtak az eredeti kiadáshoz a hibáit is beleszámítva. A tagolása ugyanis csapnivaló, de erről majd később.

Fülszöveg:

„1939 nyarát írjuk. Bexham, az idilli kis halászfalu lakói háborúra készülnek. Egy háborús hős lánya, a gyönyörű Judy Melton, a társasági élet középpontja, Meggie Gore-Stewart, a látszólag kiegyensúlyozott Mathilda Eastcott, és Rusty Todd, a helyi csónakház tulajdonosának meglehetősen fiús lánya mindannyian eltökéltek abban, hogy a háborúban aktív szerepet vállalnak, miközben férjeik, fivéreik, apjuk és szerelmeik a fronton harcolnak. Elképzeléseikben azonban nem a zoknikötögetés szerepel.

A bexhami asszonyok a réten, egy gesztenyefa árnyékában ülnek össze, és felidézik mindazt, ami körülöttük és bennük örökre megváltozott, és aminek a megváltoztatásában ők maguk is szerepet játszottak. Egyikük sem ugyanaz az ember már, mint annak előtte, mégis, amikor a férfiak hazatérnek a háborúból, azt várják el tőlük, hogy – mintha mi sem történt volna – ismét öltsék magukra az anya, lány, kedves és nagymama szerepét. Csak a gesztenyefa változatlan – virágzik rendületlenül, és szimbólumává válik mindannak az egységnek, ami már örökre a múlté.”

A fülszöveg alapján egy háborús történetre számítottam hátországban maradt nők szemszögéből egy csipetnyi romantikával meg egy gesztenyefával. Nos, nem igazán azt kaptam, amire vártam.

A gesztenyefa például csak a cím miatt került bele a történetbe, még csak jelképe sem nagyon van. Ami pedig a szemszöget illeti, ez okozta a legnagyobb csalódást.

A könyv tagolása borzalmas. Nem elég, hogy egy kisebb hadseregnyi szereplőt vonultat fel az írónő, akik fel, majd eltűnnek, meglehetősen gyakran végleg, mivel a háborúban hamar vége szakad egy-egy életnek, de még egymásba is folynak. A nézőpontokat hol egy nagyobb sortávolsággal választják el, hol nem és ez utóbbi a gyakoribb sajnos. Egyik szereplő nézőpontja belefolyik a másikba és az nem számít, hogy az illető hány száz kilométer, vagy épp hány hét távolságában van a másiktól.

Az idő amúgy is zavaros. A könyv végigviszi a második világháborút, hol kisebb, hol nagyobb ugrásokat téve, amitől még nehezebben követhető a szerteágazó cselekmény. Legalább az évet igazán megadhatta volna...

A cselekmény lényegében különböző nők életképeit villantja fel, amik hol lazán, hol szinte sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, persze a háborút és a lakhelyet leszámítva. Akad itt bőven mindenféle női sors: szerelmét háborúba engedő és visszakapó, megözvegyült, tervezetten teherbe esett, véletlenül teherbe esett, nős férfivel kavaró, ellenséggel kavaró stb. A könyv tehát érezhetően a nőkre épül és időnként elejt néhány kissé feminista megjegyzést, ami nekem kifejezetten tetszett, de én már csak ilyen nőszemély vagyok.

"A munka az, amiben a nők jók. A munkában és a férfiak irányításában."

A szereplők így többnyire hölgyek, de mindig akad mellettük egy-egy úriember is. Kapcsolataik szerteágaznak, ahogy életük felvillanó mozzanatai. 

Charlotte Bingham egyik nagy hiányossága, hogy bár nagyon sok szereplőt vonultat fel, nem írja le őket. Egyszerűen nem lehet tudni, hogyan néznek ki karakterei, és mikor véletlenül elejt róluk egy-egy megjegyzést, az olvasó ráncolja a szemöldökét, mert egész másképp képzelte el. Ráadásul maga sem tudja, hogy festenek hősei, mivel Judy a könyv elején és végén sötétbarna, míg a közepén aranybarna és nem, nem a hajfestéktől.

Ám nem csupán a szereplők külseje az, amit olvasói fantáziájára bíz, hanem a kusza életképek közötti események. Sok-sok dologra nem derül fény, ami csak még zavarosabbá teszi a könyvet.

Nem voltak nagy elvárásaim a háborús eseményeket illetően, hiszen a hátország életét ígérte és nem a frontot, mégis akad benne egy-egy kifejezetten hadi mozzanat, ami itt-ott nekem sántított, különösen Meggie kalandjai, amiknek valahogy nem volt se fülük, se farkuk, csak újabb zavaros életképeket adtak.

No, de, hogy valami jót is írjak, meg kell jegyeznem, hogy a háború sötétségét és bizonytalanságát jól visszaadja. A szereplők rohamosan fogynak (talán ezért kellett ennyit beleszőni) és mindenkit ér veszteség és fájdalom, ahogy a valóságban sem maradhatott ki senki a szenvedésekből. 

Igaz, a szereplők gondolkodásával cseppet sem tudtam azonosulni, mindegyik hölgy megkergült kicsit, bár háború és gyász idején talán nem is annyira meglepő. Mégis, mivel nem volt legalább egy, akivel igazán szimpatizálhattam volna, távolságtartó maradtam, ami a kuszasággal vegyítve nem segített elmerülni a történetben.

A könyv vége, bár nem varrt el minden szálat (kétszáz oldal után, már nem is vártam tőle) egész jól alakult a csipetnyi boldogsággal, ami igazán kellett a háború utáni fellélegzéshez.

Összességében egy közepes könyvnek találom, nem bánom, hogy elolvastam, de akkor sem vesztettem volna sokat, ha nem teszem.

Azoknak ajánlom, akik női sorsokról szeretnének olvasni háborús időkből. Aki viszont a második világháborúval komolyabban foglalkozó könyvre vágyik, talál ennél jobbat. Ó, és meg kell még említenem, hogy borító ide vagy oda, nem kifejezetten romantikus, hiába akad benne szerelmi szálacska, nekem inkább dráma íze volt.

Tetszetős idézet a végére:

"Nem tudom, hol az ésszerűség, mikor háborúról van szó. Megyünk, és más népek fiait irtjuk csak azért, mert néhány idióta a szélsőséges beidegződésével olyan dolgokat mond és művel, amivel nem értünk egyet."

Extra:

Miden könyves értékelés írása előtt rákeresek az íróra, hogy pontosan képben legyek a munkáit illetően. Most is rákerestem Charlotte Bingham könyveire és meglepő módon azt találtam, hogy A gesztenyefa árnyékában egy trilógia (The Bexham  Trilogy) első kötete. Vagyis van még két kötetnyi folytatása (The Wind Off the Sea és The Moon at Midnight), ám ezeket már információim szerint nem adták ki magyarul. Bevallom, elképzelni sem tudom, miről szólhat a másik két könyv, hiszen a háború a kötet végére befejeződik. A szereplők életének folytatására pedig nem sok értelmet látok, no de az én szempontomból mindegy is, nem vágyom több könyvre az írónőtől.