Gossip Girl

Végre péntek és végre blogolhatok. Mielőtt a már régóta tervezgetett értelmesebb bejegyzésembe kezdenék, panaszkodom kicsit. Úgy érzem, ki kell írnom magamból.
Utálom a kolit! Nem mintha ez újdonság lenne, csak hiú ábrándokat szőttem arról, hogy talán idén jobb lesz. Hát tévedtem... Nem jutottam nethez a héten és még a kezdeti ihletem is elment. Ráadásul minden napra jut valami, amin felhúzom magam. Nagyon kell ez a hétvége, hogy végre kiengedjem a gőzt, bár van egy olyan rossz érzésem, hogy a sors most is keresztülhúzza majd a számításaimat. De elég az önsajnálatból, majd túlélek szépen mindent, vagy nem.

Tehát Gossip Girl. Ez egy sorozat, ami jelenleg a negyedik évadnál tart. Nem találtam jó leírást, mivel nem is nagyon lehetne összefoglalni az egészet, így a saját benyomásaimat írom le.
Időnként szeretek sorozatokat nézni. Élvezem az izgalmakat, hogy vajon mit hoz a következő rész és persze azt is, hogy tovább tartanak, mint egy mozifilm, mégis beleférnek az időbeosztásomba. Napi egy részt bárki be tud iktatni egy kis kikapcsolódásként. A héten pedig ez a sorozat éltetett, mivel megfáradt agysejtjeim és kirojtozódott kötélidegeim képernyőbámulás után visítottak.
Akkor kezdtem el nézni, mikor befejeztem a Vampire diaries első évadát és annyira megszoktam, hogy mindig volt mit néznem, így új sorozatot kerestem. Csak úgy, mint az előbb említettet, (korábban ár írtam róla) ezt is azért kezdtem el, hogy lássam, mi az, ami ennyire tetszik a népnek. Kellemesen csalódtam. Előzetes feltevésem az volt, hogy egy újabb tucat tinisorozat mint például a One Tree Hill. (Megjegyzem, ebből csupán egy részt láttam, de ez bőven elég is volt. Nekem nem jön be és kész. Pedig az összes barátnőm imádja egy kivételével.) A Gossip Girl viszont más. Tény, hogy itt is tizenévesek a főszereplők, akik még gimibe járnak és a fő irányvonal valahogy mindig a szerelem, de van benne valami, ami egyedivé teszi. Talán a karakterek, akiket nehezebb megítélni, mint az ember elsőre gondolná, vagy talán a rengeteg csavar és váratlan esemény. Nem tudnám jól meghatározni, így inkább csak annyit mondok, mindenki kóstoljon bele és majd kiderül, hogy ízlik e vagy sem.
Jelenleg a második évadot nézem. Pedig ha nem lenne suli simán lenyomnám két nap alatt, mint a Hősök negyedik évadát.
A történethez nem is fűznék mást, inkább ejtek néhány szót a nekem szimpatikus karakterekről. Fura vonzódásom van a negatív vagy negatívabb szereplőkhöz, így kedvelem Blairt és Chuckot. Blair egy igazi manipulatív ribanc, de annyira egyedi és rafinált, hogy megkedveltem. Persze az önző és számító viselkedése mögött neki is vannak érzelmei és bár annak tűnik, mégsem egy üresfejű plázamaca. Chuck pedig egy milliárdos, egoista kéjenc, aki olyan mint Blair csak női kiadásban. Mikor pedig ők együtt tervelnek valamit, az biztosan ütős lesz... :D
A többi karakter közül csupán Nate méltó arra, hogy megemlítsem, a többi ugyanis nagyon sablonos és kiszámítható jellem. Nate viszont az egyik kedvencem lett. Az első pár részben irritált, mert tipikus szépfiúnak tűnt. Oké-oké valóban nagyon helyes, de mégsem e miatt kedvelem. Ha jó pasit akarok bámulni, akkor inkább Iant nézem a Vámpírnaplókban. Nate inkább a lehetőségek miatt vonzó. Az ő karaktere formálódik a legtöbbet. (Na, meg persze Dan, bár az övé éles váltás egy picit.) Időnként nagyon szimpatikus, míg néha kiábrándító. A véleményem álandóan változik róla, ezért kedvelem. Na meg persze azért is, mert mikor Csikoszokni barátnőm megkérdezte, melyik pasi jön be nekem, hosszas gondolkodás után azt feleltem: Ha muszáj mondani valakit, akkor az Nate. Neki különben Chuck a kedvenc hímneműje főleg a hangja miatt. A magyar szinkront nem jól választották ki neki, vontuk le a következtetést, aztán meg azt, hogy biztos azért mert ilyen jó hangja csak neki lehet. Szóval ha valaki kedvet kapott a sorozathoz, vagy esetleg már elkezdte nézni, annak azt ajánlom, hallgassa kicsit Ed Westwick (Chuck) hangját, megéri. :)

Benyomások

Írni támadt kedvem, de még nem érzem a múzsám jelenlétét, így csak blogolok. Talán később foglalkozom a regényemmel is.
Mostani témám a benyomások. Amikor új dologba vágsz bele, az mindig izgalmasnak és egy cseppet ijesztőnek tűnik. aztán az első benyomásból ítéled meg a helyzetet, embereket, tárgyakat és később ez vagy megváltozik, (ha hajlandó vagy nem leragadni és igyekszel nem skatulyázni a környezetedet) vagy nem. Természetesen, mint mindenki másnak nekem is vannak első benyomásaim és most ezeket szeretném leírni. Én ugyanis nem ezekből ítélek. Jobban szeretem a teljes képet nézni és nemcsak egy részletét. Az első benyomás mégis fontos, hiszen ehhez viszonyítok és semmiképpen nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel.
Amúgy sem szeretem azt, amikor valaki rád néz, még csak nem is beszél veled és már beskatulyázott egy stílusba, embertípusba, stb...

Akkor lássuk (micsoda királyi többes :D főleg, hogy úgyse olvassa senki... XD ) :

- Első benyomásom a koliról (ahol most is ülök épp) nem volt túl jó. A kopár szoba és egyéb dolgok miatt nem voltam valami bizakodó. Most úgy gondolom nem is olyan rossz maga a helyiség, bár a portásnéni cseppet sem lett kedvesebb velem. Azért kell még egy kis idő, míg teljesen megszokom.
- Az új egyetem (vagyis inkább csak kar) első benyomásra sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint a régi, most viszont kezdem úgy gondolni, ez csupán az újdonság varázsa volt és ugyan olyan lesz mint tavaly. Remélem a vizsgaidőszak cseppet sem fog hasonlítani...
- A főváros először (hú hát az nem most volt...) elvarázsolt a pörgésével és a folyamatos nyüzsivel. Ez van, ha az ember lánya kisvárosban él. Aztán megismertem a jó és a rossz oldalát és most úgy vagyok vele, hogy semmi gond, ha itt kell lennem és még élvezem is valamilyen szinten, de nem élném le a hátralévő életem ezen a helyen. A hétvégéimet például el sem tudom képzelni az otthonom nélkül.
- Az emberekről is vannak első benyomások és bár nem szeretem skatulyázni őket, most mégis írok néhány mondatot, amolyan személyes feljegyzést magamnak.
Először is új szobatárs. Most még nem tudok fedőnevet adni neki, így maradjon csak szobatárs. Vagy ötvenszer képzeltem el elmémben, mielőtt megismerhettem volna és igyekeztem mindig más megvilágításba helyezni. Aztán végre összefutottunk, hisz mégis csak egy szobában lakunk. Első ránézésre megkönnyebbültem, mivel hasonlónak tűnt, minta milyen én vagyok és ez megnyugtató volt. Aztán kiderült, hogy egy megyéből származunk, ami nagyon meglepett. Most úgy gondolom, hogy hasonlítunk is meg nem is, de ez így van jól. Ő kicsit nyitottabbnak tűnik nálam és ez kell, mert magamtól én elücsörgök csendben egész nap. Reményeim szerint jól kijövünk majd egymással.
A másik személy, akit pontosan ma ismertem meg Pucca. Neki már tudok is fedőnevet adni. :) Meghazudtolva önmagam és félelmeimet sikerült végre barátkoznom kicsit. Bár ehhez az is hozzájárult, hogy szemináriumon mellém ült és szerencsére később is együtt volt óránk. Első ránézésre szimpatikus és szintén hasonló beállítottságú. Ő sem az a fecsegő típus, de azért lassan de biztosan barátkozunk. Reményeim szerint, holnap folytatjuk.

Most ennyit szerettem volna írni, bár csak azért pötyögök, hogy hallgathassam a klaviatúra jellegzetes hangját és járhassanak az ujjaim.
Szokásos helyzetjelentés a végére: Gissip Girl-t néznék, ha lejönne végre a második évad. A Battle Royale-t még mindig nem végeztem ki, de így legalább lesz mit olvasnom hazafelé a vonaton. Elszakadt a táskám füle és úgy érzem a balszerencse folyton a nyakamban liheg. Revulsion jegelve, míg lesz ihletem is meg időm is, bár elég nagy a késztetés az írásra.

Vége a nyárnak

Mindenféle szempontból véget ért a nyár. Ez sajnálatos is, meg nem is. Őszi gyerek volnék, így cseppet sem zavar a hűvösebb időjárás. Az esőt is szeretem, kivéve, ha beázik a cipőm, ami mostanában elég sűrűn megesett.
Szép az ősz, hisz minden változik. Sárgulni, majd pirulni kezdenek a levelek és pár nap alatt el is tűnnek. Színes és még a levegő is más. Az életem pedig változik az időjárással együtt. Irány vissza a fővárosba, vissza az egyetemi életbe, a tömegközlekedésbe és a hétvégi vonatozásba. Újra bele kell rázódnom a pörgésbe az itthoni tunyaság után.
Mostanában nem blogoltam két okból. Az első, hogy semmi érdemleges nem történt. Nem találkoztam említésre méltó dolgokkal és az ihlet is csupán néha köszönt be nekem, hogy jelezze, még nem hagyott el teljesen. Így nem is nagyon volt kedvem írni. A másik ok pedig az elmúlt két hét zsúfoltsága. Hirtelen annyi mindent kellett elintéznem és természetesen eldöntenem. A döntés viszont hiába nyomasztó, nekem nem tart olyan sokáig. Tegnap este is meghoztam egy az elkövetkező életemre, vagy legalábbis a következő 5-6 évre szóló döntést. Végül is röpke tíz óra alatt eldöntöttem, mit fogok tenni az elkövetkező években. A kérdés már csak az, hogy jól tettem e. De ez úgysem most fog kiderülni, úgyhogy kár aggódni.

Néhány benyomás az elmúlt hetekből:
- Utálom az egyetemi bürokráciát, sőt mindenféle papírmunkát. Aktatologató majmok, akik nem képesek egymással beszélni, ahány embert kérdezek, mindenki mást mond. Így döntse el az ember lánya, mit tegyen.
- Új koli...
pozitívum: jó helyen van, foszforeszkáló csillagok a plafonon és csak egy emberrel kell osztoznom a szobán
negatívum: nyomasztóan kicsi és kopár szoba, amit egy egérlyukhoz tudnék hasonlítani és goromba portásnéni
- Még mindig antiszociális dög vagyok....
- Kezdetleges stílusváltás, (Szoknyát vettem! Világgá kellene kürtölni, mint a világ nyolcadik csodáját...) oka egyszerű: 15 évesnek néztek és lekislányoztak. Esküszöm, ha még valaki azt mondja rám, hogy kislány, lerúgom a fejét. *kissé kiakadtam*
- Inkább meggebedek az iskolapadban, minthogy életem hátralévő részét mezőgazdasági munkásként végezzem, még akkor is, ha jó a fizetés. (Voltam nyári munkán két napot Ausztriában bodzát szedni és krumplit válogatni. Reggel héttől délután ötig illetve reggel héttől este negyed nyolcig csupán fél órás ebédszünettel. Igaz 4 eurós órabérben dolgoztam, de akkor is megállás nélküli fizikai meló volt.)

Gyors helyzetjelentés:
Revulsion 33. fejezetét be kellene fejeznem és feltöltenem AFS-re... Még mindig nem olvastam ki a Battle Royale-t, mert nem volt rá időm. Neki kellene állnom a Gyűrűk urának. Hősök negyedik évadját nézem és kezdek megint függő lenni, mert zsinórban öt részt is lenyomok egy nap alatt. Mostantól igyekszem gyakrabban írni, hiszen felpörögnek majd körülöttem a dolgok. A nap viszont legnagyobb sajnálatomra még mindig csak 24 órából áll...

Tejeskávé

Megint blogolós kedvemben vagyok. ^^
Ha már az előző bejegyzésemben személyes történeteket emlegettem, leírok most egy aranyos "kalandot" alapjáraton dög unalmas életemből.
Egy korábbi bejegyzésemben írtam Johnnyról és megemlítettem, hogy van még egy hasonló történetem. Úgy érzem, itt az ideje leírnom, nehogy elfelejtsem.
Szóval Tejeskávé...
Ő valójában egy fiú, csak mivel nem tudom a valódi nevét, kapott tőlem egy fedőnevet, hogy beszélni tudjak róla a barátnőimmel. Igazából szinte semmit sem tudok róla, csak néhány morzsát: tízes évei végén, vagy a húszas évei elején járó, hímnemű, afrikai felmenőkkel rendelkező (vagyis kreol bőrű, szép barna szemű, göndör fekete hajú -> innen a fedőneve ^^), nem túl magas, helyes és kedvesnek tűnő egyén. Aki ráismer, kérem azonnal értesítsen! :D
Na, de lássuk csak, honnan "ismerem".
Június 30-án Budapesten tartózkodtam délelőtt az Aréna plázában a keleti pályaudvar felőli bejáratnál. Félreértés ne essék, nem vagyok egy plázatöltelék típus, csak kellett egy hely ahol ücsöröghetek, míg a barátnőm vizsgázott és utána jöttünk hazafelé vonattal, így az Aréna pláza volt helyileg a legmegfelelőbb, plusz van légkondi és Tesco, így nem haltam szomjan a 40C°-os hőségben. Szóval bő 3 órát ücsörögtem a plázában és ebből kettőt a bejáratnál a bőrkanapén ülve. Zenét hallgattam és néztem a forgó reklámhirdetéseket és a szemben lévő kirakatban ügyködő srácot, aki épp az akciós matricát ragasztgatta. Rettentő unalmas volt. (Meg kell jegyeznem, hogy a kedvenc sapkám volt rajtam, ami igazi hippi vagy rasztasapi, ki melyikhez hasonlítja, mert csíkos és nagyon színes.) Szóval unalmas perceimben tekingettem körbe, míg az emberek jöttek mentek, hol leültek a mellettem álló másik kanapéhoz, hol továbbálltak. Aztán észrevettem, hogy a tőlem jobbra álló kanapéra, amit csak egy dísznövény és egy reklámhirdető henger választott el az enyémtől, leült egy srác. Ő volt Tejeskávé. A további unalmamat, így kissé megtörte, mivel időnként feléje pillantottam, (hisz lányból vagyok és helyesnek találtam) hogy meg van e még. Egyszer találkozott is a tekintetünk, de olyan álmos voltam, hogy nem zavartattam magam, csak a képébe bámultam, aztán átpillantottam a kirakatra.
Úgy egy teljes órát ücsöröghettünk szinte egymás mellett. Biztosra vettem, hogy vár valakit és amilyen borúsan látom a dolgokat, feltételeztem, hogy a barátnőjét. Egyszer csak mozgást érzékeltem. Felállt és összeszedte a cuccait. Akkor vettem csak észre, hogy egy nagy sporttáska és egy kerek sátor (a magát kibontós fajta) pihent eddig mellette. Magamban búcsút vettem Tejeskávétól. Ő azonban hirtelen megállt előttem. A sapimnak van egy kis simlédere és zene dübörgött még mindig a fülembe, így lassan reagáltam. Megállt előttem és kedvesen így szólt: "Ne haragudj! Vigyáznál a cuccomra, amíg elmegyek a mosdóba?" Pár másodpercig eltartott feldolgozni az információt, de aztán lelkesen rávágtam: "Persze, persze!" heves bólogatások közepette. Tejeskávé, így lepakolt mellém és elment, hogy elvégezze folyóügyeit. Én meg próbáltam összekaparni magam, mert még mindig unott és álmos voltam.
Zene kikapcs, gondolatok bekapcs. Azon kezdtem agyalni, mit fog tenni, ha visszaér. Leül mellém, vagy visszaül a másik kanapéra? Aztán meg azon töprengtem, megszólítsam, vagy sem? Na, jó elég gyáva természetem van, de úgy unatkoztam és szükségem lett volna egy kis társaságra.
Aztán Tejeskávé visszatért és megköszönte, majd leült mellém. Vagyis a kanapé túlsó oldalára. Csendben vártam, hátha megszólal, vagy bármi, de nem tette. Aztán már épp bátorságom morzsáit csipegettem, mikor megszólalt a mobilom. Csikoszokni barátnőm hívott, hogy végzett és már a Blahánál jár, vagyis 5 perc és a keletinél lesz, induljak el. Magamban mormoltam egy nagy: A francba! felkiáltást, aztán felkaptam a hátizsákomat. Gyorsan hátraszóltam még Tejeskávének, hogy : Szia!, aki ezt kissé meglepetten ugyan, de viszonozta és magam mögött hagytam.
Gondolatban búcsút vettem tőle örökre és míg a keletihez sétáltam az olvasztó forróságban, lesett, hogy nagy valószínűséggel a VOLT-ra igyekszik a sátor és a sok cucc miatt. A keletiben Csikoszoknit könnyen megtaláltam, aki aztán elsietett, hogy találkozzon még az egyik barátnőjével, mert valamit oda kellett neki adnia. Én meg vártam a csomagjaival és így le is késtük a vonatot. Bár nem bántam, mert a fesztiválozók szinte özönlöttek a soproni gyorsra és semmi kedvem nem volt 3 órát végigállni hazáig. Szóval álltunk még egy órát Csikoszoknival a keletiben, aki amint meséltem neki Tejeskávéról sűrű bocsánatkérés áradatba kezdett a rossz időzítéséért, bár semmi oka nem volt rá, mert úgysem beszélgettünk volna...
Ezzel azonban még nincs vége a történetnek.
Újfent bebizonyosodott számomra, hogy kicsi a világ. Július 3.-án ugyanis mentünk VOLT-ra. Szintén a nagyon színes, így feltűnő sapimban voltam és egy feminista szövegű fekete pólóban. Sopronban két barátnőmmel (az egyik Csikoszokni volt) leszállok a vonatról kora délután. Még mindig nagy a hőség és a kialvatlanságom nem sokat segített, ahogy a késő vonat sem koncentrációképességemen. Úgyhogy ismételten be voltam lassulva, ráadásul én vagyok az állandó GPS, így barátaim rám hagyatkoztak, merre menjünk.
Kiértünk az állomásról a nagy tömeggel egyetemben, akik szinte mind a fesztiválra érkeztek. Indultam lefelé a lépcsőn, hogy besétáljunk a városba, mert Csikoszokninak beígértem egy városnézést is erre a napra. A lépcső alján pedig Tejeskávéba botlottam. Egy nagy csapat úgy 6-7 fő társaságában ácsorgott a vasútállomás előtt és ugyanolyan meglepett fejjel nézett rám, mint én őrá. Megtorpantam, mire barátnőim kórusban kérdezgettek: "Merre menjünk?" Felpörögtem és Csikoszoknit oldalba böködve kerültük ki Tejeskávét és a barátait. Közben furán magas hangon, halkan nyikogtam, hogy : "Ott van! Tejeskávé! Mondom, Tejeskávé!" Mikor hallótávolságon kívülre értünk nagy lelkesen magyarázni kezdtem, hogy ő a Tejeskávé. Csikoszokni egyből felvillanyozódva ujjongott velem és megjegyezte, hogy ő is kiszúrta ezt a fiút.
Egész a Várkerületig sétáltak utánunk, aztán elváltak útjaink. Ismét búcsút kellett vennem tőle, ám ezúttal végleg... bár ki tudja, hiszen a világ olyan kicsi....

Ennyi lenne a kis nyári "kalandom". Nem nagy szám, de nekem fontos, mivel feldobta a kedvemet. :)
Gyors helyzetjelentés: Írásban haladok, de kissé megint döcögősen. Gossip Girl-t nézek és újra elkezdtem olvasni a kedvenc könyvemet a Battle Royale-t (harmadszorra). Ezenkívül kegyetlenül lusta vagyok...

Anime

Mindenki rendelkezik sok-sok személyes történettel. Lehet ez másoknak unalmas, átlagos vagy akár semleges, de ha jobban belegondolunk mind érdekes, elvégre magáról az életről szól és arról vagy azokról, akik átélték.
Most egy aprócska történetet írok le arról, hogyan ismerkedtem meg az animével.
Csakúgy, mint a korosztályom szinte minden tagja, én is ezeken nőttem fel, csak még nem tudtam, hogy anime a helyes megnevezés. Minden délután beültünk a környékbeli kölykökkel a tévé elé, hogy megnézhessük a Dragon Ball legújabb részét. Rajongtam érte, bár akkor csak egy mese volt a sok közül. Szinte törvényszerű volt, hogy minden gyerek nézze vagy ezt, vagy ha épp lány, akkor a Sailor Moon-t. Lány létemre utáltam, ami a fiúk hatásának volt köszönhető. Mindig az ellenkező nemmel barátkoztam (legalábbis általános második osztályáig) és gyakran néztek engem is fiúnak rövidre nyírt hajamnak és cseppet sem lányos megjelenésemnek köszönhetően. De én ezt egyáltalán nem bántam, sőt élveztem.
Az első, így egy igazi shounen anime volt. Aztán jött a Pokemon pár évvel később. Bár azért annyira nem voltam oda, csak hatott rám a birkaszellem. Ekkor sem tudtam, hogy igazából egy japán animációs filmet nézek...
Az igazi áttörést az Inuyasha jelentette számomra. Pont abban a korban voltam, hogy kezdtem unni a meséket. Aztán egy unalmas vasárnap délelőtt megnéztem az egyik korai részből csupán az utolsó öt percet és innen nem volt megállás. Függője lettem és amint egyre több animét adtak a tévében, beszippantott ez a világ. Már tudtam, mi fán terem az anime, mi a különbség a többi rajzolt történet és e között. Elkezdtem információkat gyűjteni erről a műfajról és mindenről, ami hozzá tartozik. Aztán az internetnek köszönhetően még több és több animét tudtam nézni. Szinte válogatás nélkül faltam az animéket. Fel sem tudnám sorolni az összeset, amit megnéztem, vagy elkezdtem nézni. Nagy rajongójuk lettem, ám nálam a rajongás mértékkel zajlik. Nem álltam ki az utcára, hogy világgá kürtöljem és nem kezdtem el téríteni az ismerőseimet. Szerettem, élveztem és csak ez volt a lényeg.
Nekem mindig voltak, vannak és lesznek dolgaim, amiket nem hangoztatok, ez azonban nem jelenti azt hogy titkolom. Csupán ha megismerek valakit nem ezekkel a mondatokkal fogom kezdeni: Szia! Szellem vagyok és szeretem az animéket/ legnagyobb hobbim a képeslapok / vegetáriánus vagyok / szabad időmben történeteket írok / teljesen antiszociális vagyok. Hanem csak ennyit mondanék: Szia! Szellem vagyok. Egyszerűen nem érzem szükségességét, hogy mindent mások orrára kössek. Ha megkérdezik szeretem e az animéket, rávágom, hogy igen. Ha elhívnak egy étterembe és megkérdezik, mit kérek, akkor megmondom, hogy vegetáriánus vagyok. Ha a hobbim felől érdeklődnek, akkor mesélek a képeslapokról. Ez nálam így működik.
Na, de hogy legyen egy kis aktualitása is a dolognak. Sokáig anime függő voltam, aztán meguntam. Elegem lett, hogy nem találtam az ízlésemnek megfelelőt. Birkaszellem már egyáltalán nincs rám hatással. Ráadásul nem kedvelem az agyon reklámozott, mindenki odavan érte dolgokat. Így nem szeretem például a Bleach-et és a Narutót sem. Sőt talán inkább a shonen már nem az én műfajom, mert olyan, mint a rétestészta, se vége se hossza, akár a borzalmas szappanoperáknak.
Úgyhogy egy jó ideig nem is néztem animéket. Nem találtam olyat, ami lekötött volna és néhány kedvencemből kiábrándultam. Természetesen még mindig vannak kedvencnek nevezett sorozataim, de nem találtam melléjük újakat. Pár napja azonban kedvem támadt tenni egy próbát, hátha visszatalálok az animék világába. Így belekezdtem a Code Geass-be. Sikert aratott. Végre találtam egyet, ami az ízlésemnek megfelelő.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy újra anime függő lettem. Csak találtam egy tűt a szénakazalban, mivel nagyon ritkán lelek megfelelőre. Mégis kis reménnyel tölt el, hogy lehet más is, ami ilyen jó.
Végezetül szeretem az animéket, de válogatós vagyok, mint minden másban is.
A fenti kép (rákattintva nagyobb lesz) saját rajz az egyik kedvenc anime karakteremről Enma Ai-ról a pokoli lányról.

Somewhere over the rainbow...

Tegnap este, mikor kinéztem az ablakon, észrevettem egy szivárványt. Oda vagyok minden természeti jelenségért az esőcseppektől a villámokig. Úgyhogy felkaptam a fényképezőgépet és kisiettem az udvarra. Csodálatos látványban volt részem. Ezen a pici képen nem látszik, de teljes volt a szivárvány. (Twitterre több képet is feltettem.) Egybe le sem tudtam fényképezni a tökéletes boltív alakot, ami egy hatalmas égi kapuként nyújtózkodott az utca felett összekötve a szemközti házakat. Gyönyörű volt. Sajnos csupán pár percig csodálhattam, mivel kezdett elhalványodni, majd mire ismét az ablaküvegen keresztül akartam tovább bámulni, el is tűnt teljesen. Én azonban nem bánom. Pont ez a szivárvány varázsa, hogy csupán ritkán és rövid időre mutatja meg magát. Ha gyakrabban terpeszkedne az égen, ugyanolyan hétköznapi lenne, mint a felhők és a sorsukra jutna. A felhők is nagyon szépek, mégse nézik őket az emberek csodálattal. Csupán néha felpillantanak és nyugtázzák, hogy ismét ott lebegnek magasan a fehér labdacsok, mint megannyi puha vattacukor.
Csodálatos a természet...

Mostanában kicsit rossz kedvem van. Inkább fásultnak mondanám magam. A kedvindexem zuhanásának oka pedig Csikoszozni barátnőm nem túl jól alakuló tanulmányi ügyei. Sajnos átsorolták fizetősre, így pedig nem biztos, hogy folytatni tudja. Önző vagyok, beismerem. Az a problémám ugyanis, hogy nem láthatom, ha nem folytatja az egyetemet. Az ország túlsó felén lakik és Budapest volt a közös középpontunk, ahol megismertük egymást és szoros barátságot kötöttünk. A távolság viszont elválasztó is lehet, ezt tapasztalatból tudom. Épp ezért aggódom és ezért van rossz kedvem is. Nem szeretném elveszíteni az egyik legjobb barátomat...
Ha pedig ő nem lesz Pesten, illetve a koliban, mert végre tudtunk volna egy szobába is költözni, akkor kicsit borúsabbak a kilátások. Jó persze van még néhány barátom és szerencsére az egyikkel lesz néhány közös előadásom is. Szeptemberben mégis mindent előröl kell kezdenem, ami jó és cseppet nehéz is. Új rendszer, új épületek, új koli és szobatársak, új emberek. És persze új órák és sok sok utazás, de ezt már megszoktam. Kezdetei izgatottságom, így némi aggodalommal társul. De igyekszem magabiztos lenni és eddig minden akadályt sikerült valahogy bevennem, szóval reménykedem.
Egy idevágó idézet:

"A múlt talán egy horgony, amely visszahúz. Talán el kell engedned azt, aki voltál, hogy azzá válj, akivé leszel."

A kedvem pedig kihat mindenre. Jobban mondva megsínylem a hiányát. Épp ezért ragadtam kicsit le az írásban. Tegnap éjjel viszont visszatért az ihletem és most rengeteg jó ötlet futkározik elmémben, ha eszembe jut egy szó: revulsion.
Most mégis inkább blogot írok és nem a fejezeteimen ügyködöm, mivel ez is jót tesz. Gyakorlásnak megfelel, és ahogy Laurell K. Hamilton is mondta, aki írni szeretne az írjon sokat és még többet, akármiről, akárhol.
Ha már írás, akkor egy kis észrevétel. Azok az igazán jó történetek, amiken az írójuk szívvel dolgozik, saját magának is örömet okozva. Persze fontos a mások öröme is, de ha nem tölt el boldogsággal a leírt szavaid elolvasása, akár hetvenegyedszerre, akkor ott valami baj van. Hogy tetsszen másoknak, ha neked nem tetszik? Épp ezért nem értem azokat, akik a történetükben észrevett hibákra (elgépelés, apró vesszőhibák, vagy bármi más) azzal reagálnak, hogy ők nem szokták visszaolvasni, amit leírtak. Miért? Ha nem szeretik elolvasni művüket, akkor hogy tarthatják olyan jónak, hogy másokkal megosszák és hogyan várhatják el, hogy a többieknek tetsszen? Ezt egyszerűen nem bírom megérteni. Vagyis, inkább nem akarom megérteni, bár tudom az okot. Csupán a dicséret miatt csinálják, hogy mások kicsit hátraveregessék őket, amiért ilyen jó dolgot hoztak létre. Az alapszitu viszont az, ha te nem vagy elégedett valamivel, akkor ne várd el másoktól, hogy ő pedig azért is elégedett legyen vele. Persze tudom én, hogy a kritika olyan mint a drog, hamar függő lesz az ember és egyre több és több kell neki. De legyen már bennünk ennyi önkritika és ha alkotásra adod a fejedet, legyen az bármiféle, akkor törekedj a legjobbra.
Én igyekszem mindenből a legtöbbet kihozni, bár maximalista az alaptermészetem, így van egy kis előnyöm.

Ha már egyszer alkotás, akkor meg kell említenem, hogy fülbevalókat készítek és árulok. Majd itt is közzé fogom tenni a részletekkel együtt, de még várok vele egy kicsit. Előbb szűkebb környezetem reakcióját figyelem meg, aztán terjesztem ki a boltot, ha lesz rá igény. Eddig egy vevőm van és két érdeklődőm. Remélem lesz több is. ^^ Ha esetleg valaki olvasná ezt és még érdekelné is néhány egyedi (csak én készítek ilyet és máshol nem lehet kapni) fülbevaló, akkor az jelezzen megjegyzésben, vagy akár a chaten, ami mostanában olyan kihalt, mint egy temető a déli sarkon.