2014. június 28., szombat

Megtorlás

Alma Katsu misztikus trilógiájának második kötete.
Az első rész (Halhatatlan) nagyon tetszett, így örömmel kezdtem bele a folytatásba.
A könyv fizikai megjelenésére nem lehet panasz. Kemény kötést kapott szép borítóval, ami ismét fehér és a megfoghatatlanság hatását kelti. Három és félszáz lapjával kellemes vastagságú.
Fülszöveg:
"Lanore McIlvrae az a fajta nő, aki bármit megtesz a szerelemért. Ha kell, téglából és kőből emelt fal mögé zárja a férfit, aki szereti.
Nincs más választása, mint eltemetni Adairt, bosszúálló végzetét azért, hogy megmentse Jonathant, akivel az 1800-as évek elején nőtt fel Maine állam egyik aprócska városában. Azt hitte, Adair örök társa lesz majd, de a férfinak más terve volt Lanore-ral. Titokzatos, túlvilági hatalmát felhasználva örök életet adott neki, a nő viszont túl későn tudta meg, hogy milyen árat kell fizetnie az ajándékért.
Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene."
A cím és az első kötet alapján igazán kemény megtorlásra számítottam. Aztán, ahogy olvastam és fokozódott a feszültség, még inkább vártam a szembesülést és azt a bizonyos megtorlást. Csakhogy nagyjából a könyv felénél rá kellett jönnöm, nem fogom megkapni.
A könyv első fele tetszett. Tetszett, mert átjárt az a hangulat, ami az első kötet olvasása közben is rám telepedett. Tetszett, mert ismét több évszázadba kaptam egy csipetnyi bepillantást és tetszett, mert szerettem a karaktereket. Aztán eljött két olyan pont, amikor le kellett tennem és mély levegőt vennem, nehogy ordítani kezdjek a lapokkal.
Dióhéjban két problémám volt vele. Egyrészt az első könyv misztikumához képest itt jóval töményebb dózisban jött a mágia. Ez nem is lett volna baj, ha nem a legkényesebb ponton alkalmazták volna. (Erről majd lejjebb bővebben.)
Másrészt amennyire szerettem és dicsértem az első könyv karaktereit, a személyiségük kidolgozottságát és következetes ábrázolását, úgy vágott mellbe a tény, hogy huss, elment az eszük. Azt még lenyeltem volna, hogy Lanore ismét buta lett és érzelmei teljes káosza is betudható gyenge jellemének - igaz, a hajamat téptem tőle -, de hogy Adair is teljesen kiforduljon magából nekem sok volt. Sőt, több, mint sok.
Cselekményleírás nélkül sajnos nem tudom rendesen kifejteni, mi bosszantott fel, így innentől spoiler veszély, úgy tessék olvasni!
Szóval megtorlás, vagyis a könyv arról szólna, hogyan áll bosszút Adair az első könyv pszichopata mágusa az őt kétszáz évre befalazó, halhatatlan lányon. Tiszta sor és tömény izgalom. Csakhogy ez a könyv nem erről szól. Adair ugyanis Stockholm-szindrómában szenved (más magyarázatot nem találok a viselkedésére és még ez is gyenge mint egy bébi harmatcseppecske) és már nem megölni, megkínozni, megsütni nyárson akarja a lányt, hanem romantikus módon levenni a lábáról. Mert - dobpergést kérek - Adair beleszeretett. Az a szociopata őrült tudós, aki több száz embert ölt meg, félmilliót kínzott halálra vagy az őrületbe, aki bárkit megerőszakol, aki csak a saját céljainak és vágyainak él, szerelmes...
Ez nevetséges! Nem, egy ilyen alak nem lesz szerelmes, főleg nem ilyen sajnálkozó nyálgép, mint amivé ebben a könyvben válik. Mert nem egyszerűen szerelmes, hanem hőszerelmes a nyafogó, siránkozó, idegesítő, életképtelen fajtából. Mázlija hogy halhatatlan, különben már belefulladt volna a nyáltengerbe, amit gerjesztett...
Mindezt pedig az koronázza meg, hogy Lanore hasonló elmebajjal küzd, ugyanis felmerül benne, talán mégsem Jonathan volt élete szerelme, mert Adairt is szerette, meg ott van Luke és és és ez a nő úgy hülye, ahogy van. Mi az hogy nem Jonathan élete szerelme? Ezzel az egy mondattal dobhatjuk kukába a teljes előző kötetet...
Ha már szóba került Jonathan, még egy költői kérdés az írónőhöz, aki nem tudom, mit szív, de sürgősen álljon le a szerről. Mi a hupikék törpe fülcimpájának hegyéért kellett életre kelteni? Miért? Indokolatlan nekromancia és zombik nem növelik a misztikumot, hanem inkább agyoncsapják, mint sírkő az eltévedt vakondot. Mentségére szóljon, hogy mindezek ellenére még mindig Jonathan volt a legértelmesebb karakter az egész könyvben, így a puszta kissé túlvilági és oszlásszagú jelenlétével nagyot dobott a könyv megítélésén. Ő még holtában is megtartotta személyiségét és szerethetőségét, ami a többiekről nem mondható el. Még mindig a kedvenc szereplőm.
Spoiler vége!
Szóval Alma Katsu fogta az első könyv zsenialitását és elküldte nyaralni, ráadásnak pedig a második könyv néhány mondatával legyilkolta az első rész minden mondandóját és alappillérét, hogy a helyébe légvárat építsen szappanbuborékokból. Ezek a buborékok pedig cseppet sem mutatnak a véres csontok felett lebegve...
Megvolt a könyvben a potenciál, ismét gördülékeny volt és érdekes. Az olvasót beszippantotta a halhatatlanok világa, csak aztán a szereplők kifordultak magukból és minden elveszett. Ezt pedig jól mutatja, hogy amennyire tetszett az első száz oldal, úgy utáltam az utolsó ötvenet.
Félreértés ne essék, dühös szavaimmal nem azt akartam közölni, hogy ez egy rossz könyv, hanem azt, hogy ez egy nagyon jó könyv ígéretes folytatásának kivégzése. Nem ugorja meg az első kötet mércéjét, pedig szerintem minden olvasó ezt várta volna. Nem lett volna rossz, ha nem érzem és látom, hogy ennél bizony sokkal-sokkal jobb is lehetett volna.
Ettől függetlenül ajánlom azoknak, akiknek a Halhatatlan tetszett és kíváncsiak a folytatásra, de senki se állítson fel magas elvárásokat. Akik pedig még nem olvasták az első könyvet, csak bátran, mert az bizony nagyon jó és önmagában is megállja a helyét.

Kiegészítés:
Ahogy az első könyvről szóló bejegyzésemben is írtam, trilógia, vagyis lesz még egy kötet. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de bízom benne, hogy az Agave nem hagyja cserben rajongóit.
A Megtorlás után cseppet tartok a befejező kötetről, főleg mert vannak sejtéseim a cselekményét illetően, de nem adom fel. Talán az írónő észhez tér és visszatér a kezdetekhez méltó befejezést alkotva. Ha pedig nem, nos, nagyon-nagyon dühös bejegyzésre lehet majd számítani tőlem.
Az egyik legbosszantóbb dolog egy könyvmoly számára az, amikor egy remek könyvet elrontanak a folytatással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése