Ez az olvasás könyvtári elcsábulás eredménye volt. Megláttam, megtetszett a borító, érdekesnek tűnt, így jött velem. Néha azonban jobb lenne átgondolni ezeket a fellángolásokat, főleg, ha a műfaj nem épp a zsánerem.
334 oldal, vagyis nem egy vaskos kötet viszonylag nagy betűmérettel és rövidebb fejezetekkel, ezért elméletben gyorsan lehet haladni vele. A reggeli metrón lapoztam is bőszen, hogy minél előbb a végére érjek. Nem, nem azért, mert olyan izgalmas lett volna...
Fülszöveg:
"1960. A 13 éves Rebecca indulatos apjától rettegve tölti életét. Egy viharos éjszakán egy idegen kopogtat ajtajukon. A lány az emeletről hallgatja a heves vitát, amely végén édesanyja és édesapja holtan hever a földön, a harmadik félnek pedig semmi nyoma. Senki sem hisz neki, amikor azt állítja, hogy egy idegen jelent meg az éjszakában.
2014. Az újságíró Iris egy kismamáról szóló történeten dolgozik, aki súlyos beteg csecsemőjével együtt szökött meg a kórházból. A sztori egy tengerparti házhoz vezet; oda, ahol édesanyja, Rebecca egykor szülei brutális halálának lett a tanúja. Ahhoz, hogy megoldja a kétségbeesett kismama ügyét, Irisnek először saját családja múltjával kell szembenéznie – azzal, hogy mi történt 1960 egy viharos éjjelén."
Ez a történet több szereplőt és idősíkot követ, ami rendben is van egy izgalmas családi múlt felfejtésénél. Lassan indul, lassan kapcsolódnak a szereplők szálai és lassan alakul ki az események idővonala, így az elméleti rész teljesen korrekt. Igen, itt jön a képbe egy hatalmas DE. Mert hiába családregény, hiába a "nyomozás" (emberek beszélgetnek, néhol megvilágosodnak, ez elég megkérdőjelezhetően kap nyomozás címkét), ez egy elemeiben szépen összerakott förtelmes történet.
A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, mind a hattal, de a mellékszereplők között sem találtam szimpatikusat. (Oké, Mark cuki, de ő csak a lezárás cukormáza miatt került bele a könyvbe.) Mind a hat főhős, akinek a nézőpontját követhetjük rettentően irritáló figura. Mindegyik szenved, mindegyikőjük élete szar, de ahelyett, hogy a boldogságot keresnék, inkább hempergőznek kicsit a nyomorukban és esetleg ásnak még egy mélyebb gödröt maguknak a további hempergőzéshez. Tudom, tudom, mentális betegségek, meg pszichózis, meg bla-bla-bla, de ők akkor sem képesek normálisan és saját magukra nézve jól cselekedni, amikor épp nincsenek mentális betegségek hatása alatt. Egyszerűen utáltam mindegyiket, sajnálom. Ettől pedig nem tudtam elvonatkoztatni, így az olvasási élményem durván alulmúlta az elvárásaimat.
Azért nézzük meg egyesével, mi is a problémám a karakterekkel, csak röviden. Vigyázat, dühöngés következik!
A legidegesítőbb Jessie egy önző, buta liba, aki tudja, hogy mentálisan instabil, mégis inkább homokba dugja a fejét, és hárítja a felelősséget, mert az könnyebb neki. Mindez pedig nem a szülés okozta mentális gondok után történt, hanem jóval előtte.
Harvey az apa egy szemellenzős, gyenge jellem, aki akkor sem szólalna meg, ha az élete múlna rajta. Inkább csak várja, hogy döntsenek helyette, oldják meg a problémákat helyette, hogy aztán sopánkodhasson magában.
Iris a tipikus kisebbségi komplexusos karakter, aki tudja, hogy rosszul közelíti meg a problémákat, de azért marad az egyértelműen problémás módszernél.
Rebecca úgy rá van fixálódva az elsőszülött gyermekére, hogy az már-már félelmetes. Mindent elnéz neki, csak az ő kedvében akar járni, pedig az a hajó egyértelműen elment és talán, ha nem foggal és körömmel kapaszkodna a horgonyába, akkor lehet mégis visszafordulna. Így viszont marad a vergődés az önsajnálatban és az elkényeztetés, amitől Jessie csak még önzőbb lesz.
Harriet a tipikus áldozat. A jólelkű szamaritánus, aki mindenkinek a kedvében akar járni, még úgy is, hogy tudja, azért bizony szenvedni fog, nem is kicsit.
És végül Cecilia, aki talán a legkevésbé tehet róla, hogy tönkre ment az élete. Nála csak az volt bosszantó, hogy fiatal, szabad, lehetőségekkel teli nőként két fűszálat nem tett keresztbe magáért, míg cirka 60 év fogság és förtelmes pszichiátriai kezelések után olyan tiszta, világos és összeszedett volt, mintha mi sem történt volna.
Fájdalmas volt róluk olvasni, mert csak elvették az ember kedvét mindentől. Csupa rossz példát hoztak házasságra, szerelemre, gyerekvállalásra, munka és család kapcsolatára és úgy általánosságban mindenre. Ezt pedig az írónő úgy próbálta meg kompenzálni, hogy olyan cukorszirupos befejezést írt nekik, hogy az már merényletnek minősül. Mintha megjutalmazta volna a szereplőket ezekért a borzalmas viselkedésformákért.
Nekem egyáltalán nem tetszett ez a könyv. Nem találtam benne semmi jót, se a történetben, se a felvetett témákban, se a szereplőkben.
Ha valaki generációkon átívelő traumákról akar olvasni, inkább fogjon kézbe egy ismeretterjesztő kötetet (pl.: Örökölt sors), ha pedig romantikus könyvet vagy egy jó nyomozást szeretne, keresse máshol, mert ez a könyv nem felel meg az elvárásoknak.
Azt hiszem, jobban át kell gondolnom, akarok-e női lélektani regényt olvasni, mert a szenvelgő karaktereket egyszerűen nem bírom elviselni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése