A világítótorony

Mikor legutóbb hazaértem a könyvtárból egy szokásos csinos könyvkupaccal és meg kellett indokolnom ezt a mennyiséget anyukámnak (Ő szokta helyettem visszahordani a kiolvasott köteteket, így érdekelt a témában.), a következő kommentárral mutattam fel ezt a könyvet: "Ezt meg azért, hogy ne csak szórakoztató irodalmat olvassak, hanem művelődjek is egy kicsit."

Van egy listám klasszikusnak számító szerzőkről, akikkel előbb vagy utóbb szeretnék megismerkedni és Virginia Woolf  rajta volt ezen a listán. Most pedig szélsebesen húzom is le róla, mert megtettem, amit megkövetelt bölcsész lelkem, ennél többre viszont nem vagyok képes.

Igen, ez azt jelenti, hogy nem barátkoztam össze az írónővel, de mielőtt erre rátérnék, néhány szó a paraméterekről.

Mindössze 232 oldal, vagyis cseppet sem hosszú olvasmány, kényelmesen elfér az ember táskájában. Csakhogy úgyse fogja elővenni, mert a tömegközlekedésen a mellette ülő bulvárlapja, a táj (még a metrón is...) vagy a szemben ülő cipőfűzője sokkal érdekesebbnek tűnik. A megjelenés tehát ezúttal kifejezetten megtévesztő, bár esztétikus. Ehhez hozzátartozik az írónő portréja a borítón, ami állandó vitatémát generált San Diegóval. Szerinte a hölgy egyik ismerősömre hasonlít, ám nem osztom ezt a nézetét, mert engem inkább egyik unokatestvéremre emlékeztet. Ezen lamentálni szintén érdekesebb volt, mint a sorokat bújni...

Fülszöveg helyett:

"Az írónő egyik legszebb s minden bizonnyal legmeghatóbb regényét tartja kezében az olvasó.Virginia Woolf (1882–1941) a modern angol próza, a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője és legnagyobb hatású művelője, a Bloomsbury-kör nevű irodalmi csoport alapítója, amelyben a XX. század első felének legjelesebb angol művészei és tudósai (T. S. Eliot, E. M. Forster, Lytton Strachey, J. M. Keynes) tevékenykedtek."

Mindenki higgye el nekem, hogy nem érdemes elolvasni a fülszöveget. Azon a kiadáson, amit olvastam, nem is volt és ez jó. Jó, mert ha az ember átfutja azt a néhány sort megkapja a könyv "velejét", így még érdektelenebbé válik az egész. Épp ezért hoztam helyette az írónő irodalmi magasztalását, mert ez jobban megérteti a hitetlenkedő olvasóval, miért akad olyan ember (én is ismerek egyet), aki ezt a művet bizony szereti. Ezzel pedig rá is térhetünk, hogy művészeti érték ide vagy oda, nekem miért nem tetszett.

Egyrészt szeretem, ha egy könyvnek van cselekménye. Nem kell, hogy egyenes vonalban haladó legyen, lehet kusza, lehet hétköznapi, lehet kifejezetten egyszerű, a lényeg, hogy legyen. Hát, ebben a kötetben egy gramm sincs, sőt még a szereplők cselekedeteit sem tudom még csak cselekmény-közeli állatba sem sorolni.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miről szól ez a kicsivel több mint kétszáz oldal? Lamentálásról, bambulásról és csapongó gondolatokról. Itt pedig megragadható a második problémám a könyvvel. Oké, nincs cselekmény, akkor legyenek gondolatok, legyen üzenet, legyen mondanivaló vagy legalább egyetlen használható, közérdekű gondolatfoszlány.  Nem, sajnos ez sem valósult meg. A szereplők gondolati síkon úgy csaponganak érdektelenebbnél érdektelenebb témák felé, hogy azt kifejezett kihívás követni. Mondok egy példát: az egyik szereplő fest, de nem tudjuk mi van a képen, azt sem, hogy húz-e egyáltalán egyetlen ecsetvonást, mert elnézegeti a tájat, elmélkedik a színekről és árnyékokról, eszébe jut mit evett reggelire, mit csinált öt éve, kiről mit hallott és fák és kép és házasság értelme és terítő és öregség. Egyik gondolatfoszlány jön a másik után változatos és össze nem kapcsolható témákban. Nem épp érdekfeszítő olvasmány. No, de az írónő nem elégszik meg ennyivel, mert az egyik gondolat hirtelen átugrik egy másik szereplő gondolatára, ahol ugyanezen változatosan unalmas elméleti csapongások következnek, majd jöhet egy újabb szereplő, aki lehet az előző vagy akár egy teljesen új is. Micsoda izgalom...

Mindehhez pedig hozzátartozik, hogy nincs párbeszéd a könyvben. Ez azért furcsa mert több mint tíz (nehéz pontosabb számadatot adni, mert alig lehet követni, ki kicsoda) szereplő tölti együtt az idejét és gyakorta egy légtérben is tartózkodnak. Nekem sántít, hogy nem állnak szóba egymással.

Apropó szereplők, mivel mindegyikőjüknek ugyanolyan érdektelen és elrévedő gondolatai vannak, nem igazán lehet őket megkülönböztetni egymástól. A könyv első részében konkrétan nem tudtam ki nő, ki férfi, ki idős és ki fiatal. Illetve most sem tudnám felsorolni a "főhősnő" - nehezen nevezem főhősnek, de mégis csak Mrs Ramsay áll a gondolati kálvária középpontjában - mind a 8 gyermekét.

A kötet egyébként három egységből áll. Az első a kuszaság és unalom száz oldala, ahol a sok-sok szereplő elmélkedhet, miközben egy sótartóra bambul. A második rész, ami számomra a könyv legjobb szakasza volt, az időről szól és a tárgyakról. Itt volt értelme a gondolatoknak, itt láttam magam előtt a ház időtől pusztuló képeit. Itt megcsillant egy kis értelem. Aztán jött a harmadik rész, ami csak azért nem volt olyan borzalmas, mint az első, mert kevesebb volt a szereplő és nem tartott olyan sokáig.

Szóval értem én, hogy irodalomtörténeti szempontból az írónő műveinek van létjogosultsága, a saját korszakában üdítőnek és újnak számított, de mezei mai olvasói szempontból, ez valami szörnyű. Szörnyű, mert nem adott semmit, csak elvette az időmet. Nem kaptam szép gondolatokat, nem tudtam belemerülni és a szavak, amelyeket úgy szeretek, ebben a könyvben elvesztették a jelentőségüket. Csak olvastam és olvastam, mert kitartó vagyok, de mindez céltalan volt. Lehet, hogy ezt akarta elérni, megmutatni, ám bár ne tette volna. Inkább nem ajánlom senkinek, mert lelohasztja az olvasás szeretetét.