2018. január 27., szombat

Hideg bőr

Találomra vettem ki a könyvtárból. Vékony volt, szimpatikus és a katalán szerző is csalogatott.
Nagyon tetszik a borító. Sejtelmességével (elég nehéz eldönteni, mit is ábrázol) tökéletesen illik a történethez.
Valóban rövid, mindössze 264 oldal és kemény kötést kapott, így zsebkönyvnek is elmegy utazáshoz.
Fülszöveg:
"Van ​egy kis sziget valahol az Atlanti-óceán déli részén, közel az Antarktiszhoz: egy L alakú földdarab, egyik végétől a másikig mindössze másfél kilométer. Ide, a világ végére érkezik meg az új időjárás-megfigyelő tiszt, hogy leváltsa elődjét – csakhogy őt nem találják sehol. Nincs más a szigeten, csak a világítótorony őre: egy mogorva, szótlan ember, aki bizonyára beleőrült a magányba. Minden megérzés, minden előérzet azt súgná, hogy menekülni kell innen: vissza a civilizációba, az emberek közé. De ha valaki épp a civilizációból menekült, mert csalódott az eszményeiben, annak talán ez a tökéletes hely, hogy egyezségre jusson a múltjával: a háborítatlan természet, a világvégi csend és nyugalom, a tömérdek idő, hogy olvasson, gondolkozzon… s hogy minél távolabb legyen mindattól, amit meggyűlölt.
A hajó elmegy, s hősünk, az egykori ír szabadságharcos ott marad a szigeten, ahol egyetlen társa Batís Caffó, a világítótorony-őr – ha egyáltalán lehet emberi szót váltani vele. Majd leereszkedik az éjszaka, s a sötétséggel együtt elkezdődik a rémálom: a harc a túlélésért – egy olyan ellenséggel szemben, melyet nem lehet kiirtani.
A Hideg bőr szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is; s egyúttal keserű látlelet az emberről, aki csak akkor fedezi fel az idegenben, a furcsában, a különösben a szépséget és értelmet, amikor már mindent elpusztított maga körül…"
Ez a történet meglepő, furcsa és izgalmas egyszerre. 
A cselekmény meglehetősen egyszerű, adva van egy ember az óceán közepén távol mindentől és szinte mindenkitől. Ehhez jön még az állandó életveszély és mindaz, amivel a magány és reménytelenség jár. Szóval cseppet sem új keletű a dolog, hiszen rengeteg történet foglalkozik hajótöröttekkel, illetve lakatlan szigettel. A szerző mégis tudott csavarni rajta, hozzáadva egy csipet misztikumot és egy remek narrációt.
Az író remekül fejezi ki magát. A fejezetek rövidek, egy kisebb szakaszon napló jelleget kapnak és nagyon gördülékenyek. Ráadásul pont annyit mutat meg a főhős múltjából, amennyi kell és semmivel sem többet. A gondolatait szintén mérsékletesen adagolja és az egyes jeleneteket sem nyújtja el, a tempó tehát tökéletes. Hiába szól ez a könyv gyakorlatilag egyetlen emberről és az ő nyomorúságos helyzetéről, folyamatosan fenntartja a kíváncsiságot, elgondolkodtat, mégsem nyomaszt. Kicsit talán furcsán hangzik, de a kilátástalan óceán közepi krízis ellenére sem húzza le az ember kedvét, sőt inkább felhúzza azt, mert furcsaságok ide vagy oda, ez bizony egy szórakoztató történet. Valóban kalandregény.
Ami a főhőst illeti, nehéz nem szimpatizálni vele. Még mikor irracionális döntéseket hoz, vagy az őrület peremén egyensúlyozik, akkor is van benne valami, amitől szerethető figura marad. Talán, mert ez az abszurd helyzet bárkivel megeshetne, talán mert a főhősnél őrültebb Caffó is szerethető figura. Talán, mert ahogy a könyv egyik üzenete is mondja, minden csupán nézőpont kérdése.
A kötet így a helyzet érthetetlen mivolta ellenére is érthető szereplővel és könnyen befogadható gondolatokkal kellemes olvasási élményt nyújt. Már ha az olvasó kissé érzéketlen és kíváncsian figyeli, hogyan kattan meg a főhős, hogyan ússza vagy épp nem ússza meg ezt a lehetetlen helyzetet. Különösen érdekes figyelni, hogyan próbálja valaki megőrizni a civilizáltságát egy civilizációtól mentes helyszínen. Szerelmi szálat azonban senki se várjon tőle. A fülszövegben említett erotika, inkább a civilizáció és az emberiség behatárolásának kérdéskörét bővíti, minthogy érzékiséget csempészne az egészbe.
A történet fordulatai nem ütnek nagyot, mert valahol lehet rájuk számítani. Mégis, ezek a fordulatok olyan szépen simulnak a cselekménybe és olyan sarokkövei annak, hogy bár az olvasó sejtheti őket, ez az előrelátás cseppet sem zavaró. A könyv lezárása így remekül el lett találva és igazi befejezés ad a befejezetlen gondolatok ellenére is.
Összességében tehát tetszett, végig lekötött és érdekes gondolatokat vetett fel. Bátran ajánlom azoknak, akik egy jó kalandregényre vágynak. Azok viszont, akik nem kedvelik a szélsőségeket és mindenféle fantasztikus vonatkozástól elhatárolódnának, óvatosan vegyék kézbe, mert nem biztos, hogy azt kapják, amit a fülszöveg alapján elvárnak.

Zárszóvak ízelítő a könyvből:
"Rálőni egy emberre nemcsak annyit jelent, hogy célba veszek egy testet, hanem azt is, hogy elpusztítom mindazt az időt, amit megélt."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése