Rózsaszín pöttyök XVII.

A napsütés kicsalogatja az embert kedvenc foteljából és ez nem csupán csavargásokkal jár, hanem különféle vidám dolgokkal. Azonban sajnos ez a csalogató erő előhozza a kövek alatt bujkáló entitásokat is...

Szóval most hoztam egy boldog pillanatot az elmúlt időszakból és egy kissé zavarba ejtőt, ami külső szemlélő számára valószínűleg mulatságosnak tűnik.

Kati

Madonna elutazott néhány napra, ám mielőtt útra kelt volna, megkérdezte, szeretek-e biciklizni. Rávágtam, hogy természetesen, hiszen vidéki lány vagyok, akinek a szótárában az elsődleges közlekedési eszköz címszó alatt a kerékpár előkelő helyen szerepel. A fővárosban azonban még nem vetemedtem hasonlóra, mert az itteni közlekedési stílus radikálisan más, mint egy kisvárosban. Például láttam már elütni biciklist, láttam már hogy biciklis majdnem kirángatott egy sofőrt az autójából, mert nem adta meg az elsőbbséget... Így picit haboztam, mikor felajánlotta a kerékpárját megőrzésre. Aztán persze győzött a kíváncsiság és a tény, hogy Kati (így hívják a kerékpárt) igazán mutatós darab.

Kati

Kati tehát nálam töltött közel két hetet, mikor is jó barátságba kerültünk. Néhányszor vele mentem munkába és bár elsőre ijesztőnek tűnt (Egyirányú utcában, mindkét oldalon parkoló autók között manőverezni, miközben pár centire mögötted egy hatalmas Audi araszol, eléggé megugrasztja az ember adrenalin szintjét.), de aztán kicsit belerázódtam.

Nem kaptam ugyan kedvet, hogy kerékpárral közlekedjek a belvárosban, de rájöttem, hogy még mindig imádok biciklizni. Ezért, bár elég stresszes volt a megőrzés - féltem, hogy ellopják, nehéz volt becipelni a lépcsőházba és még nehezebb felmászni vele az emeletre, autók között életveszélyesnek éreztem a közlekedést, gyalogosok között pedig esetlennek, ahogy csigatempóban manővereztem - kifejezetten élveztem. Főleg, hogy egyik hétvégén közel 70 kilométert letekertem vele. San Diego ötlete volt, hogy menjünk el Szentendrére. Egyik vasárnapon el is indultunk egy kisebb kerülővel. Először kiverekedtük magunkat Pest közepéről Buda szélére, majd egy ebédszünet után továbbtekertünk Szentendrére.

A bicikliút sajnos csak félig van kiépítve, ám az nagyon hangulatos, féltávon kavicsos, rossz minőségű úton kell haladnia az embernek. A város azonban mindezért kárpótol. Már áradoztam róla korábban, így most nem teszem, csak megjegyzem, hogy kerékpárosok számára is ideális terep. Ettünk egy nagy adag fagyit, Kati begyűjtött jó néhány bókot (megcsodáltak vele az emberek) és indultunk vissza ugyanezen a távon egy uzsonnaszünetet beiktatva.

Szóval remek élmény volt vigyázni egy ilyen személyiségre, mert Kati igazi híresség. Mikor San Diegónál parkoltattam és átjöttek a barátai, az egyikőjük így lépett a lakásba: 

"Szóval ő Kati!"

Remélhetőleg jól érezte magát nálam, mert én élveztem a társaságát, így szívesen vigyázok rá máskor is. Saját kerékpárt azonban nem szeretnék a belvárosban, mert nem tudnám kihasználni. Hétvégén szórakozásból biciklizni egészen más, mint napi szinten munkába járni a kissé hektikus fővárosi közlekedésben.

Zaklató

Ahogy Holly Smale könyvéből (A lány, akit soha senki sem vett észre) megtudhatjuk, mindenkinek kell egy zaklató, vagy valami ilyesmi. Csakhogy, míg a regényben ez egy vicces dolog, addig a valóságban cseppet sem az. F. barátomnak volt egy elég durva esete egy zaklatóval, aki bebeszélte magának, hogy ők bizony halálosan szerelmesek és járnak, pedig személyesen nem is ismerték egymást. A dologból rendőrségi ügy lett, mivel a srác éjjel-nappal hívogatta a vezetékes telefonon is és még a szüleinek is csak az ostobaságait mondta újra és újra. Szóval lehet, hogy mégsem kell mindenkinek egy zaklató, mégis úgy tűnik, szereztem magamnak egyet.

Ezt az esetet pedig csak azért mesélem el, hogy ha esetleg egyik olvasóm hasonló szituációba kerül, tudja, nincs egyedül és lehet kezelni a helyzetet.

A történet 2014-ben kezdődött, akkor találkoztam először zaklatómmal. Épp a Könyvhéten olvasgattam, míg Ribizly barátom dedikáltatta az egyik könyvét. Megszólított egy pasas és mivel a könyvemről kérdezett, ez pedig egy Könyvhét volt, készségesen válaszoltam. Könyves kérdésekben mindig nyitott vagyok. Aztán a beszélgetés egyre furcsább lett, függetlenül attól, hogy Ribizly barátom megérkezett mellém, mivel a tag mindenáron el akart vinni minket színházba és egyre több személyes adatot szeretett volna tudni, mint például az elérhetőségünk. 

Félreértés ne essék, nem tartom problémásnak a leszólító ismerkedést, mentem már el randira úgy, hogy az illető úriember az utcán sétálva hívott el és kifejezetten pozitív élmény volt, bár kapcsolat nem lett belőle. A gond az volt, hogy a fickó nem értette mit jelent a nem. A dolgot így Ribizly zárta le elegánsan, mivel karon ragadott és elsétáltunk.

Eltelt egy vagy két év, mikor újra belebotlottam a delikvensbe. Rettentően jó az arcmemóriám, így mikor egy fagyizóban sorban állva megszólított, nagyon ismerősnek tűnt, azt hittem, valamelyik előadásról ismerhetem, mivel épp két óra között ugrottam ki fagyiért. Ismét elkezdett faggatni, ki vagyok, hány éves vagyok, mit csinálok, ami egyre gyanúsabb lett, ezért ignoráltam és a fagylaltválasztékra koncentráltam. Csakhogy, mikor sorra következtem, kijelentette, meghív, mire rávágtam, hogy nem. Ezen elvitatkoztunk vagy két percig a mögöttünk sorban állók bosszúságára, majd megunva kértem két gombóc fagyit a pultos lánytól. A következő pillanatban zaklatóm kicsapott a pultra egy papírpénzt és közölte, ő fizet. A pultos lány, aki valószínűleg már nagyon unta, hogy feltartjuk a sort, elvette a pénzt és a kezembe adta a fagyit. Gondoltam, ha ennyire hülye, hát legyen és kimasíroztam a fagyizóból. Természetesen jött utánam és folyamatosan lökte a dumát, hogy meg akar ismerni, adjam meg az elérhetőségemet és hogy nem érdekli, hogy van barátom, mire közöltem vele, hogy engem meg ő nem érdekel és gyors léptekkel otthagytam. Csak pár órával később esett le, hogy honnan is volt ismerős.

Harmadszorra idén januárban talált meg. Épp a moziból tartottam hazafelé a villamoson, mikor először az exem szólított meg, akivel pár megállón át beszélgettem is kicsit. Majd mikor ő leszállt, odalépett hozzám egy pasas azzal a szöveggel, hogy milyen mosolygós vagyok és beszélgessünk. Kicsit furcsán néztem rá, mert ismerősnek tűnt és közöltem vele, nincs kedvem beszélgetni. Hogy nyomatékot is adjak a dolognak, bedugtam a fülhallgatómat és feltekertem a hangerőt. Csakhogy nem tágított, tovább dumált, hiába próbáltam levegőnek nézni. Még néhányszor elmondtam neki, hogy nem akarok ismerkedni, sőt beszélgetni sem, de nem jutott el a tudatáig, mert csak azzal jött, hogy negatív vagyok és mindenki mondja neki nyisson, de mi lányok olyan elutasítóak vagyunk. Már az egész villamos minket figyelt, mint aktuális ingyen cirkuszt és már az is megfordult a fejemben, hogy bár Mr. Megbízhatatlan tovább utazott volna velem, mert legalább elhajtotta volna a tagot, mikor elegem lett. Fennhangon a szemébe mondtam, hogy a nem az egy határozott nem és hagyjon békén, majd elmasíroztam a villamoskocsi túlsó végébe. Szerencsére nem jött utánam, bár ekkor már kezdtem aggódni, mivel leesett, hogy ugyanaz a pasas zaklatott, mint korábban.

Pár hete pedig újra megtalált... Az a legdurvább az egészben, hogy én már megismerem egy pillantásból, ő viszont újra és újra úgy jön oda hozzám, mintha most látna először. A tévképzetei ráadásul egyre őrültebbek.

Történt ugyanis, hogy épp egy rendezvényen dolgoztam Nel, Madonna és utóbbi gyakornoka társaságában. Már a vége felé járt a rendezvény, mikor San Diego megjelent limonádéval és kürtös kaláccsal. Ez egy egész napos hétvégi meló estében életmentő. Nellel le is csaptunk rá hálálkodva. Épp egy darabot törtem le a kalácsból, mikor hirtelen a semmiből megjelent mellettem zaklatóm. Célirányosan hozzám jött, pedig kolléganőim sokkal csinosabbak, és rögtön faggatózni kezdett. Elég volt rápillantanom, hogy tudjam, ki ő és olyan ideges lettem, hogy bunkón szóltam hozzá, pedig addig minden látogatóval kedves voltam, még a kötözködő hülyékkel is. A lányok nem értették mi van, mikor a pasas tovább dumált hozzám, míg San Diego vigyorogva figyelte, hogy oldom meg az esetet. Rettentően jól szórakozott, nekem viszont eldurrant az agyam, karon ragadtam és odavetettem a lányoknak, hogy szünetet tartok, majd elmasíroztam.

Száz méter után kezdtem annyira lehiggadni, hogy elmondhassam San Diegonak, mi a helyzet. Még mindig csak nevetett a dolgon, aztán mikor visszaértünk és a lányok elmesélték, hogy zaklatom hosszú percekig magyarázta nekik, hogy én biztosan odáig vagyok érte, már nem nevetett annyira. Nel hiába mondta az őrült tagnak, hogy a srác kürtös kaláccsal a pasim és esélye sincs, nem fogta fel. Sőt, elkezdte nekik magyarázni, hogy biztosan azért hagytam ott, nehogy a pasim észrevegye, hogy valójában őt szeretem. Még sorolhatnám a tévképzeteit, de inkább nem teszem. Ez az ember elmebeteg, mert nem fogja fel, mit jelent a nem. Feltételezem, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen, akihez random helyeken odalép és akit megrémít a rámenős viselkedésével. Illetve sajnos nem csak egy ilyen őrült rohangálhat a világban.

Az esetek alapján arra jöttem rá, nem érdemes még csak hozzájuk szólni sem, úgysem értik. Az sem jó, ha az emberlánya beárulja a delikvenst a fiújának, mert San Diego, miután leesett neki, hogy ez nem vicc, az arcába akart mászni, de szerencsére már eltűnt a láthatárról. Egy zaklató sem ér meg ilyen konfliktust, bár nem garantálom, hogy ha legközelebb meglátom, nem vágok hozzá valamit. Az egyetlen bevált módszer tehát a következő: Egy szó nélkül hagyd ott a fenébe!

Ez tehát a tanácsom minden olvasómnak, ha hasonló helyzetbe kerülne.