2014. június 3., kedd

A vízköpő

Nem mostanában figyeltem fel erre a könyvre. Pár éve láttam először a könyváruházak weboldalain és a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, csak a borító elbizonytalanított. Aztán egyik karácsonykor épp Ulpius boltban jártam, mikor rám kacsintott a szépséghibás könyvek dobozából. Csakhogy az ünnepek ürügyén már bőven túlköltekeztem, így nem jöhetett haza velem. Ilyen múlt után nem csoda, hogy a könyvtár polcán megpillantva azonnal lecsaptam rá.
A borító talán nem a legszerencsésebb választás, mert más típusú könyvet ígér, mint amilyen valójában, mégis nagyon kifejező. A tetoválások és az égő szív tökéletesen illik a történethez.
Kicsit több mint 500 oldal és a végére került jó néhány lapnyi ajánló is.
Fülszöveg:
"Kívánatos, szexi, unott és cinikus férfi volt. Autóbalesetekor nyílvesszők repültek át az égen, testét majdnem teljesen elemésztette a tűz. Egy kórteremben elzárva várja a biztos halált, amikor az angyali külsejű, bár démoni szobrásznő Marianne Engel jelenik meg az ágyánál, és fülébe súgja: „Egyszer már megégetett a tűz, amikor szeretők voltunk a középkorban. Te sebesült zsoldos katona voltál, én apáca, és megmentettem az életed.” Marianne ezek után éjjelente egy káprázatos és egzotikus szerelmi történetet mesél, és lassan visszahozza az életbe a hitehagyott férfit, akinek bűnös múltja nem ismeretlen a nő előtt. Meséje gyógyítja a lelket, és varázsa szerelembe ringatja a megkövült szívű és meggyötört testű beteget. De vajon mi igaz mindebből? Marianne Engel vajon egy zavart nő csupán, vagy a túlvilág hírnöke, akinek földi idejét furcsa vízköpők mérik?"
Ez most lehet kicsit szexistán hangzik, de annyira érződik, hogy férfi írta és ez annyira jó. Több női író munkája kerül a kezembe, mint férfié és mindenféle minősítés nélkül kijelenthetem, máshogy ír a két nem és ez így van jól. Van olyan téma, amihez a női hang jobban passzol és van olyan, amihez egy férfi mélyebb orgánuma szükséges. Ez a könyv pedig pont az utóbbi.
Egy cinikus és keserűen realista férfi nézőpontját egy másik - valószínűleg szintén cinikus - férfi tudja a legjobban előadni. Főleg ha az egész könyvet a valóság illúziójába kívánja ágyazni, nem kevés sikerrel. A legjobb bizonyíték rá az, hogy most, mikor szerettem volna nevén nevezni a főszereplőt, jöttem rá, hogy nem tudom a nevét. Az egész könyv E/1-ben meséli el az eseményeket és sehol egy apró utalás az úriember nevére, és ez még csak fel sem tűnt (egészen mostanáig). A főhős és a mesélő így teljesen egybeforr. Zseniális húzás.
A stílusa tehát remek. Persze csak azoknak, akik kedvelik a szarkazmust, nem zavarja őket a kormosan sötét humor és a nyers valósággal is elboldogulnak. Andrew Davidson ugyanis nem kertel, pontosan és érzékletesen elmesél mindent a "hamuba sült pogácsa" életről kezdve az égő emberi hús kínjával, a lélek sötét hegein át a Pokol lávával kikövezett turistaútjaiig.  Szókimondó, mindent a nevén nevez.
A történet ehhez a nyelvezethez idomulva, hol a legutolsó porcig és bőrfoszlányig valósághű, hol olyan megfoghatatlan mese, mint az utolsó lélegzet. Ez a kettősség pedig lebilincseli az olvasót és arra készteti, hogy újabb és újabb fejezetet faljon be, mintha csak a kígyólotyó sóvár falánkságának engedne.
A karakterek jól összerakott és szerethető személyiségek, az események izgalmasak még akkor is, ha egy szimpla fürdőről van szó, bár harmadfokú égési sérüléssel ez cseppet sem olyan kicsi dolog.
Aztán ott vannak Marianne meséi, amelyek aztán mesék a javából. Minden megvan bennük, ami a jó mesékhez kell és olyan szépen simulnak bele a történet folyamába és a végén olyan tiszta képben egyesülnek, hogy öröm olvasni. Mert minden mese jelentéssel bír, kapcsolódási pontokat ad és elgondolkodtat. Marianne saját meséje pedig olyan jól felépített mindenféle szempontból, hogy nem csak a főhős kezd kacérkodni valódiságának gondolatával, hanem az olvasó is. Erre a könyv vége teszi fel a koronát, bár a befejezéssel nem vagyok teljesen elégedett. Kicsit grandiózusabb véget vártam, de mivel ez az egyetlen olyan momentum, ami nem tetszett ebben a regényben, nem kekeckedem.
Két dolgot kell még kiemelnem. Az egyik a címben is szereplő vízköpő. Nekem mindig tetszettek ezek a kőszörnyek és igazán érdekes volt cseppet misztikus fűszerezésben olvasni róluk. Marianne művészete még a mániákusság ellenére is inspiráló.
A másik a vallás. A teljes történetet áthatja a hit és bár akad benne bőven egyházi utalás, igaz nem csupán keresztény megközelítésből, cseppet sem zavaró. Az ateista főhős szép lassan ismerkedik a hittel és a végére megtalálja azt, amiben ő is képes hinni. Ez pedig egy kifejezetten pozitív mondanivaló, mert itt nem dogmákról és istenségekről van szó, hanem a hétköznapi élet értelméről. A célról, amiért az ember nap, mint nap egyik lábát a másik után teszi, amiért érdemes reggel kimászni az ágyból, amit lehet várni és remélni, az apró, de színtiszta hitről.
Az egész vallásos, mégis realista, mesés, mégis igazi történetet egy jó adag romantika is fűszerezi. Romantika a szó eredeti, műfaji értelmében, vagyis semmi nyálas vattacukor, csak egy kis érzelem, egy kis szenvedély és picike csillogása a boldogságnak. Mert ez bizony lángok, fájdalom és morfium ide vagy oda, egy szerelmi történet.
Összefoglalva tehát remek könyv, nekem tetszett és szívesen utazgattam volna még Davidson Poklának ösvényein néhány vízköpő társaságában.
Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik már megégették magukat bármilyen értelemben, akik érdeklődve néznek egy vízköpőre és akik hisznek vagy hinni szeretnének a valódi mesékben.

Néhány idézet kedvcsinálónak:
"A könyvek oly nagy értékkel bírtak, hogy az írószobák gyakran egy bevehetetlen torony csúcsában helyezkedtek el; magukban a könyvekben is szerepeltek a rablás és a vandalizmus következményeire intő feljegyzések. E szövegek szerint a könyvtolvajt betegség támadja meg, elönti a láz, kerékbe töretik és felakasztatik. Nem válogathat, e sorok egymás után sújtanak le rá."
"… az a baj a keresztények többségével, hogy hetente egyszer betérnek a templomba, és imádkoznak, hogy legyen meg Isten akarata, aztán panaszkodnak, mikor ez bekövetkezik."
" A történelem arról szól, hogy egyik ember el akar venni valamit a másiktól, ami általában egyiküknek sem a tulajdona."

3 megjegyzés:

  1. Érdekesen hangzik! Az Időtlen szerelem trilógia után meg ki ne kedvelné a vízköpőket? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. No, igen, Xemerius imádni való. :) Amúgy láttad az új Zafírkék trailert? Benne van Xemerius és úgy örülök, hogy szerepelni fog. :)

      Törlés
    2. Nem láttam, mert nem terveztem megnézni a filmadaptációt. De lehet egyszer megváltozik a döntésem. :)

      Törlés