2012. október 16., kedd

Rajongás

Ha röviden kellene jellemeznem ezt a könyvet azt mondanám: limonádé a négyzeten. 
(limonádé = lányos, semmitmondó, enyhén romantikus történetecske)
Nem épp az a kategória, amit gyakran és nagy lelkesedéssel olvasom. Oké, ha végignézem az idei 40 olvasmányomat, elég vegyes felhozatalt látok. Igyekszem minden műfajba, típusba belekóstolni, hát ez sem maradhatott ki.
A kötet hirtelen felindulásból elkövetett könyvtárazás eredménye. Ott csücsült a polcon hívogató vörös pöttyével és olyan kis vékonynak tűnt, így csak kevésbé furdalt a bűntudat, mikor a kivenni kívánt könyvkupacom tetejére tettem.
Apropó pöttyök, a könyvet a Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetjük. A borító szerintem kifejező és találó, és a fülszöveg se rossz:
"„Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.” 
Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja. Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarbaejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?"
Tényleg rövid könyvecske, csupán 224 oldal, szóval gyorsan lehet vele haladni.
Nem voltak túl nagy elvárásaim. Gondoltam, valami romantikus tinikönyv lesz sok konfliktussal, ami leköt unalmas, ám csekély szabad perceimben. Nem mondhatom, hogy mindet beváltotta.
Ez a könyv tényleg limonádé csupa nagybetűvel. Szórakoztató, legalábbis az elején, ám semmitmondó. A romantika pedig, hát az én szótáramban többet jelent.
A fülszöveg jól összefoglalja a cselekmény lényegét. (Nem mintha többről is szó volna...) Adva van két barátnő az elválaszthatatlan fajtából, akik ugyanazt a fiút nézik ki maguknak. Sablonos, mi? Lehet, hogy annak tűnik, de nem.
Az elején jókat derültem a könyvön. Tetszettek a megjegyzések, kíváncsi voltam Ashleigh milyen kalamajkába rángatja bele a főhőst, no meg mennyire egy görög isten az a bizonyos srác. Aztán ripsz-ropsz megkaptam a válaszokat kérdéseimre és elkezdtem unni a könyvet. Untam, mert lényegében semmi sem történt, csak fokozódott a feszültség, éleződött a konfliktus. Közben meg elkezdett irritálni Julie és már tűkön ülve vártam, mikor robban végre a bomba. Nem robbant. Az írónő úgy lecsapta a végig magasan tartott labdát, mint agresszív horgász a szúnyogot. Itt pedig elszakadt nálam a cérna, úgyhogy nagy kifakadásaim következnek.
1. karakterek: Ashleigh nagy-nagy rajongóként van ábrázolva, ám régebbi akcióinak emlékeim kívül semmi furcsát nem csinál. (Természetesen a beszédstílusát leszámítva.) 
Julie egy ideig szimpatikus volt, aztán átment szánalmasba, majd a vége felé idegroham kerülgetett tőle. Tudom, milyen elfojtani a dolgokat, piszkosul frusztráló, így akár meg is érthettem volna. Julie azonban mindent magába fojt és erre nincs semmi oka, csak játssza a mártírt. 
Ami még zavaró volt, az a szereplők furcsa neve. Olvasok én mindenfélét, fantasyt fantázianevekkel, japán, kínai, görög könyveket, szóval nem zavar az idegen hangzás. Itt mégis annyira zavaróan kiütött Ashleigh és Charles Grandison Parr az átlagos névvel megáldottak közül, hogy nem bírtam elsiklani felette. (Persze a fiú esetében a függelék tökéletesen felvilágosított, de akkor is szörnyen csicsás.)
2. romantika: Egyértelmű a vonzalom a főszereplők között, Julie mégis folyton megkérdőjelezi. Félelmetes mennyire kicsavar mindent, ahogy elméleteket gyárt. Én is süsü, vaksi vagyok a fiúkkal kapcsolatban, de ez már sok. Ez már hülyeségnek minősül.
3. konfliktusok: A könyv tele van nagyon jó konfliktushelyzetekkel, mint a szülő és gyerek kapcsolatok, a megélhetési gondok, a barátság válsága és a "tiltott szerelem", no meg a szokásos szerelmi sokszög is befigyel. A könyv végére mégsem kapunk ezekből semmit. Julie magában nyafog és elfojt mindent, ami érzelemnek minősül és mégsem történik semmi. Egy aprócska veszekedés sincs, sőt még nézeteltérés sem. Ez pedig több mint bosszantó 200 oldalnyi feszültségkeltés után.
A könyv tehát semmitmondó limonádé. A párbeszédek és humoros helyzetek kicsit javítanak rajta, de nem túl izgalmas. Talán ha nagyobb Jane Austen rajongó volnék, jobban értékeltem volna. Akkor feltűntek volna az utalások, így viszont csak egy újabb tinikönyvnek tűnt a sok közül.
Lehet, hogy kicsit sok volt a negatív mondatom, ám ez csupán a bennem felgyüremlett feszültség műve. Olvastatja magát, valamilyen szintem szórakoztató, csak az én ízlésemnek kevés volt.
Austen művésznő rajongóinak és 14 körüli lányoknak ajánlanám. 

Tetszetős idézet a könyvből, ami mellesleg nagy igazság:
"Igaz Szerelem! Melyik lány nem álmodott még erről? Még a legszégyenlősebb is lelki társra vágyik – olyasvalakire, aki megérti a reményeit és félelmeit, nevet a viccein, felajánlja a kabátját, ha hidegre fordul az idő, elbűvöli a szüleit, és imádja őt szépséghibáival együtt."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése