Gyengéd, mint a farkasok

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Elcsábított a szép borító és a kellemesen csengő cím. A fülszöveg alapján pedig valami téliesen borzongató történetre számítottam, ami hosszú ideig leköt. Nos, ebből egyedül a hosszú idő jött be.

Egy hónap kellett, mire átrágtam magam mind az 532 oldalon, ami nálam, ha csak nincs épp vizsgaidőszak, szokatlanul soknak tűnik.

Igazán rájöhetnék végre, hogy sem a sci-fi, sem a krimi nem az én műfajom. Ez a könyv pedig erősen az utóbbi kategóriába tartozik. (Az utolsó könyv, ami elnyerte tetszésemet a kifejezetten nyomozós témában, A szél árnyéka volt.)

Még néhány technikai információ a könyvről és rögtön kifejtem, miért.

Könyvmolyképző Kiadónak köszönhető a magyar fordítás, ami igényesre sikeredett. Nem emlékszem, hogy szemet szúrt volna bármiféle elgépelési hiba. Az arany pötty pedig illik hozzá, hiszen elsősorban a felnőtt korosztálynak szól. No, nem kell semmi vérengzősre vagy erotikusra gondolni, csak a hangvétele komolyabb.

Fülszöveg:

"Kanada 1867
Ahogy a tél egyre szorosabban markolta Dover River elszigetelt települését, egy asszony élete legveszélyesebb útjára indul. Egy férfit brutálisan meggyilkoltak, a nő tizenhét éves fia pedig eltűnt. Az erőszak régi sebeket tép fel, és lángra gyújtja a kisváros mélyen ülő feszültségeit. Vannak akik meg akarják oldani a bűntényt, mások csak ki akarják használni. Hogy fia nevét tisztára mossa, az asszonynak nincs más választása, mint, hogy kövesse a halott férfi kunyhójától induló nyomokat, és északnak induljon az erdőbe, és az azon túli kietlen tájra…"

Nem voltak túl nagy elvárásaim. Csupán azt szerettem volna, hogy borongós hangulattal lekössön. Mivel vaskos kötetről van szó, nem cipelhettem magammal bárhová, így főleg ágyban olvastam estenként. Ahhoz pedig, hogy lekösse a figyelmemet egy hosszú nap után, több kell, mint a kanadai hó.

Két problémám volt a könyvvel, ami kényegében mindent összefoglal.

Az egyik a túl sok szereplő. A falunyi karakter, akik nem mindig összeszedetten váltogatták egymást, vontatottá tették a cselekményt. Értem én, hogy több karaktert szeretett volna kidolgozni az írónő, mégis ez a tömeg elvette a jellemek finomságát. Úgy éreztem, mintha egy kisvárosi fodrásznál ülve hallgatnám volna végig az aktuális pletykákat, kivel, mi történt.

Csupán egyetlen karakter nyerte el a szimpátiámat, Francis, ő is főleg azért, mert a könyv első negyedében nem volt jelen, csak beszéltek róla. Titokzatos, megkapó személyiségnek tűnt, akivel szimpatizálhattam és akinek titka totálisan egyértelmű volt a számomra. Már az elején tudtam, mit rejteget a fiú és vártam, hogy beigazolódjon sejtésem értelmet adva a terjengős könyvnek. Sikerült is.

A másik fő problémám szorosan kapcsolódik a szereplőkhöz, ez pedig a túlságosan sok és szerteágazó mellékszál.

Ahogy újra és újra eddig ismeretlen emberek életébe, múltjába és titkaiba pillant bele az olvasó, a mellékszálak végtelennek tűnnek. Mindenkinek nyomja valami a lelkét, van valami rejtegetnivalója, ami nem baj, sőt kell is a jellemükhöz. Ám ahogy a jellemeket is túlzsúfoltnak, úgy ezeket, a történet cselekménye szempontjából vakvágánynak tűnő dolgokat, is elég hamar megelégeltem.

Az írónő persze igyekezett összefűzni őket, több-kevesebb sikerrel. Az egyetlen meglepetés számomra pont ebből fakadt. Elisabeth titka megdöbbentett. Szeretem, ha meglepődöm, mivel az esetek 99%-ában átlátok a cselekményen, itt viszont nem volt örömöm benne. Egyetlen kérdés villogott ugyanis az agyamban: "Donald, te ezt meg mégis honnan a jó életből tudtad?!" Fikarcnyit sem volt megalapozva a feltevése, mégis beletrafált és én ezt nem veszem be. Abszurdum és kész.

A történetben tehát sok a szereplő, sok a mellékszál és nem túl sok a tényleges nyom. A fő cselekmény, a gyilkosság felderítése, szinte elmosódik a kavalkádban és bár teljesen ki van bontva, nem túl izgalmas. Szerintem attól jó egy krimi, ha a tettes az, akire a legkevésbé számít az ember. Itt ez egy mezei alak képében jön el, ami nem túl eredeti.

Ezzel pedig el is érkeztem a könyv végéhez, ami se nem lezárt, se nem nyitott, amolyan köztes átmenet. A gyilkosságra fény derül, a szereplők kis titkait megismeri az olvasó, de hogy utána mi lesz velük, arról még homályos utalás sincs. Egy epilógus szerintem elkélt volna épp a sok szereplő miatt. A főszereplőn kívül mindenki a levegőben lóg.

Olvastam néhány észrevételt a könyvről és döbbenten láttam a sok dicséretet a szerelmi szálra. Pedig ez a könyv minden, csak nem romantikus. Természetesen akadnak benne szerelmespárok, szövődnek románcok, de egyik sem hangsúlyos, mind csak lappang a hó alatt. Engem egyik sem hatott meg.

No, de hogy ne csak kritizáljam a könyvet, meg kell jegyeznem, kétség kívül van hangulata. Borongós, kicsit fagyott, kicsit rideg, nagyon téli aura lengi körül. Nem kimondottan csontig hatoló, de azért érzékelhető.

Stef Penney tud írni és látszik, hogy sok gondot fordított a történetre, ami igazán elismerésre méltó. A kor leírása és az indiánok jellemzése tökéletesre sikeredett.

Apropó indiánok, róluk olvastam volna többet is. A sok szereplő váltakozó nézőpontjaiból viszont kimaradtak. Pedig milyen jó lett volna egy-egy fejezetnyi indián gondolatadag. 

Összességében ez a könyv nem nyerte el igazán a szimpátiámat. Ugyan nem bántam meg, hogy elolvastam, ám ha kihagytam volna, sem vesztettem volna sokat.

Azok figyelmébe ajánlanám, akik szeretik a krimit vagy kifejezetten sokszereplős regényre vágynak.