Szlovénia és Horvátország

Csakúgy, mint Dél-Csehországban tett túrámról, most is írok néhány bejegyzést arról, merre jártam és mit láttam, mikor végre elmehettem egy hétre nyaralni. Még friss az élmény és kicsit sok a kép, így valószínűleg eltart egy ideig, mire mindenről beszámolok, ám remélem, olvasóim érdekesnek találják majd ezeket a bejegyzéseket.

Az úti cél ezúttal Szlovénia és Horvátország volt. Az eredeti terv szerint csupán Szlovéniába mentünk volna, mivel láttam egy képet Bled gyönyörű taváról és beleszerettem, ám kicsit módosult az elképzelés. Egyrészt elkezdtem olvadni a hőségben, így a tengerpart gondolata egyre csábítóbbá vált, másrészt kicsit későn kezdtük el szervezni az utat, így Szlovénia picike tengerparti szakaszán már nem találtunk szabad szállást. San Diego közben kapott néhány tippet rokonoktól, merre érdemes menni, így egy horvát város is bekerült a kiszemeltek közé. A terv így lassan, de összeállt, már csak le kellett szervezni.

valahol úton Szlovéniában

Egy délelőttöt áldoztam rá, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb szállásokat. Megérte.
Három éjszakát töltöttünk Szlovéniában és hármat Horvátországban. Mindkét hely adta a helyszín jellegzetességeit és mindkét helyen franciaágyban alhattunk. Utóbbi nálam sarkalatos pont volt, bár San Diego közölte (mikor nem találtunk rögtön megfelelő szállást), hogy akár emeletes ágyon is elalszik. Nos, én nem, mivel kinőttem már az osztálykirándulásból és a kollégiumból is... Szóval rászántam az időt, így meseszép apartmant találtam Rovinj szívében és még a parkolás kérdését is megoldottam.
Ebből gondolom látszik, hogy a szervezési feladatok nagy részét én intéztem, sorra is veszem, mire kellett figyelnünk, hátha más is utazás előtt áll és pont olyan "Biztosan elfelejtettem valamit!" arcot vág, mint én indulás előtt...

Útiterv
Szlovéniáról Berlitz Zsebkönyvet szereztem, ami bár picike, tökéletesen megfelelt a célnak. Ennek alapján terveztem meg mindhárom napunkat gondosan beütemezve minden megtekintésre érdemes helyet. Tudom, tudom, sokan nem kedvelik az ilyen szintű szervezettséget, de én élvezem és San Diego is preferálta, hogy nem neki kellett kitalálni hová menjünk és mit csináljunk.
A horvát részére a nyaralásnak azonban nem terveztem semmit. Úgy voltam vele, úgyis elütjük az időt a tengerparton és nem árt egy kis spontaneitás. Azért a biztonság kedvéért beszereztem a legújabb útikönyvet a Lingea sorozatából. Bár nem forgattam sokat - mivel Rovinj mindössze két oldalt kapott benne - szintén hasznosnak bizonyult.

Valuta
Ezt a részt San Diego vállalta, ám pénzkezelésben besegítettem. Egyrészt gondoskodtam róla, hogy mindig csak a megfelelő pénznem (Szlovéniában euró van, míg Horvátországban kuna) legyen nálunk, míg a többit gondosan elcsomagoltam.
Másrészt volt egy vicces esetünk a szlovén autópálya egyik pihenőjénél. A fizetős mosdó beléptető kapus volt, gépbe kellett bedobni az aprót. Azért állt ott egy néni biztos ami biztos alapon. Az aprókat külön kis zacskóba gyűjtöttem pont ilyen esetekre, így mikor a kapuhoz értünk egyszerűen San Diego kezébe nyomtam egy zacskó érmét. Mindez a néni orra előtt történt, aki nevetve megjegyezte, látja ki a "bank".

Jármű

például itt spontán megálltunk

Nem választottunk messzi ulticélt, ráadásul elég szerteágazó helyszíneket terveztünk megnézni, így adva volt, hogy autóval megyünk. Bármikor megállhattunk pihenni, oda mentünk és akkor, amikor kedvünk szottyant rá.
Szlovéniába matricás rendszer van az autópályán, míg Horvátországban kapus, vagyis egyik kapunál behajt az ember és amikor a másik kapunál kimegy, kifizeti a levezetett összeget.
Szeretek autózni és szívesen navigálok is, ami jól jött, mikor a GPS nem volt teljesen egyértelmű. Összesen 1955 km-t tettünk meg, de minden percét élveztük, még a dugót is, mert volt néhány vicces német néhány méterrel előttünk, akik elszórakoztattak minket.

Útravaló
Mivel hosszú útra mentünk, felkészültünk némi ellátmánnyal. Sok vízzel, néhány szendviccsel és további szendvicsek alapanyagaival. Vittünk gyümölcsöt, kekszeket és egy kis édességet, ha sürgősen cukorbevitelre lenne szükségünk. Mindez jól jött, mert alig kellett boltba mennünk és mindig tudtam valamit bedobni a hátizsákba egy-egy túra előtt.

Minden esetre megfelelő ruhatár
Természetesen én is eljátszottam a szokásos női sopánkodást: "Mégis milyen ruhákat vigyek magammal?" Ez teljesen normális női reakció pont úgy mint a San Diego által képviselt "csak kiveszem a szekrényből a legfelső pólókat és már kész is" pakolási módszer. Valószínűleg ezt mindenki megtapasztalta már, pedig van egy szempont amire érdemes odafigyelni, az időjárási körülmények szeszélyes változására.
Mivel egyszerre mentünk hegyvidékre és tengerpartra, szükségünk volt a fürdőruhán kívül melegebb holmikra is, például mikor a verőfényes napsütésből lementünk egy hideg barlangba. Esernyő pedig mindig jó ha tartalékban kéznél van. San Diego pedig figyelmeztetett, hogy úszócipőre is szükségünk lesz, mivel a horvát tengerpart sziklás és tele van tengeri sünnel.

emlékek tárgyiasítva

Felkészültségünk elégnek bizonyult, a tervünket szinte teljesen teljesítettük és igazán mozgalmas utazást tettünk.
Azt nem mondom, hogy kipihentem magam - bár elvileg ez lenne a nyaralás célja - de elégedetten jöttünk haza. Feltöltődtünk hegyvidéki levegővel, egy kis sós tengervízzel és napsütéssel a bőrünkön és sok-sok kedves emlékkel. A továbbiakban majd ezekből fogok csemegézni helyszínekre és témákra lebontva.
Addig is megmutatom a szlovén utakon autózás élményét:

Mozgóképek LX.

Az elmúlt hónapban csupán három filmre tudtam időt szánni, ám mindhármat moziban néztem meg, így mégsem olyan rossz ez az arány.

A nyár egyébként moziműsor szempontjából meglehetősen uborkaszezonnak minősül, ám itt az ősz (Szeretem, de azért kicsit szíven ütött hétfő reggel a borongós idő és a lehullott levelek látványa, mivel pénteken még a horvát tengerparton úszkáltam...) vagyis egyre több ígéretes film kerül majd terítékre.

Atomszőke

"Lorraine Broughtont (Charlize Theron), a brit titkosszolgálat gyöngyszemét, az MI6 szexi és vad kémistennőjét egy nem mindennapi feladattal bízzák meg: Berlinbe küldik, hogy szerezzen meg egy listát, amin titkos ügynökök, köztük kettős ügynökök neve szerepel, és amire a KGB is feni a fogát.
A dögös hírszerző felveszi a kapcsolatot a helyi beépített ügynökkel, David Percivallal (James MacAvoy), akinek segítségével a profi informátornő egyre magabiztosabban veti bele magát a berlini titkosszolgálatok halálosan veszélyes útvesztőjébe. Ám közben egyikük sem tudja, kiben bízhat meg, és kinek is dolgozik valójában..."

Kíváncsi voltam erre a filmre, mert a laza akciófilmek kifejezetten szórakoztatóak tudnak lenni. Nel szintén vevő volt rá, így csaptunk egy csajos napot és megkoronáztuk egy Atomszőkével.

Nem ez az évtized akciófilmje, az tény, ám sejtésem nem csalt, rendkívül szórakoztató. Maga a történet semmitmondó, a nagy csavar nem is csavar és úgy általánosságban az embert egy idő után hidegen hagyja, ki kivel van. Ettől függetlenül van benne valami, ami odatapasztja a nézőt a moziszékhez. Egyrészt hulla lazák az akciójelenetek. A bérházas verekedés zseniálisan lett koreografálva, minden nagyon látványos, mégis bűzlik kicsit a valódi bunyó izzadtságától. A zene nagyon jól adja a korhangulatot és a helyszínválasztás is remek, főleg magyar szempontból. A 3-as metró bizony valóban Kelet-Berlin... Charlize Theron pedig pont olyan jól hozza a formáját, ahogy elvárjuk. San Diego meg is kérdezte tőlem, miért érdekel két lányt egy olyan film, ami elsősorban a férfi nézőket célozza be. Nos, azért, mert a főhősnő úgy dögös, hogy női szemmel is jó nézni. Megegyeztünk Nellel, hogy ha fele ennyire nőiesen tudnánk sétálni, mozogni, rettentő boldogok lennénk.

Ez tehát egy szórakoztató akciófilm, tudom ajánlani, ha valaki épp erre a műfajra vágyik. 

A setét torony

"Roland Deschain (Idris Elba) az utolsó Harcos, a hatlövetű mestere örök harcot vív Walter O'Dimmel (Matthew McConaughey), a feketébe öltözött emberrel, hogy megvédje a Setét Torony épségét. A Torony ugyanis az univerzum tengelye, ha egyszer leomlik, minden világ elpusztul.
A tét hatalmas - nem volt még ennél több, amit egy csapatában megnyerhetett vagy elveszíthetett valaki.
A Jó és a Gonosz erői összecsapnak: csak Roland lovag és az ő különleges fegyverei akadályozhatják meg a feketébe öltözött világpusztító tervének valóra válását."

Bár nem vagyok Stephen King nagy rajongója, érdekelnek a könyvei és azok filmadaptációi is. Úgyhogy, bár nem olvastam az alapművet, érdekelt ez a film. San Diego is vevő volt rá, így egyik este elmentünk moziba.

Be kell vallanom, cseppet csalódtam, de nem értek teljesen egyet a lesújtó kritikákkal. Tényleg kicsit kusza ez a világ, tényleg sok a kifejtetlen mozzanat és tényleg nincs benne csavar. Szóval nem mondanám kiemelkedő alkotásnak. Azonban ettől függetlenül élvezhető. A főszereplő kiskölyök nem bosszantó típus, sőt kifejezetten intelligens mégis megfelelően gyermeki karakter. Matthew McConaughey-nek nagyon jól áll a negatív szerep és látványvilág is teljesen rendben van. Összességében ezért senki sem fog padlót tőle, de élvezhető, annak ellenére, hogy kissé lagymatag a cselekmény.

Fiatalabb korosztálynak ajánlom. A főhős korabelieknek garantáltan tetszeni fog, idősebbeknek azonban lehet kevés lesz.

Teljesen idegenek

"Hét jó barát találkozik azért, hogy együtt vacsorázzanak. Az este folyamán egy furcsa játékba kezdenek: úgy döntenek, hogy az asztalra rakják mobiltelefonjaikat és bárkinek is jelez a telefonja, együtt hallgatják meg a kihangosított hívásokat, együtt olvassák el a bejövő SMS-eket, és együtt néznek meg minden beérkező képes vagy szöveges tartalmat. Mivel barátokról van szó, úgy hiszik, hogy ismerik egymást, de ez a játék váratlan titkokat is felszínre hoz..."

Csupa jót hallottam erről a filmről. Szerencsére Nel ugyanúgy kedveli az európai filmeket és a művész mozikat, mint én, így ennél a filmnél is akadt társam.

Nos, valóban zseniálisan jól összerakott alkotásról van szó. Rendkívül realisztikus, tele van feszültséggel és cseppet sokkoló is. Csupán egy vacsora az egész, a szereplők ki sem mozdulnak a lakásból, mégis a székhez ragasztja a nézőt. A párbeszédek tele vannak aktualitásokkal és olyan mondanivalóval, ami mindenkit érint. Az állandó feszültségtől pedig, bár első ránézésre nem gondolná az ember, rettentően izgalmasnak hat. Mindezt olyan csavar koronázza meg, amitől az ember a dráma súlya alatt roskadozva hagyja el a mozitermet. 

Engem megfogott, elgondolkodtatott, kicsit elszomorított és maradandó élményt nyújtott. Szóval csak ajánlani tudom, kamaradráma kedvelőknek pedig kötelező darab.

Értékelés:

Teljesen idegenek                ->     10

Atomszőke                          ->      9

A setét torony                     ->      7

Rózsaszín pöttyök XIX.

Nem csupán csavarogtam ebben a hónapban, hanem a lányos időtöltéseknek is hódoltam. Mert szükség van azért néhány rózsaszín percre is.

Csajos este

Mikor kollégiumból albérletbe költöztem, volt néhány idealista elképzelésem, milyen lesz majd szabadabban két lakótárssal tölteni a napokat. Gondoltam, három lány nem túl nagy négyzetméteren garantálja a csajos estéket. Nos, ez cseppet sem így alakult. 

Egyrészt gyakorlatban csak két lány van a lakásban, mert Queen B. a fiújánál tölti az idejét. Másrészt mindegyikünk rettentően elfoglalt. Szóval a csajos esték ritkák, mint őzike a belvárosban, így nagy becsben kell őket tartani.

Nemrég sikerült összehoznunk egyet, méghozzá többhetes szervezés nélkül, ami külön öröm volt. (Ja, én is meglehetősen elfoglalt vagyok, úgyhogy az egyeztetési nehézségek az én számlámra is írhatók.) Megbeszéltünk egy kávézást és sütizést munka után, majd mikor a kávézó bezárt, átmentünk az Akvárium Klubba.

Nyáron nem annyira kedvelem a fővárost, mert rettentően meleg van (a beton este szabályosan sugározza magából a napközben felvett hőt), rengeteg az ember (főleg turista), a tömegközlekedés ebből adódóan izzadt emberek nyomorgására redukálódik egy konzervdobozban és kevés a zöld övezet, ami legalább az enyhülés illúzióját kelthetné. Azonban van jó oldala is, az éjszakai élet. Nyári estén kiülni a belváros közepén egy hangulatos, szépen megvilágított helyre és hideg limonádét kortyolgatni igazi lazítás. Mi legalábbis így éreztük, bár Poly és Queen B. újra és újra munkáról kezdtek csevegni (így jár, aki két jogásszal megy limonádézni).

Csajos este tehát kell, hogy az ember lányának lelke kicsit feltöltődjön a lányos csacsogástól. Remélem, nem kell sokáig várnom a következő ilyen alkalomra.

Körömmatrica

Korábban már írtam bőven manikűrökről, így talán egyik olvasómat sem fogja meglepni, hogy ismét erről pötyögök. Egyszerűen muszáj megosztanom a világgal új felfedezettemet, a water transfer körömmatricát. Zseniálisan egyszerű és szuper aranyos.

A képen is látható pandával Nel lepett meg egyik nap, mivel amint meglátta, rám gondolt. Több se kellett, rögtön ki is próbáltam. Csakhogy ilyen technikát még nem alkalmaztam, így kellett egy kis idő, míg ráéreztem.

Eddig használtam hagyományos matricát, amit csak rá kellett nyomni a körömre és kész, és tetoválás jellegűt, amit vizesen kellett rányomni. Tartósság szempontjából utóbbi jobb, ám néha nem lett tökéletes a minta. Ez az újfajta változat azonban tartós és gyönyörűen adja a mintát.

A lényeg, hogy ki kell vágni a figurát, amelyiket a körömre szeretnénk tenni. Aztán el kell távolítani a védőfóliát és beáztatni egy kis vízbe. A figura szépen leázik a papírról, amit már csak fel kell csippenteni és a kívánt helyre helyezni, szépen lesimítva. Azért érdemes még átlátszó fedőlakkal fixálni.

Ahogy a mellékelt képeken is látszik, bármilyen színű lakkon jól mutat. Illetve meglehetősen tartósak, ám körömlakk lemosóval könnyen el is távolíthatók.

Egyelőre csak ez a kétféle (pandás és cicás) matricám van ebből a fajtából, de lesz még több is. San Diego rendelt nekem egy fekete cicásat (egyébként ezt a mostani cicásat is tőle kaptam még karácsonyra) és Nel is teljesen rákapott. Mint a fenti képen látszik, megosztozunk a matricákon, így a repertoárom bővülni fog.

Na és hogy hogyan lehet egy fiút rávenni arra, hogy lelkesedjen a körömmatricák iránt? Köszönd meg sokszor, ha kapsz tőle egy ilyet és lelkesen mutogasd neki a körmödön, mennyire cuki és mennyire tetszik. Az eredmény garantált. Nekem még a gitárját is kölcsönadta egy fényképhez...

Unikornisparti

Korábban már írtam, hogy dívákkal dolgozom. Nos, az egyik dívának születésnapja volt és ezt nem egyszerűen megünnepeltük, hanem durva unikornispartit csaptunk.

Madonna életkorától függetlenül rajong az unikornisokért. Ezt kihasználva mindenből csak unikornisosat kapott. Nel volt az ötletgazda és a fő kivitelező, én csak a szárnysegéd, aki próbálta visszafogni. Ahogy a mellékelt képen is látszik, nem igazán tudtam...

Nagyjából két hét tervezgetés után lufik, papírdíszek és konfetti áradatával borítottuk be az irodáját, hogy amikor születésnapja reggelén belép, egy rózsaszín világban találja magát. Természetesen remekül sikerült, szóhoz sem tudott jutni, pedig akkor még az apróbb ajándékokat fel sem mérte.

Volt itt minden: unikornisszarv, unikornisos doboz, unikornisos szívószál, unikornisos keksz, felfújható unikornis üvegtartó és minden, ami ezt a világot kiegészítheti. Például a képen látható színes macaronok (mert Madonna nagyon szereti őket), marcipán hercegnő és az elmaradhatatlan kóla. No és hogy a parti mindenki számára nyilvánvalóvá váljon (bár szinte az összes kolléga elzarándokolt megcsodálni a rózsaszín irodát) még egyen pólót is készítettünk. Természetesen ezt is az unikornisok szellemében.

Szóval tényleg durva unikornisparti volt, kicsit még én is megrémültem tőle, pedig tudtam hová kell az a rengeteg lufi, amit felfújtam, de megérte. Az ünnepelt rettentően boldog volt, ez pedig legalizálja a cukorszirupos rózsaszín merényletet.

Már nincs vesztenivalód

John Wayne Cleaver története ezzel a 6. résszel lezárult.

A borító ezúttal is mutatós, passzol a cselekményhez és 244 oldalával kicsit kurtább lett, de összességében a külsőségekre nem eshet panasz. 

Sajnos azonban nem lett könnyes a búcsú...

Fülszöveg:

"A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.
De már nem sokáig.
Ez itt az én történetem. Annak is a vége."

Az előző kötetnél (Csak a holttesteden át) már megjegyeztem, hogy a megszokottság érzése kicsit odalett. Ez az érzése pedig most is felütötte fejét és így, hogy egyben is tudom szemlélni a teljes sorozatot, még nyilvánvalóbbá vált. Az első három rész zseniális volt és olyan szépen adták ugyanazt a hangulatot, ugyanazt a pszichopata képzeletvilágot, hogy bár mindig máson volt a fő hangsúly, egészben is remekül mutattak. 

Ezzel szemben a folytatások kissé darabossá váltak. A második három rész sokkal jobban elkülönült egymástól és az előzményeitől mind hangulatát, mind cselekményét tekintve. Ráadásul az ötödik könyv, ahogy már írtam róla, kifejezetten elmélkedősre sikerült. Ez persze nem baj, a szereplők változnak, a mondanivaló változik, ez így jó a sorozatoknál, csak néha az olvasó úgy érzi, jó, jó, de az eleje, na az még jobb volt. Számomra ez a sorozat ennek a jelenségnek a mintahullája.

Ránézésre ez a könyv is ugyanolyan volt, mint a többi. John nyomoz egy Sorvadt után, akad pár hulla különös halálmóddal és még mindig nem bír emberekkel társalogni. Közben persze az állandó mellékszereplővé vált FBI is felüti a fejét és rendre visszatér a nosztalgia, kit hogyan ölt meg és mi a helyzet élete szerelmével.

Csakhogy, ha elkezdjük boncolgatni a könyvet, akkor már kicsit más színben tűnnek fel a dolgok. Egyrészt John kevésbé tűnik szociopatának, mint az elején, pedig, ahogy a cím is hirdeti, az önkontrollon kívül nincs, ami visszafogja. Nincs anyuka, aki előtt normális gyerekként kell mutatkozni, nincs barátnő, akit elijeszthet egy-egy megjegyzéssel a balzsamozás gyönyöreiről, nincsenek rendőrök, akiket meg kell győzni róla, hogy nem fog végezni velük, amint félrenéznek, szóval nincs senki. Ja, most konkrétan Senki sincs ebben a képben. Mégis, John fegyelmezettebb mint valaha, ami egyrészt érthető, hiszen felnőtt, másrészt fura, hiszen gyilkolt és erre természetéből adódóan rá is kaphatott volna.

A Sorvadtak is fogyóban vannak és jogosan felmerül a kérdés újra és újra, hogy mi lesz, ha egy sem marad, akit üldözhet. Mindezek kompenzálására a halottasházi környezet visszatér és a cselekmény is felgyorsul.

Közelebbről nézve tehát vannak itt hibák, de az összkép azért összeáll. A történet pörög, kevesebb a kitérő és a felesleges elmélkedés és a befejező rész izgalma is adva van. Csakhogy az ellenség rettentően kiszámítható. Rain személye számomra hamar világossá vált, ebből a szempontból tehát nem ért meglepetés. Az író által beharangozott váratlan lezárás azonban igen, meglepett. 

Vigyázat, spoiler!

Tényleg nem ilyen utolsó fejezetre számítottam, ám ezt sajnos nem írhatom a katartikusan döbbenetes befejezések listájára. A lezárás ugyanis túl kedves. Semmi dráma, semmi vérpermet - leszámítva a kis múzsát, de ennyi igazán elvárt és megszokott egy gyilkossági nyomozás közepén - semmi sokkoló, vagyis semmi olyan, amit egy ifjú sorozatgyilkos (oké, Sorvadt-sorozatgyilkos, de attól még sorozatgyilkos) esetében remélhetünk és a harmadik rész befejezéséből adódóan el is várhatunk. Néhány elhullott rendőr ide vagy oda, ez egy boldog befejezés. John nem megy rács mögé, nem lesz kikiáltva rossz fiúnak és még a fogát sem hagyja ott. Élheti az életét boldogan és ez valahogy nekem nem illett a képbe. Értem én az üzenetet, hogy mindenki megváltozhat és második esély meg hasonlók, mégsem érzem illendőnek. Ahhoz a rengeteg erőszakhoz, ami megtöltötte a könyveket, nem illik ilyen cukros befejezést írni, még akkor sem, ha az író megsajnálja főhősét. Cseppet csalódtam.

Spoiler vége!

Összességében tehát jó rész volt, mint az előző, jó volt olvasni, de nem adta azt a katarzist, amit vártam. Nem tetszett a vége és ennek függvényében úgy érzem, az első 3 kötet volt a főnyeremény, míg a második 3 csak a vigaszdíj. 

Ajánlom azoknak, akik az előzményeket mind olvasták, ám ha valaki a Nem akarlak megölni után nem folytatná, azt is tudom támogatni.

Csavargások XV.

Habár még hátra van a nyári nyaralásom (augusztus utolsó hetén utazom majd el), nem tétlenkedtem eddig sem. Kisebb kirándulásokra és néhány érdekes helyszínre már ellátogattam. Össze is foglalom, mi mindent láttam, hátha más is kedvet kap, ha nem is most, talán jövő nyáron.

Balaton

Magyar embernek a Balaton megszokott, mégsem mondhatom, hogy sűrűn látogattam volna. Gyerekkoromban néhányszor családi nyaralásként, gimiben barátokkal pár görbe estéért és egyszer az exemmel spontán kikötöttünk Füreden. Épp ezért, bár hagyományos nyári úti cél, számomra mégis különlegesebb.

Szóval mikor San Diego egyik barátja meghívott minket egy hétvégére a déli partra, lelkesen fogadtam. Még az sem okozott fenntartást, hogy grillpartit terveztek és én voltam az egyetlen vegetáriánus a csapatban. Ezt pedig nagyon jól tettem! Hétvégi kiruccanásunk remekül sikerült, éjszakai fürdőzéssel (én voltam az egyetlen lány, aki bevállalta a fiúkkal), napközbeni fürdőzéssel és labdázással, fagyizással, sütögetéssel és úgy általánosságban mindennel, amit az ember csapatosan (összesen 12-en voltunk) tóparton tehet. Egy vicces történetet azért ki kell emelnem.

A nyaralót viszonylag ritkán használják, ám csak az emberek, mert az ízeltlábúak szezontól függetlenül beköltöztek. Ráadásul San Diego pont kiválasztotta a "pókos szobát". Belépve tehát konstatáltam, hogy egy picike pók az ajtó mellett, egy nagyobb pók a függöny mellett, jó pár pók az erkélyen és egy óriási pók a plafon közepén néztek vissza ránk. Nem félek a pókoktól, de mivel mindegyikőjük keresztes pók volt, ami köztudottan csíp, közöltem, hogy nem fogok úgy aludni, hogy a fejünk fölött szendereg egy tenyérméretű példány. San Diego ellenkezve próbált meggyőzni, nem értve, hogy én, az állatbarát, aki a szerinte legrusnyább lényeket is cukinak találom, miért problémázok egy pókon. A pók úgyis a plafonon marad, nem megy az onnan sehová. Aztán, amint ez a mondat elhagyta a száját, az ajtó melletti bébipók szépen leereszkedett a plafonról az orra előtt. San Diego felnézett az óriáspókunkra és konstatálta, hogy ha ő is eljátssza ezt a manővert, akkor pont az ágyunk közepén fog landolni, így kijelentette, hogy a pók mégsem maradhat. A sarokban lévőkkel viszont megegyeztünk szóban, hogy a következő két éjszakát helyváltoztatás nélkül töltik és akkor nem lesznek kilakoltatva...

FEZEN

A nyár fesztiválszezon és szeretem a fesztiválokat. Sajnos a nagyobb fesztiválok meglehetősen elszálltak a belépőárakat tekintve, így le kellett mondanom a VOLT-ról és a Linkin Park koncertről, amit rettentően sajnálok.  Illetve Nova Rockra sem sikerült kijutnom, pedig az egyik kedvenc zenekarom is fellépett, ami ritkaságszámba megy. No, de kiszúrtam, hogy Székesfehérváron is lesz egy igazán jó móka, így addig piszkáltam vele San Diegot, míg be nem szerezett két jegyet. Szóval FEZEN-en voltam életemben először, de biztos, hogy nem utoljára.

Szombati napot néztük ki és a kényelmes megoldást választottuk, vagyis autóval mentünk és jöttünk. Budapestről könnyedén megközelíthető még autópálya nélkül is.

Késő délután értünk a fesztivál helyszínére, már javában tartott a Paddy and the Rats koncert és még mindig őrülten tűzött a nap, így az első hideg italunkat a koncert végére le is hajtottuk. Utána körbejártunk kicsit és meglepve nyugtáztam, hogy bár ez egy kisebb fesztivál, mégsem olyan kicsi. Két szabadtéri színpad, egy sátras színpad és egy beltéri színpad mellett promóciós standok, ételt és italt kínáló bódék hada és még ringlispíl is elfért. A lényeg azonban persze a koncert volt, így meghallgattuk az Alvin és a mókusokat és az Ignite-ot, ami számomra kellemes meglepetés volt. Nem igazán hallottam még erről a bandáról, de remekül szórakoztunk a kissé őrült, hippi énekes megjegyzésein. Aztán jött a fő attrakció, The Offspring. Gimiben, ha valaki megkérdezte, melyik a kedvenc bandám, őket vágtam rá. Egyszer már volt szerencsém hozzájuk egy VOLT fesztiválon, ami hatalmas élmény volt, így már a nosztalgia miatt is megérte újra látni őket élőben. Megöregedtek, ez kétségtelen. A hangosítással voltak gondok és az egész nézőtér egy nagy dühöngő volt, így lökdöstek rendesen és leöntöttek sörrel és egy fél üveg bort is kaptam a szemembe, amitől pár percre megvakultam. Ráadásul sóderral volt felszórva a nézőtér, így az ugráló talpak által felvert porban ugráltuk végig mi is a koncertet. Összességében azonban azt mondom, megérte. Egy fesztivál ilyen és ha az emberlánya punk koncertre megy, azon se csodálkozzon, ha hátba rúgják (ez történt velem az első Offspring koncertemen...), a zene úgyis kárpótol mindenért.

Titanic kiállítás

Nem annyira új kiállításról van szó (már egy ideje utazgat szerte a világban) és kicsit talán az a kritika is érheti, hogy elcsépelt (legalábbis a James Cameron-féle filmet mindenki látta már vagy ötször), mégis érdekelt. Kíváncsivá tettek az eredeti, tenger fenekéről felhozott tárgyak.
Kísérőm is akadt, mivel egyik rokonom épp a fővárosban volt és San Diegót is sikerült rábeszélnem. (Nagyon szeretem benne, hogy a tipikus fiús érdeklődési köre - műszaki dolgok, sport, playstation - ellenére örömmel elkísér bármilyen bölcsész irányultságú helyre a templomoktól a kiállításokig.) Szóval hárman vágtunk neki az "útnak". Aztán persze elszakadoztunk egymástól.
A kiállítás audio guide jellegű, így a látogató minden teremben meghallgathatja az információk nagy részét, miközben megtekinti a tárgyakat és képeket és úgy általánosságban a szépen berendezett termekben andalog. Közben persze el is olvashat pluszba még rengeteg mindent. Egyszerre azonban ennyi mindenre nem lehet figyelni, így az a laza 3 óra, amit eltöltöttünk a kiállításon, is kevésnek bizonyult. Rokonom gyorsabban haladt, mi pedig San Diegoval a harmadik teremtől a jól bevált módszerrel haladtunk, együtt hallgattuk az infókat.
A kiállítás rendkívül igényes, szépen belehelyezi a látogatót az adott korba. Részletes leírást ad a hajóról a készítésétől a legutolsó darabkájáig. Nem hatásvadász, a süllyedés tárgyilagos és csupán az egyéni sorsok azok, amelyek megviselhetik a látogatót. A tárgyak pedig lenyűgözőek, ezért a berendezett első osztályú folyosón kívül az utolsó előtti terem volt az, ami a legjobban tetszett. Ez foglalkozik ugyanis a kutatással és mutatja be, mi maradt a roncsból. (Sajnos, már nem sokáig lesz belőle még ennyi sem...)
Van még egy nagyon ötletes elem, a belépő jegy mellé járó beszállókártya. Ezen egy utas neve és adatai szerepelnek, akivel a látogató gyakorlatilag együtt utazik és a végén megkeresheti a nevét a túlélők vagy az áldozatok között. Minket nagyon szórakoztatott, hogy míg San Diego egy olyan férfi jegyét kapta meg, aki a luxuslakosztályon utazott az anyjával, két szolgával és rengeteg csomaggal, volt saját sétálófedélzete és a hajó minden szolgáltatását igénybe vehette, addig én csak a harmadosztályra kaptam jegyet. Ráadásul a férjét két gyerekkel elhagyó asszony jegyét kaptam. Végig egymást cukkoltuk a különbségekkel, összehasonlítottuk, ki milyen menüt kapott, kinek milyen volt a szobája és így tovább. Ezen pedig remekül szórakoztunk és csupán az lombozott le egy kicsit, hogy míg San Diego embere túlélte a szolgáival együtt, addig az én emberemnek mindkét fia odaveszett. Ráadásul utánajártam kicsit a személyes történetüknek és csupa szomorú hírre bukkantam.
Ez tehát egy jó kiállítás, érdekes és kicsit talán morbid ezt mondani egy katasztrófáról, de szórakoztató is. A belépőjegy nem olcsó, de nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Geoládák
Először egy regényben olvastam a geocaching-ről (Talán az Iránytű önmagamhoz című könyvben.) és már akkor nagyon tetszett az ötlet. El is határoztam, hogy valamikor kipróbálom, ám ehhez nem volt elég okos a telefonom. Aztán egy beszélgetés során szóba került és San Diego felvetette, próbáljuk ki. Ez télen volt, így ismét jegeltük a dolgot, ám hétvégén eszünkbe jutott, így belevágtunk.

A koncepció rendkívül egyszerű, mivel ez a játék ötvözi az ember rejtvénymegoldó késztetését a kincskeresés vágyával. Geoládát keresni ezért remek móka. Nem is igényel túl sok eszközt, csupán egy jobb minőségű okostelefont és internetelérést, no meg egy kis kreativitást.
Első körben regisztrálni kell a magyar geocaching szervezet honlapján. Aztán le kell tölteni a telefonos alkalmazást, ami jelöli a geoládák tartózkodási helyét és már mehet is a móka.
A játék a következőképpen zajlik: kiválasztasz egy geoládát, ami a közeledben van, elolvasod hozzá az információkat, megkeresed (ez a legjobb része a dolognak, mivel egy iránytű segítségével és figyelmes szemmel kell meglelni), kiemeled a rejtekhelyéről úgy, hogy ezt közben mások ne vegyék észre (forgalmas tereken igazi kihívás tud lenni), megnézed, mi van benne (Mindig van benne egy füzetke vagy egy darab papír, amire a megtalálók felírhatják nevüket a dátummal és esetleg egy rövid üzenettel, de a nagyobb ládákban akadnak tárgyak is. Ezek közül a megtaláló egyet elvihet, ha cserébe tesz bele valami.) A megtalálást online is jelezni kell a honlap segítségével és a ládát ugyan úgy vissza kell rejteni a búvóhelyére.
Szóval egyáltalán nem bonyolult, ám remek móka. Ládák nem csupán a fővárosban vannak elrejtve, hanem szerte az országban, sőt a világban, így kirándulás vagy nyaralás közben is fel lehet kutatni egyet-egyet. Mi eddig kettőt kerestünk és találtunk meg, de nagyon rákattantam, így biztosan rendszeres programunk lesz.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné megtapasztalni, milyen kincset keresni.

Csak a holttesteden át

John, a szociopata nem sorozatgyilkos - bár valamilyen értelemben most már mégis csak az... - története folytatódik.

A borító teljesen rendben van és a vastagsága 328 lapjával is a megszokottnak mondható. Ránézésre tehát a sorozat egy újabb remek darabja.

Fülszöveg:

"Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében."

A külcsínnel ellentétben, kicsit kakukktojás ez a kötet. Míg az előző részekben a démonvadászat játszotta a központi szerepet, addig itt csupán a hátterét adta a lélektani kérdéseknek. Igaz, John eddig is hajlamos volt a belső vívódásokra és az előző rész (Az ördög egyetlen barátja) felvillantotta, mennyire problematikus Brooke helyzete, ám eddig az író nem szentelt ennek egy teljes kötetet. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, csupán más, mint amit az olvasó megszokott. Nézzük, hogy működött ez a másság.

Brooke személyiségzavara rettentően érdekes. A könyv elején olyan gyorsan és váratlanul vált személyiségeket, hogy nem csupán Johnt, de az olvasókat is feszültségben tartja. Aztán megjelenik a már régen várt személyiség és valószínűleg nem árulnék el nagy titkot, ha megnevezném. Ettől kezdve viszont Brooke testében csupán két domináns karakter váltogatja egymást, na meg néhol feltűnik Senki is borzolni a kedélyeket. Értettem, hogy ha a két lány helyzetét meg akarjuk ismerni, adnunk kell időt a kibontakozásukra, de kicsit csalódtam, hogy a további pár ezer személyiség csak említés szintjére került. Ráadásul átéreztem John helyzetét, mikor nem tudta eldönti, épp melyik hölggyel beszélgetett.

Apropó John, az ő karaktere is sokat változott. Persze még mindig megvannak benne az erőszakos hajlamok és el-eltöpreng azon, hogyan belezne ki valakit, de sokkal jámborabbnak és egy kissé szétesettnek találtam. Állandó készültségben Brooke mellett ez persze nem csoda, de sajnos mindez a logikai képességeinek rovására is ment. Na, és itt jön a kötet negatívuma.

Nem baj, hogy a hangsúly a karaktereken van. Nem baj, hogy ez a rész egy lélektani mély merülés a hasadt személyiségek világába. Nem baj, hogy John már nem olyan rideg és veszélyes, ám baj, hogy a szörnyvadászat lapos lett. Olyan lapos, mintha húsklopfolóval dolgozott volna rajta egy csapat dühkitöréses őrült.

Már alig maradtak Sorvadtak. Alig tudunk róluk valamit. Brooke állandó felvigyázása mellett Johnnak sincs ideje teljes erőbedobással vadászni rájuk. Ez a sok nehéz körülmény pedig egy érdekes hajszáért kiált. Egy igazi logikai fejtörőért, hogy a nyers intelligencia győzelmet arathasson és John ismét bebizonyítsa, ő a legvagányabb szociopata a környéken. Sajnos azonban mindez elmaradt.

Az olvasó előbb rájön, mivel áll szemben, mint a főhősök, sőt még arra is, kivel, így a minden bokorban farkast kiáltó John és az erőltetett gyanúsítgatása csupa-csupa feleslegesen lefutott körnek tűnik. Pedig ez a Sorvadt egy kifejezetten érdekes figura és kifejezetten csavaros megoldást érdemelt volna. Na, meg egy nagyobb finálét, mert a végső harc szintén agyon lett csapva.

A lélektani boncolgatás tehát ezúttal háttérbe szorította a fizikai boncolás lehetőségét, az akciót és izgalmakat, ám mégsem ez zavart igazán. John világa kegyetlen, sok rossz dolog történik vele, ám ez valahogy illik hozzá. Ez egy ilyen történet, ahol bárki meghalhat a közelében. Épp ezért a könyv lezárása, ha tetszik, epilógusa karakteridegenen romantikus lett. Vagy az író érezte úgy, kompenzálnia kell az eddigi erőszakhullámot, vagy John puhult el teljesen, de olyan lett mintha egy véres horrorfilm díszletébe betévedt volna egy helyes, bolyhos nyuszika és a vért falra kenő szörnyek csak nézték volna békésen míg kiugrál a képből. Valószínűleg ez engem minősít, de jobban örültem volna egy drámai befejezésnek.

Összességében nem mondom, hogy nem tetszett, de más volt, mint amit megszoktam. Ezért, bár ajánlom mindenkinek, aki az előző négy részt már olvasta, de azt javaslom, felejtsék el elvárásaikat, mert aki a kezdeti három könyv drámaiságát várja, csalódhat.

Kiegészítés:

Az utolsó rész, Már nincs vesztenivalód a polcomon pihen dedikáltatva. Az író elmondása szerint, olyan befejezést írt, amire az olvasók nem számítanak és úgy lezárta John kalandjait, hogy már nem lehet és nem érdemes folytatni. Nagyon kíváncsi vagyok rá, de lehet, hogy még picit várok vele, nehogy a nagy elvárások csapdájába essek. 

Egyébként, aki kíváncsi rá, milyen az az ember, akinek a fejéből kipattan egy szociopata tinédzser ötlete, elolvashatja beszámolómat a személyes találkozástól ITT.