Az árulás csókja

A Fennmaradottak krónikáinak első kötete. Hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból, mert megtetszett a borító (ami azonban a történet ismeretében már nem tetszik annyira, mivel nem passzol igazán) és a fülszöveg alapján érdekesnek találtam.

406 oldal, egészen gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.
Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána.
Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya.
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos.
Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet."

Ez a történet viszonylag tipikus. Adva van egy romantikusan idealista hercegnő, aki megszökik az elrendelt házasság elől. Nyomában ott liheg a csalódott vőlegény és egy orgyilkos, akik garantálják a szerelmi háromszöget, miközben előkerül némi udvari intrika.

A papírsémát árnyalja kicsit a világkép, hiszen egy poszt-apokaliptikus helyszínen játszódik a történet. A díszlet középkori, de rengeteg utalás, hátrahagyott romok és tárgyak emlékeztetnek az ősökre, akik a modern ember kényelmeit élvezték. No, és hogy mi történt pontosan a világgal, az mesékbe vész.

Apropó mese, minden fejezet elején van egy idézet vagy versrészlet, hogy bonyolítsa kicsit a világképet. Ezek ugyanis többnyire zagyvaságnak tűntek, ám mégis ott lapul bennük a későbbi titkok megfejtésének esélye is.

Szóval minden úgy néz ki, ahogy egy tipikus romantikus kalandregényben kell világpusztulással fűszerezve. Nem is igazán vártam tőle többet egyszerű szórakozásnál és sokáig úgy tűnt, ezt épp csak megkapom. A cselekmény lassan bontakozott ki, olyan kényelmesen, hogy a könyv első harmada cseppet sem tűnt izgalmasnak. Aztán jött a fordulat és mozgásba lendültek a szálak.

Nagyon meglepett ez a könyv, ami Mary E. Pearson érdeme. Olyan szépen sikerült félrevezetnie, hogy erős késztetést éreztem rá, hogy újrakezdjem a könyvet és rájöjjek, mégis mivel tudott így megtéveszteni. Aztán rájöttem, semmivel, egyszerűen alábecsültem. Annyi volt a papírséma, hogy nem is vártam mást, így a fondorlatos fordulat hiába volt végig az orrom előtt, nem vettem észre.

Ráadásul ez a meglepetés olyannyira üdítően hatott, hogy a kicsit begyorsult cselekményt még lelkesebben lapoztam tovább. A végére tehát igazán belejöttem a könyvbe.

Nem igazán tudom eldönteni, hogy kijöttem a formámból, figyelmetlen vagyok vagy az írónő volt ennyire ügyes, hogy így megtévesztett, de mindegy is. Az írásmódra nem lehet panasz. Érezhetően figyelt a részletekre, ami jól látszik a nyelvek és nyelvjárások sokszínűségén. Nem vagyok a kitalált nyelvek rajongója, de nagyon tudom értékelni az ilyen próbálkozásokat, mert sokkal hitelesebbé teszik a történetet.

A szereplőkkel sem volt probléma, minden tipikus vonásuk ellenére szerethető figurák. Még a sarkított mellékszereplők - túlságosan kedves fogadós, bunkó katona - sem voltak zavaróak. A kulturális különbségek élezése pedig kifejezetten tetszett.

Összességében tehát, bár lassan indul be a cselekmény és első pillantásra tipikus a történet, kellemesen meglepett. Szépen megvezetett és szépen elhúzta a mézes madzagot. A kötet vége erőteljes függővég, ahogy egy sorozatnál kell.

Szívesen ajánlom mindenkinek, aki egy hercegnős kalandra vágyik és nem zavarja, ha mindez egy fiktív jövőképben esik meg. Szórakoztató történet.

Kiegészítés:

Szerencsére már a másik két kötet (Az árulás szíve és Az árulás szépsége) is elérhető magyarul. Amint alkalmam lesz rá, lecsapok rájuk, mert rettentően kíváncsi vagyok, hogyan alakul a főhősök sorsa és tud-e vajon még több meglepetést okozni nekem.

A vízisten menyasszonya 12.

Lassan, de biztosan haladok ezzel a sorozattal.

Ez már a 12. kötet, amiben nyomon követem a vízisten szerelmi életének káoszát. A borítóra ezúttal Szoa került, megjegyzem joggal, mert ennyi figyelmet megérdemel, ha már a cselekményben nem rúghat labdába.

Mindössze 172 oldal, így nem a leghosszabb rész. Fülszöveg:

"Habek egy fényűző szertartás keretében végre feleségül veszi Szoát a Holdon! De a nászéjszakán, amikor az elátkozott vízisten és gyönyörű emberi menyasszonyának szerelme beteljesülne, valaki áthatol a palota védőpajzsán, és elrabol valakit, aki nem közömbös Habek számára. Az ezt követő mennyei háború pedig nem kímél se istent, se embert!"

A fülszöveg kicsit lelövi a poént, de ez senkit sem érdekel, mert ez a történet az, ami halad is meg nem is.

Voltak már hullámvölgyeim a sorozattal (mint a hatodik rész), ám az utóbbi három kötetben visszaadta kicsit a hitemet. Nos, ez a hit vagy inkább remény ismét megcsappant.

Komolyan kezdem azt érezni, hogy szép grafika ide vagy oda, egy szappanoperát olvasok. Mikor a két főhős egymásra találhatna, mindig történik valami és bumm, már megint csak távolról nézegetik egymást. Ez pedig nem jó sem nekik, sem az olvasónak. Komolyan kedvem támadt falhoz csapni valamit, mikor a nehezen összeszenvedett esküvőt követő nászéjszaka szabotálva lett. No, nem mintha bármi erotikus tartalmat vártam volna, mert ez nem olyan könyv, hanem csak egy kis hitelt a házasságnak. Mármint Szoa és Habek már cirka 12 kötete jegyesek/házasok, de még mindig úgy viselkednek egymással, mint két szerelmetes idegen. Ez a hosszúra nyúlt násztánc pedig baromi frusztráló.

Főleg azért, mert a történet másik részét a végeláthatatlan ármánykodás foglalja el, ami szórakoztató ugyan, egy ideig... de a túlzásoktól ez is sok lett már. Újabb szereplők, újabb fenyegetőzések és újabb verbális meccsek ismétlődnek kötetről kötetre. Mindenki dobálózik a háborúval, állást foglal egyik vagy másik oldalon, de konkrét konfliktus még mindig nincs. Ez pedig legalább olyan bosszantó tud lenni, mint a szerelmetes szenvelgés.

Igen, kicsit felbosszantottam magam, mert oké, hogy néha kell valami lányosan romantikus (mi más lehetne alkalmasabb erre, mint egy virágokkal és pillangókkal elárasztott képregény), de ez már csöppet túlzás. Hacsak a szerző nem kapja össze magát és hoz egy váratlan fordulatot, ami nem elcsépelt és nem a szerelmi légyott szabotálására szolgál, vagy rendez egy kis vérfürdőt (tudom, halhatatlan istenek, esélyem sincs...), bosszús leszek.

Összességében tehát ez a rész nekem most nem adott sokat. A rajzok még mindig szépek, ám a történet még mindig ugyanott toporog és a kötet végi mézesmadzagot már nem veszem be.

Azért továbbra is olvasni fogom, legalábbis az eddig magyarul megjelent 14. kötetig.

Mozgóképek LIV.

A februárom még mozgalmasabban telt, mint a január. Ez pedig most filmes fronton is meglátszik. Mindössze 3 filmet néztem meg, ebből kettőt moziban. Nálam ez meglehetősen csekély szám és a visszaesést még látványosabbá teszi, hogy nyertem jegyet a John Wick második részének premier előtti vetítésére, de nem tudtam rá elmenni... Miért csak 24 órából áll egy nap? Nekem ez nem elég!

No, de lássuk, melyik filmeket sikerült azért megnéznem.

Captain Fantastic

"A film egy a világtól távol, a vadonban élő családról szól. A hat gyermekét függetlenül, alternatív módszerekkel nevelő apuka azonban, amikor a felesége meghal, kénytelen visszatérni a való világba és megküzdeni az elszigeteltség következményeivel."

Már az előzetes megnyert magának. Szeretem a társadalomkritikában bővelkedő filmeket. Aztán megtudtam, hogy Viggo Mortensent Oscar-díjra jelölték miatta, így egyszerűen muszáj volt látnom. Nos, nem csalódtam. A film pont annyira érdekes és humoros, ahogy kell és egy picit sem viszi túlzásba. A karakterek szerethetők, megérthetők és a vadon illetve a város kettőssége is tökéletesen átérezhető. A néző akaratlanul is elgondolkodik, ő mit tenni, mi lenne a helyes, mi lenne jó a gyerekeknek. Nagyon tetszett, hogy mindezek a kérdések kérdések maradtak és nem rágott semmit a néző szájába.

Összességében tehát egy remek film, szórakoztató és elgondolkodtató, csak ajánlani tudom. Még a zenére sem eshet panasz.

Kaliforniai álom

"Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár, és csak arra vágyik, hogy végre ne szakítsák félbe, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel - ekkor botlanak egymásba egy zsúfolt autópálya kellős közepén.
A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért..."

Nel annyit áradozott róla és a filmkritikusokat is úgy lenyűgözte, hogy kezdett érdekelni. Pedig nem vagyok musical rajongó, sőt mondhatom, hogy nem szeretem az éneklős filmeket. A rengeteg pozitív visszhang azonban úgy meggyőzött, hogy mikor Nel felajánlotta, megnézi velem moziban újra, nem mondhattam nemet.

Már a nyitó jelenet gyanús volt számomra, hiszen spontán dalra és táncra fakadással indít. Gondolatban meg is jegyeztem, hogy milyen jól tettem, hogy nem hoztam magammal San Diegót, mert már itt elveszítettem volna. Aztán jött még több tánc és ének és a románc is kezdett kibontakozni, ami elvonta kicsit a figyelmemet a musical témáról. Aztán vártam és vártam és vártam a katarzist, a pluszt, amit ennek a filmnek adnia kellett, ha már egyszer ennyien dicsérték. De nem jött, sőt még csak be sem köszönt. Egyszerűen vége lett ennek a könnyed romantikus limonádénak, amelyben a buborékok kiszámolt pontossággal táncoltak és ennyi. Nel csillogó szemmel várta a reakciómat, de csak egy halovány mosolyra futotta. Nem vagyok romantikus alkat, így ez a film nem nekem szólt. Plusz rettentően amerikainak találtam, amivel nincs semmi baj, de a sötétlila lelkem az európai vonalakat jobban szereti.

Szóval meg nem bántam, hogy megnéztem, de igazából akkor sem veszítettem volna sokat, ha kihagyom. Ez nem az én műfajom. Romantikus lelkületű embereknek és a musical rajongóainak ajánlom.

A számolás joga

"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi számítógép: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni"

San Diego választotta ezt a filmet. Űrkutatás és matek az ő asztala, feminizmus és tolerancia pedig az enyém, úgyhogy nem ellenkeztem, sőt leszerveztem, hogy találjunk egy időpontot rá a moziban. Nem volt könnyű, mert bármennyire is remek film, nem volt elég nagy reklámja, így viszonylag gyorsan lekerült a mozik nagy részének repertoárjáról.

Habár a matek távol áll tőlem (csak gimiben volt egy kisebb fellángolásom iránta, amit a tanárváltás rögtön ki is ölt belőlem) kifejezetten érdekesnek találtam a számolásokat. Oké, le voltak butítva a mezei nézőnek, hogy érthető legyen a sok krikszkraksz, amit a főszereplők firkáltak a táblára, de akkor is meglepően érdekes volt. Jó volt izgulni a számolások eredményéért, hiszen tétje volt, egy űrsikló és pilótájának az élete. Közben pedig remekül átjött az ötvenes évek Amerikája. Megdöbbentő volt látni a megkülönböztetést a feketékkel és a nőkkel szemben. Tudni pedig, hogy ez bizony még jóval ezután is eltartott, sőt még ma is érződik, bár nem ilyen egyértelműen, még megdöbbentőbb volt. Szóval a film remekül épített a néző empátiájára, aki értetlenül nézte az okos nők számára abszurd problémáit, amelyeket a társadalom gördített eléjük. Látni pedig, hogy ezek a nők zseniálisan ügyesen kiálltak magukért és elérték a céljukat, igazán felemelő volt.
Ez tehát egy remekül összerakott, remek színészekkel eljátszott, remek mondanivalót közvetítő csodás film. Csak ajánlani tudom mindenkinek, akár férfi, akár nő, akár szereti a matekot, akár nem, akár fehér a bőrszíne, akár hupilila.

Értékelés:

A számolás joga                  ->  10

Captain Fantastic                ->  9

Kaliforniai álom                 ->  7

Tonari no Kaibutsu-kun

Időről-időre sort kerítek egy-egy animére. Az a 25 perc ugyanis, amennyi idő alatt egy epizódot meg tudok nézni, bőven elég egy kis kikapcsolódáshoz. Egy hosszú nap után pont ennyi kell, hogy kitisztuljon a fejem és utána esetleg még csinálhassak valamit. Ha pedig gondolattisztításról van szó, vígjáték az ideális választás.
Nos, ez az anime pont az. Egyszerű, szórakoztató, nagy dózisban már-már túl sok, de kis adagban megfelelő.
A történet Robico mangája alapján készül és 13 epizódot kapott. Ha be kellene sorolnom erőteljesen az iskolai vígjáték kategóriába raknám.
Ismertető:

Adott egy rideg lány, Mizutani Shizuku, aki a tanulás megszállottja és egy őrült fiú, Yoshida Haru, aki a balhé megszállottja. Mikor a két mániákus találkozik, kissé egymás megszállottjaivá is válnak, miközben úgy csapódnak hozzájuk a magányos diákok, mint Haru ökle a bandatagok arcához.

Igen, ebből is látszik, hogy ez egy tipikus anime. Tipikusan két ellentétes szereplő kezdi kerülgetni egymást szerelem címszó alatt és közben fel-felbukkan egy-egy újabb, szintén romantikus kérdésekben is szerepet kapó karakter. A különbség csupán annyi, hogy mégsem a szerelmi szálon van a hangsúly.
A két szereplő viharosan gyorsan zöld ágra vergődik, vallomásostól, csókostól, a kérdés így inkább azon van, elviselik-e egymást huzamosabb ideig. Harut elviselni pedig nem könnyű. No, nem mintha Shizuku nem lenne szintén nehéz jellem...
A történet így epizodikus kalandok sora, amelyekben mindig akad egy-egy megoldandó probléma, többnyire betörik valakinek az orra és abszurd helyzetek alakulnak ki. Senki se higgye, hogy a többi szereplő százas, mert még a kakas is defektes kicsit.

Tehát nem épp egy magas röptű anime, házi madár ide vagy oda, ám szórakoztató. Minden őrültségük és tipikus jellembeli hibáik ellenére kifejezetten vicces szituációk és szerethető figurák vannak ebben a sorozatban. Ráadásnak pedig egy dolog mindenkiben közös: magányosak.
Nagyon tetszett, hogy mindenki más okból szigetelődött el a többi diáktól, ki a tanulás, ki a verekedés, ki más adottságai miatt. Valahogy mégis mindegyik barátokra vágyott (igen, a stréber főhősnő is, akár beismeri, akár nem) és ebben szedett-vetett társaságban meg is kapta. Összességében tehát van egy kis pozitív üzenetecskéje ennek a történetnek. Vége azonban nincs, csak elfogynak a részek.
Nem bántam meg, hogy megnéztem. Egy-egy rész a héten bőven elég volt egy kis könnyed szórakozáshoz, így bátran ajánlom azoknak, akik puszta vígjátékot szeretnének nézni. A grafika rendben van és a zene is oké, bár nem sokat tesz hozzá az élményhez.

Kiegészítés:
Készült még egy OVA is, ami kicsit elrugaszkodik az eredeti történettől és a múltba helyezi a szereplőket, konkrétan az Edo-korba. Még nem néztem meg, de valamikor sort kerítek majd rá, mert valószínűleg a szereplők pont olyan szórakoztatóak szamurájokként, mint diákokként.

Marina

Nagyon szeretem Carlos Ruiz Zafón könyveit, sőt megkockáztatom, hogy ő az egyik kedvenc íróm. Nem volt hát kérdés, hogy beszerzem-e ezt a kötetet.

Habár eredeti megjelenése kicsit régebbi (1999) nagyon örülök, hogy végre eljutott a magyar olvasókhoz és ilyen kifejező borítót kapott. Nem hosszú könyv, csupán 266 oldal, így gyorsan be lehet falni.

Az író előszavából kiderül, hogy ez a legkedvesebb könyvgyermeke és ez még különlegesebbé tette számomra az olvasási élményt.

Fülszöveg:

"1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg.
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik."

Zafón nem véletlenül kedvencem. Minden történetét körbeleng egy különleges hangulat, amelyet ennél a könyvnél is rögtön megkaptam. Ott volt Barcelona zegzugossága, a titkok kihívása, a múlt porszemei és egy kedvesen melankolikus emlék. Nagyon élveztem a sétát a főszereplőkkel, a kutatást és a rejtély felderítését. Ismét volt bimbózó szerelem és egy korábbi tragikus románc. Akadt bölcs szereplő, akadt kapzsi gonosztevő és egy adag misztikum. Szóval pont olyan volt, ahogy azt egy Zafón könyvtől elvártam, mégis más, mint amit eddig olvastam.

Ez a kötet talán azért nehezen besorolható, mert bár ifjúsági regény (az író utolsó olyan könyve, amelyet kifejezetten a fiatalabb korosztálynak szánt), ott van benne minden, amiből a későbbi, immár felnőtteknek szánt történetei építkeztek. A kettősség pedig egyszerre pozitív és negatív.

Pozitív a fent említett előzetes elvárások teljesüléséért, a szerethető figurákért, a remek gondolatokért és a történetet körbelengő varázslatos hangulatért. A sorok most is beszippantottak, Óscar és Marina gondolatai és érzései ott lebegtek körülöttem és mintha egy fekete pillangó is kiszökött volna a lapok közül. Egyszerűen élveztem az utazást, a kalandot és újra beleszerettem Barcelona minden darabkájába.

Azonban most akadt egy csipetnyi negatívum is. Valószínűleg a célközönség korosztálya miatt, kicsit túl sok lett a fantasztikus elem. Zafón történeteinek legnagyobb érdeme, hogy az olvasó nem tudja eldönteni, hol a valóság és hol a képzelet, mert az ő soraiban minden lehetséges. Itt viszont még érezhetően nem találta meg ezt a bódító egyensúlyt.

Mihail munkája rendkívül kaotikusra sikeredett. A története szépen összeállt, ám a miként és miért rengeteg lyukat hagyott maga után. Túlságosan fantasztikus volt, túlságosan elszakadt a való világtól. Ezzel persze nincs semmi baj, szeretem a fantasztikus történeteket, azonban tudom jól, hogy Zafón misztikuma nem ilyen. Mindez azonban csak annyit jelent, hogy a többi könyvét még jobbra értékelem.

Még egy dolog írható a célközönség számlájára, a kiszámíthatóság. Szépen át lehetett látnia szálakat. Ha az olvasó figyel, összeszedhet minden morzsát és rájöhet, miért Marina került címszerepbe. Ez azonban cseppet sem vett el a könyv értékéből, mert a történet így is izgalmas volt.

Összességében tehát ez egy remek könyv - mint minden Zafón kötet, amit eddig olvastam - és csak ajánlani tudom. 

Elsősorban azoknak, akik szeretik a rejtélyeket, szívesen leporolnának néhány régi dobozt a padlástól és kedvelik a keserédes szerelmi történeteket. Aki pedig olvasott már Zafón tollából, ne habozzon, mert bár piciben, kicsit ifjúsági köntösben, de ez bizony egy olyan regény, amit az írótól már megszokhattunk.

Ízelítő:

"A művész életének velejárója a kockázat, a bizonytalanság, és szinte mindig a nyomor is. Ezt nem választja senki; a művészet választja az embert."

Én vétkem

Ez a könyv egyszerűen megbabonázott. Megláttam a csodálatos borítót (ami egyébként tökéletesen passzol a történethez), elolvastam a címet és az alcímet - A regények regénye - és eldöntöttem: 

Ez a könyv kell nekem!

Nem épp apró könyvecske, 684 oldal kemény kötésben (szerencsére nem csupán a védőborítóra került a mellékelt csodálatos kép), ez azonban szinte elvárt egy terjedelmesen szerteágazó regénymonstrumtól.

Fülszöveg:

"A ​hatvanéves, korai Alzheimer-kórral diagnosztizált Adria Ardevol megvizsgálja az életét, mielőtt még egytől egyig elveszítené az emlékeit. Visszaemlékszik szeretettelen gyermekkorára Lola Xica gondjaira bízva, aki dadaként dolgozott a tehetős családnak. Anyjára gondol, a visszafogott, hideg, gyakorlatias asszonyra, és a titokzatos apjára, akinek erőszakos halála miatt örökös bűntudatot érez. A család antikvitás boltja az egész világot jelentette a kis Adria számára. E világ középpontjában állt a legértékesebb kincs: a Storioni hegedű, melynek tokja egy évekkel korábbi, rejtélyes bűneset nyomait hordozta. Adria gyermekkora megválaszolatlan kérdésekkel, pasziánsszal és szeretetlenséggel telik. Történelmet és nyelveket tanul az apja kedvéért, hegedülni az anyja kedvéért. De egy baleset véget vet apja életének, ami után Adria világa megtelik bűntudattal, titkokkal és sötét kétségekkel. Visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci koncentrációs táborokon át egészen a huszadik századi Kongóig."

Rettentő nehéz írni erről a könyvről, ami nem is csoda, mivel olvasni sem épp könnyű. Az első száz oldalon szabályosan küzdöttem vele. Nem értettem ki kicsoda, melyik történet a főszál, melyik egyáltalán valóságos és egészében vége, hogy kerülhet egy oldalra egy indián, egy középkori szerzetes, egy náci tiszt és egy napjainkban élő úr. Teljes volt a káosz, mivel az író nem egyszerűen több történetet mesél el párhuzamosan, hanem nem szégyell ugrálni közöttük akár a bekezdés közepén is. Igen, ez azt jelenti, hogy a szereplők, idősíkok és történetek nem fejezetenként, sőt még csak nem is bekezdésenként váltják egymást, hanem puff neki a sor közepén. Ez pedig nagymértékű koncentrációt igényel az olvasótól. Itt nem lehet elbambulni, sorokat átugrani, mert ha az ember nem figyel, elveszíti az üvegtésztaszerű fonalat.

Szóval nem könnyű ezt a könyvet olvasni, bele kell tanulni, rá kell érezni és ki kell tartani. A kitartás ugyanis meghozza gyümölcsét és ahogy cseperedik a főhős, úgy állnak össze a történetszálak. Ez az összeállás pedig Heuréka! érzést kelt az olvasóban, ahogy kezd rájönni, mi köti össze a szereplőket, hol vannak a kapcsolódási pontok és már nem zavarja egy indián és egy seriff közbeszólása.

A történetszálak egyébként mind érdekesek, ám mind tragikusak is. Ez talán a címből adódóan és azt a tényt figyelembe véve, hogy a főhős a gonosz természetéről ír könyvet, nem épp meglepő. A borongós légkör tehát végig körbelengi és ez sem segít sokat az olvasó helyzetén.

Azonban a szomorkás légkör és a vészterhes történelmi időszakok - mert van itt minden az inkvizíciótól a második világháborún át a spanyol diktatúráig - ellenére is lehet szépséget találni ebben a kötetben. Egyrészt rokonszenvet, mert a történet és a szereplői is mind nagyon emberiek, másrészt pedig érdekes, ám kissé filozofikus gondolatokat. Ehhez jön még a művészet szeretete, a rengeteg könyv, a sok muzsika és a rajzolás öröme. A sok szomorúság mellett pedig feltűnik a szerelem, az igaz barátság és minden amiből összeáll az élet.

Nem is tudok többet mondani a könyvről, mert csak csaponganék gondolatmorzsáról gondolatmorzsára. Inkább lezárom itt azzal, hogy cseppet sem bántam meg, hogy átrágtam magam ezen a könyvön, ahogy azt sem, hogy a polcomon tudhatom.

Szívesen ajánlom olvasásra, azoknak, akik kitartóak, mert ez nem egy délutáni kikapcsolódás, hanem egy hosszú utazás; azoknak, akiket nem zavar a csapongás és a szomorúság; illetve mindenkinek, akiben él egy elbújt, picike filológus. Ha pedig valakinek mégsem tetszene, csak annyit mondhatok: mea culpa.

Ízelítő a könyvből:

"Rajzolni, ahogy írni is, azt jelenti, hogy újraéljük a történteket."