2015. január 13., kedd

Mia-helyzet

Ezt a könyvet ajándékba kaptam, így azonnal megmosolyogtatott. Főleg mivel az ajándékozó, Queen B. szerint emberbőrbe bújt macska vagyok és épp eléggé analitikusan szarkasztikus, hogy a macskaszemszögből leírt társadalomkritikát értékelni tudjam.
A fülszöveg alapján legalábbis ezt gondoltuk a könyvről és sajnos át lettünk verve...
Külsőre csinos könyvecske egyszerű, de aranyos borítójával és 132 lapjával. Gyorsan lehetne haladni vele, ha a megtévesztés keserű íze nem rontaná el az olvasás élményét.
Az az álnok fülszöveg:
"Mia egy macska. Franciaországban él, és vonzódik a pszichoanalízishez. Meg a természethez. A(z emberi) társadalmat bírálja. Egy kanapén ül, begubózik, és mesél. Megszólít, megosztja a tapasztalatait, jót és rosszat egyaránt. Nyávog. Nem muszáj komolyan venni, hisz csak egy macska. Kiábrándult értelmiségi macska, aki hol mindent tud a világról, hol naivan áll és bámul maga elé. Például ránk. Rácsodálkozik és feltár. Megpróbálja elmondani, mi a helyzet."
Ezen pár sor alapján szerintem mindenki egy humorosan tálalt társadalomkritikára számít igazi macskaszemszögből, ahogyan én is tettem. Sajnálattal közlöm, tévedés, ez a könyv távolról sem erről szól.
Pedig milyen jót lehetett volna kihozni belőle! Mármint, akinek van macskája az tudja, hogy azokban a sárgászöld szemekben néha olyan lesajnáló szarkazmus csillan az emberek iránt, hogy a gazdi érzi, macskája egyszerűen hülyének nézi. No, persze máskor ragaszkodó áhítat látszik bennük, mert a macska egyéniség és nincs belőle két egyforma. Szóval meg lehetett volna írni provokatívan és érdekesen. (Vagy már meg is írta valaki? Simon Tamás Vérmacskája jutott eszembe, bár még nem olvastam. Alfi trágár szája taszít kicsit.) 
No, de milyen is ez a könyv, ha nem olyan, mint amit a fülszöveg ígér? Két szóval: átlagosan unalmas.
Ebben a könyvben a macskák nem macskák. Mia és társai pont úgy viselkednek, gondolkodnak, mintha emberek volnának. Szóval, ha az olvasó eltekint a "lekefélte bundáját" és "mancsába fogta" jellegű szóhasználattól, olyan ez a könyv, mint bármely másik mezei történetecske. Vagy inkább mezei egeret kellett volna írnom, annyira szürke és érdektelen.
Az író nem hazudtolta meg pszichológus mivoltát, sőt, igyekezett az olvasó orra alá dörgölni. Ezért jellemezte minden macskát neurotikusnak és ezért van tele a cselekmény orvosi utalgatásokkal a helyszínről - egy kórház udvara - nem is beszélve. Megkockáztatom, Magdolna Mérai még saját magát is képes volt beleírni Marguerite Le Fol személyében.
A történet így lett egy fiatal lány életének elindulását bemutató mesécske szokásos rossz társaságba keveredik, de aztán megtalálja helyét a világban klisével. Mia amúgy sokkal okosabbnak hiszi magát, mint amilyen valójában, így nem is tudtam megkedvelni. A mellékszereplők sokkal szimpatikusabbak és érdekesebbek voltak, leszámítva Isist, aki inkább bosszantó, mint szórakoztató.
A beharangozott társadalomkritikát illetően az írónő elejt néhány megjegyzést az "emberekről" (akik pont ugyanolyanok itt, mint a macskák) és Mia hangján keresztül elnyávog néhány közhelyet, mint a rohanó és fejlődő világot érintő kritikát. Csakhogy a szerző valószínűleg nem olvasott elég Paulo Coelho könyvet, hogy legalább hangzatossá tegye ezeket a közhelyeket. 
Összefoglalva egy szokványos történet, ami semmi újat nem mond. Csalódtam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem a fülszöveg miatt választják. Macskaimádok pedig inkább kerüljék, nincs ebben semmi igazán macskás.

Személyes megjegyzés:
Gideon
Macskakedvelőknek javaslom, hogy a könyv helyett inkább nézzenek a cicájuk szemébe és máris megkapják a választ arra, mégis mi jár egy cirmos fejében. Ezek a nagy szemek sokkal beszédesebbek, mint egy csapat pszichológus értekezése.
Illetve, ha valaki szórakozásra vágyik, egyszerűen nézze a macskát és képzelje el, mit gondolhat az adott helyzetben. Én jókat szoktam kuncogni Gideonnal folytatott párbeszédeimen.
Példának hoztam egy szokványos ebédidős esetet:
Gideon, miután megivott egy tálnyi tejet és elmajszolt két kanál főzeléket, - amit én hagytam meg az ebédnél - elégedetten üldögélt a konyha melegében a székem lábánál egy kis simogatást remélve.
Közben mamám még egy kis maradék főzeléket tett a táljába és megjegyezte:
- Nem éhes ez a macska, nem szalad a kajára.
- Hívd! - szóltam közbe.
Mamám ciccegni kezdett, mire Gideon hegyezve a fülét odakocogott hozzá. Aztán belenézett a táljába, majd leült és felnézett rám.
- Mondtam, hogy nem éhes - jegyezte meg mamám.
Gideon tovább bámult rám, majd mivel némán meredtünk rá, újra a táljára pillantott. Aztán szinte hallottam a sóhajt, ami után lassan enni kezdett.
- Na, jó, ne vesszen kárba! Kaját nem dobunk ki - gondolhatta magában.

2015. január 10., szombat

A hobbit - Az öt sereg csatája

Nagyon vártam már az utolsó hobbit filmet. Azonban, míg az első rész nagyon tetszett, a másodikkal szemben voltak fenntartásaim. Épp ezért kicsit tartottam tőle, hogy nem azt az élményt kapom, amit várok.
Ismertetőt nem írok, úgyis tudja jól mindenki miről van szó, hanem rögtön bele is csapok a véleményembe. Ezúttal azonban nem tudom spoilerek nélkül megtenni, úgy tessék továbbolvasni.
Ez a film pontosan ott folytatódik, ahol az előző befejeződött. Azonnal megkaptam a sárkányadagomat, de olyan hamar el is vették tőlem. Ha érzelgősebb lennék, a film elejét sírással indítottam volna. Így jár az, aki a sárkánynak drukkol...
Smaug tehát hamar felszívódott a vászonról, így először nem is értettem, miért nem zárták le a történetét az előző filmben. Aztán, ahogy a rövid átkötő rész után elkezdődött a CSATA, (Igen, így csupa nagybetűvel.) megvilágosodtam.
Ez a film lényegében egy óriási csatajelenet. Kicsit olyan lett, mint a nyolcadik Harry Potter film harc és eposz a négyzeten és megpróbált nagyon drámai lenni, csak nem igazán jött össze.
A cím alapján borítékolt a hosszú harcjelenet, nincs is ezzel baj, ha nem két órásra van elnyújtva. Nem vicc, komolyan ilyen hosszan csatáznak a főszereplők, meg a tünde, törp, ember és hork hadak. Ilyen terjedelemben pedig ez nem epikus és drámai, hanem fárasztó, monoton és az ember elveszti benne a fonalat.
Egy ideig lehet követni, hogy a seregek közül, ki hogyan áll, de aztán teljes a káosz.
Törp seregből nagyjából a negyede maradt, az orkok meg kapták az erősítést, mégsem tudták elverni őket, mert befutott Thorin kis csapatával, a semmiből szerzett néhány kecskét (Valaki magyarázza el nekem, honnan szedték őket!!) és máris minden frankó. Én elhiszem, hogy a törpök kemények, na de ennyire?
Ráadásul a tündék sem álltak jobban. Itt kell megjegyeznem, hogy Legolas apjától a hideg futkos a hátamon. Én nem tudom, mi van ezzel a pasival, de ha rám nézne az utcán, sikoltva szaladnék el. Egyszerűen ijesztő, pedig tünde, ő a jó fiú (oké, a jobb fiú) mégis előbb ülnék le teázni az ork horda vezérével, mint vele... (Ilyen felmenővel hogyan nem lett Legolas-ból szociopata?)
Szóval tündék sem álltak épp a legjobban és a főszereplők párharcai is kissé soknak bizonyultak. Mármint kiért izguljon a néző? Legalos-ért? Na, ne már, halál laza és amúgy is túléli. Gandalf? Dettó! Bilbo? Varázsgyűrűre van, nem kell őt félteni. A néző egyszerűen tudja, hogy a fele csapat megússza - hiszen benne vannak a Gyűrűk Ura filmekben - a másik fele meg hidegen hagyja. 
Bard és családja nem csak azért nem érdekelt, mert fújtam rá Smaug miatt, hanem mert nem tudtam elvonatkoztatni a másik filmjétől, (Ej, Drakula, te meg hogy kerültél ide?) annyira hasonló típusú karaktere volt itt is.
A törpök meg, nos viccesek meg aranyosak, de nem hagytak bennem mély nyomot. Viszont megvilágosodtam a szerelmi cérnát illetően.
- Ez nem a mi harcunk.
- Nem vagyunk ennek a világnak a részei?
- Nem, még csak benne sem vagyunk a könyvben!
A második filmnél kiverte nálam a biztosítékot a törp és a tündelány románca és nem csak azért, mert a csajnak egyszerűen nem is szabadna léteznie, hanem mert távol állt Tolkien románcaitól. Nem passzolt és kész, így nem is értettem, miért erőltetik. No, de most megvilágosodtam.
Tündelányt nem is említik a Gyűrűk Urában (Emlékeim szerint Legolas senkinek sem köti az orrára a nőügyeit.) és a törpcsapat is csak itt kap helyet. Szóval az ő sorsuk miatt aggódhatna a néző, ha már a többi "biztos túléli meg amúgy is csuklóból lever mindenkit" figura miatt nem tud. Ezért jött a románc meg a dráma és a készítők dörzsölték a markukat, hogy ettől majd padlót fog a néző. Öööö, NEM!
Ez egy hatalmas klisé. Tündelány szerepe nulla, Kili meg csak annyira érdekes, mint az összes többi törp. Közben meg ki kellene már nyírni a fehér orkot, szóval a kutyát nem érdekli, mi lesz velük.
Ezek az elnyújtott csatajelenetben elnyújtott párharcok tehát túl soknak bizonyultak egyszerre még akkor is, ha Legolas akrobatikus orkirtását nem lehet megunni.
A harcon kívül tehát nem sok dolog történik. Szauron beköszön, de sajnos ennyiben ki is merül a plusz vonal. A humort pedig teljesen elnyomja a csata drámai próbálkozása.
Van azonban valami, amire nem lehet panasz. Ezt pedig úgy hívják: Bilbo.
Martin Freeman egyszerűen zseniális. Az összes többi szereplőt magasan veri és ő azon kevesek egyike, akik képesek gondolkodni. Kétségkívül a legjobb karakter.
Összegezve a dolgokat, azt kell mondanom, van hibája a filmnek, nem is egy, mégis tetszett. Nem csak azért, mert szeretem ezt a világot és ha rövid ideig is, de sárkány van benne, hanem mert szórakoztató. El van nyújtva a harc, de még így is látványos, a zene továbbra is passzol és attól függetlenül, hogy nem aggódtam a szereplők életéért, azért szívesen néztem őket akció közben.
Szóval bátran ajánlom mindenkinek, aki látta az előző két filmet. 

Bár még mindig az első film zenéje tetszik a legjobban, azért ez sem rossz:

2015. január 8., csütörtök

A hamis herceg

Első látásra megtetszett ez a könyv. A borító igazán mutatós (a színvilág különösen tetszik) és a fülszöveg alapján izgalmas olvasmánynak tűnt. 
Aztán, mikor a könyvtáros is megjegyezte, jó könyv, megkapta minden bizalmamat.
342 oldal, vagyis szokványos vastagságú, de olyan könnyed stílusban íródott, hogy szabályosan olvastatja magát. Egy délután alatt befaltam, hamm.
Fülszöveg:
"Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage-dzsel. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból.
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, mígnem végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. "
Az alapötlet cseppet sem új. Valószínűleg mindenki hallott, olvasott, látott már hasonló történetet, mégsem lehet megunni. A hatalomért folytatott küzdelemre sok mindent lehet mondani, de azt hogy unalmas volna, nem vethetjük a szemére.
A kiinduló alaphelyzet tehát rendben van, mégsem elég ahhoz, hogy lebilincselje az olvasót. Ehhez szükség van még sok csavarra és kifejezetten ügyes tálalásra, amelyek szerencsére megvoltak ebben a könyvben.
A hamis herceg legnagyobb vonzereje egyértelműen a főszereplője. Sage remek karakter, tökéletes aránya a pimasz, okos, céltudatos és mégis kedves karaktereknek. Mivel pedig az ő szemszögén át van elmesélve a történet, a személyisége benne van minden egyes sorban tovább növelve az olvasmányosságot. Nagyon megkedveltem, kicsit úgy éreztem, mintha Jorg (Tövisek királya) visszafogottabb, cenzúrázott és korhatárhoz igazított változata lenne. 
Az írónő stílusára sem lehet panasz. A sorok gördülékenyek és tökéletesen eltalálta, hogyan lehet finoman fenntartani a feszültséget. Mindezt pedig Sage szarkasztikus humorával fűszerezte meg feltéve a szövegre a koronát.
A cselekmény is remek arányokat követ. Kalandos, mert mindig történik valami izgalmas, még akkor is, ha csak tanulnak a hercegjelöltek. Cseppet féltem, hogy a felkészítés alatt ellaposodik a történet, de mivel Sage mindig mesterkedik valamiben, ez teljesen alaptalannak bizonyult. A történet ezért kényelmes tempóban folydogál és az utolsó 60 oldalon pörög csak fel teljes fokozatra. Nekem ez a ritmus teljesen megfelelt, így volt hiteles.
Tetszett, hogy a világ felépítése, a bel- és külpolitikai ügyek és hatalmi ki kicsoda nem egyszerre zúdult az olvasók nyakába, hanem kis adagokban, egy-egy bekezdés formájában bontakozott ki. Persze a nagy játszmához még csak felálltak a bábuk a sakktáblára, ám ez cseppet sem baj. Az olvasó elvolt a múltbéli ármányokkal és a jelen politikai helyzetével.
A főszereplőn kívül a többi karakter is megfelelően ki volt dolgozva. Tetszett, hogy a másik két jelölt is hiteles, emberi karakternek bizonyult, ahogy mindenki más is. Egyedül a királyi család volt kissé ködös, ám ennek megvolt a nyomós oka. Először húztam a számat a "szerelmi" szál miatt, bár inkább női karakter felbukkanásának kellene neveznem, de aztán megszoktam. Sage korához tökéletesen passzolt, hogy a lányok felé is kacsintgatni kezdjen.
Ha már szóba jött az életkor, meg kell jegyeznem, hogy a kötet 14-es korhatárt kapott. Ez annak köszönhető, hogy bár van benne erőszak, inkább csak a veszély és a tét fokozására játszik, mintsem az olvasók elborzasztására. Ilyen alacsony arányú elfolyt vér mellett pedig felesleges növelni a korhatárt, még akkor is, ha ez a könyv tipikusan olyan ifjúsági regény, amely felnőttek számára is éppoly szórakoztató.
Meg kell még említenem a könyv végét és a nagy csavarokat. Ezek a fordulatok nem feltétlenül vágják hanyatt az olvasót, mert számítani lehet hasonlóra, mégis elérik a Heuréka! érzést, ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek. Jennifer A. Nielsen remekül hullatja el az utalások morzsáit, de épp olyan jó az információk visszatartásában. A könyv vége ezért, akár sejti előre az olvasó, akár nem, meglepetésnek hat és a herceg megkoronázása egyben a kalandok megkoronázásává válik.
Összességében tehát egy remek kalandos történet remek főszereplővel.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom mindenkinek legyen tizennégy vagy nyolcvannégy éves, ha egy kis hatalmi kalandozásra vágyik egy pimasz srác kalauzolásában. Megéri elolvasni.

Kiegészítés:
Ahogy a borító is hirdeti, ez a könyv a Hatalom-trilógia első kötete. Sage kalandjai tehát még közel sem értek véget, hanem folytatódnak a The Runaway King és a The Shadow Throne lapjain. 
Remélem, a Könyvmolyképző Kiadó nem fogja sokáig húzni a magyar megjelenéseket, mert szívem szerint már most olvasnám a folytatást.

2015. január 5., hétfő

Dobszó a ködben

Ennél a könyvnél a címe volt az, ami megfogott. Ehhez hozzájött, hogy magyar szerző munkája - bizony A. M. Aranth álnév Holló-Vaskó Pétert takarja - és már csaptam is az olvasandó kötetek kupacra.
A borító mutatós, vastagságra kényelmes 360 lapjával és a Főnix Könyvműhely munkájára most sem lehet panasz. A külsőségeket tekintve tehát teljesen rendben van, leszámítva a fülszöveget.
Fülszöveg:
"Amy Soleil élete nem egyszerű.
Nem elég a kamaszkor nehézségeivel vívott, nyomasztó állóháború, az is megkeseríti életét, hogy szinte évente új városba költöznek, új iskolákban kell bizonyítania.
Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki sem vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe.
Moonshadow viszont, ahol idén kikötöttek, igazán különleges hely: az iskola ódon kastélyra emlékeztet, szinte mindig fenyegető köd gomolyog csipkés tornyai között, a portás kardot visel, az igazgató leginkább egy hatalmas, fekete pókra emlékeztet, eltűnik egy közkedvelt tanár… Sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és ismeretlen helyekről beszélnek. De legnagyobb örömére a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és végre bandájával a vágyott hírnév közelébe jut.
Amikor ijesztő, kék köpenybe burkolózó emberek kezdenek ólálkodni az iskola körül, akiknek valahogyan minden titokhoz közük van, Amy pedig rálel saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival kockázatos nyomozásba kezd, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.
Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű."
Ezzel a néhány sorral egyetlen nagy baj van, teljesen félrevezető. Kalandos ifjúsági történetet ígér sok misztikummal, a lapok azonban nem ezt adják. Ifjúsági? Igen. Kalandos? Nem igazán. Misztikus? Az utolsó 40 oldal. Izgalmas történetre számítottam iskolai titkokkal, kalandokkal és persze egy kis misztikumra, helyette azonban kaptam egy csapat kölyköt szokásos napi rutinnal és istenadta zenei tehetséggel. A végén pedig fantasyt vénásan, hogy tudatosuljon bennem, ez a könyv mégsem egy idealizált feltörekvő zenekar dicshimnusza.
Szóval voltak vele problémáim, rögtön kifejtem mi és miért.
A legnagyobb gondom az volt, hogy untam. Néhány fejezet pörgött, ám a többség annyira hozott lázba, mint két zacskó fagyasztott borsó. Mindig van a fagyasztóban, szeretem a borsólevest, de nem szemezek vele az asztalon. Egyszerűen nem kötött le Amy napi tisztálkodása - állandóan tudósítva volt, mikor ment zuhanyozni - a ruhatára, a papucsa hiánya és az iskolában sem történt lényegében semmi. A tanárok persze furcsák és volt egy külön fejezet iskolaalaprajz analízisre, de mindent összevetve bementek, beszélgettek, órán ültek és kész. Az utolsó 30-40 oldalt leszámítva tehát kaland nem is volt, mert a laza sétát a ködben és az utána kitört pánikrohamot nem nevezném annak.
A cselekmény tehát csigatempóban vánszorog előre és ez, tekintve hogy sorozat nyitó kötetéről van szó, nem is lenne baj, ha a karakterek és az alaphelyzet bemutatását szolgálná. Sajnos, nem így van.
Az alaphelyzetről, hogy mégis miről szól ez a történet, nem sokat tudni. Szokványos iskolás kamaszkönyvnek indul, zenekar kibontakozásával folytatódik és a végén átcsap keményvonalas fantasyba. Ha az olvasók megtévesztése volt a műfajváltások célja, akkor sikerült. Én ugyanis nem vágom, mi lenne a fő konfliktushelyzet. Amy beilleszkedése? A Holdárnyék feltörekvő karriere? Éhes ködöcske napi menüje? Bármelyik lehetne, ám egyik sem olyan kidolgozott, hogy háttérbe szorítsa a többit.
A szereplők hasonlóan üresek lettek. Amy a főhős, de nem sikerült jobban megismernem, mint a többieket. Tudom milyen cipőt hord, de hogy mit érez, azt nem. A kapcsolatuk pedig olyan sima, mint egy frissen aszfaltozott autópálya. Leszámítva persze a könyv végén a "szerelmi" kifakadásokat, amelyek annyira kelletek, mint fuldokló nyakába még egy pohár víz. Egyedül talán Gary és az igazgató mutatott valami életszerűt, a többiek félelmetesen lelketlennek hatottak.
A karakterek sántításához hozzájárult a párbeszédek és jelenetek kissé erőltetett mivolta. Nehezen jöttem rá, mi zavart a könyv nyelvezetében, mikor az író figyelt az arányokra, volt jó néhány leírás és a szóhasználat is választékos volt. Egyszerűen döcögtek a sorok, pedig minden adva volt, hogy guruljanak, mint Porsche a fent említett autópályán. Aztán, mikor már a hatvanadik poénkodást olvastam anélkül, hogy a szám széle akár megrándult volna, megvilágosodtam.
A szereplők kamaszok, akik állandó jelleggel ugratják egymást, folyton megy a kedveskedő csipkelődés és ezeken ők láthatóan jól szórakoznak, míg az olvasó nem igazán. A poénok nagy része ugyanis helyzetkomikum, ami a képernyőn, mondjuk egy sorozatban remekül mutat, ám leírva oda a varázs. 
Szót kell még ejtenem a Holdárnyékról, vagyis a zenekarról. Egy szóval élve irreális. Persze a könyv vége megmagyarázza, mégis miért olyan nagyon jók a kölykök, de az a sok kedvező véletlen, amit kapnak, kissé túllő a célon. Például, hogy egy bártulajdonos látatlanba, pontosabban hallatlanba dicshimnuszt zengedez róla, milyen király zenét is játszanak. Pedig talán ez lett volna az az irány, ami felé elmehetett volna a cselekmény.
Cirka kétszáz oldal szól a bandáról és a zenéről, és ha tényleg kibontakozott volna egy amatőr banda sikerének rögös útja, kamaszok és ködfoszlányok ide vagy oda, érdekes lett volna a történet. Csakhogy a kölykök jöttek, gitárt ragadtak és gyorsabban befutottak, mint a Beatles. 
Összességében tehát ifjúsági regény egy flitteresen csillogó rockbandáról tömény fantasy lezárással a végén. Utóbbi bár kecsegtet némi izgalommal, az én kedvemen már nem segített. Többet vártam ettől a könyvtől, így sajnálom, hogy végül nem tetszett.
Tinédzsereknek ajánlanám, főleg azoknak, akik kacérkodnak egy zenekar alapításával, ők valószínűleg kedvüket lelik a Holdárnyék üstököscsóvájában. Fantasy- és misztikumrajongóknak azonban kevés lesz.

A könyvben több dalt is említenek, köztük az Avenged Sevenfold egyik számát:


Kiegészítés:
Ez a könyv nem önálló kötet, hanem egy regénysorozat, Holdárnyék első része. Az író hat kötetet tervez összesen. A következő rész megjelenéséről nincsenek információim, valószínűleg még az alkotás fázisában van. Aki pontosabb híreket szeretne, kérdezze a szerzőt ITT. 
Nem tervezem elolvasni a folytatást, de biztos vagyok benne, hogy A. M. Aranth ír majd még jobbat is. 

2015. január 3., szombat

Az útvesztő

Csupa jót hallottam erről a könyvről. Aztán elkészült a filmadaptáció és csak fokozódott a lelkesedés. 
Mivel jobban szeretem előbb olvasni és csak aztán nézni a történeteket, hosszú töprengés után megvettem a könyvet. Filmborítós változatot sikerült szereznem, de nem bánom, igazán látványos rajta az útvesztő.
Cartaphilus még mindig nagyon igényes kiadó, egy rossz szavam sem lehet a munkájukra. Az ajándék könyvjelzőket pedig egyenesen imádom. Annyira ötletes még mindig!
364 oldalas, kellemes vastagságú könyvecske.
Fülszöveg:
"Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is."
Műfaját tekintve ifjúsági disztópia és ennek teljes mértékben eleget is tesz.
A szereplők kamasz srácok (Teresa a kakukktojás) és eltekintve az extrém környezettől, pont úgy viselkednek, ahogy az a korukból adódóan elvárható. Igyekszenek együttműködni, szabályokat követni, de azért a személyes csatározások is fel-felbukkannak. 
Az alapötlet újszerű és izgalmas. Az olvasóban rengeteg kérdés felmerül és mivel a fiúk is csak sejtik a dolgokat, együtt fedezi fel velük az útvesztőt, így a könyv végére már otthonosan futkos a falak között és egyre kíváncsibb, mi lehet azokon túl. 
Az útvesztő tehát teljesen jól felépített az összezárt kis közösséggel együtt. Igaz, a srácoknak csak egy kis része került bemutatásra, a többiek tömegmasszává váltak és a veszélyes helyzet ellenére, egész jól megfértek egymással. Utóbbit a két éves összeszokás számlájára lehet írni, szóval nincs ezzel sem nagy baj. Főleg ha észben tartjuk, ifjúsági regény, kölykökről kölyköknek és nem kölykökről felnőtteknek. (Szóval aki Legyek Urát vár, csalódni fog.)
könyvem az ajándék könyvjelzővel
Az útvesztő felépítésével így nincs semmi bajom, leszámítva a Siratókat. Nem igazán tudtam eldönteni, ostoba gépek vagy valami speciálisan tervezett lények, túlságosan sokfélék és kiszámíthatatlanok voltak. 
A világ felépítése pedig, nos, várat magára. A könyv befejezése elhúzta a mézes madzagot és nagyon remélem, hogy a folytatásban legalább olyan világos lesz, mi is történt a világgal, mint amilyen világos lett, merre vezet egy jobb kanyar az útvesztőben.
A cselekmény tehát izgalmas, érdekes, de nem kiemelkedő. A stílus ellenben megfogja az olvasókat.
James Dashner gördülékenyen és pontosan ír. Siratókat leszámítva minden megelevenedik olvasás közben és egy kifejezetten kalandos hangulat lengi körbe a sorokat. Az útvesztő világa még valóságosabb lesz, ahogy az ember beletanul a helyi szlengbe. Nagyon tetszettek ezek a nyelvi finomságok, sokkal otthonosabbá tették a könyvet.
A karakterek is rendben voltak, mármint azok akik nevet is kaptak. Teresát még nem tudtam hová tenni, de a többieket megkedveltem. A kedvencem egyértelműen Minho. Csípem a laza stílusát és a kevéske humor a szarkazmusában rejlett. 
Összességében tehát nem ájultam el tőle, de tetszett. Ez a könyv pont az, ami lenni akar, ifjúsági disztópia és nem több, de egy fikarcnyit sem kevesebb. A kategóriájában tökéletesen megállja a helyét.
Bátran ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak akik szívesen szaladgálnának egyet egy útvesztőben és kíváncsiak rá, mit jelent a bökött. 

Hangulatfestőnek hoztam egy dalt, ami szerintem tökéletesen passzol a történethez.
Woodkid - Run Boy Run

Kiegészítés:
Az útvesztő egy sorozat első kötete. A második rész Tűzpróba címmel már elérhető magyarul. A harmadik könyv The Death Cure címet viseli és van egy előzmény könyv is The Kill Order, ami az Útvesztő előtti eseményeket meséli el. Létezik még egy kiegészítő novella is The Maze Runner Files címmel és az író most dolgozik az ötödik könyvön (The Fever Code) ami az első és az előzmény kötet között foglal helyet időrendet tekintve. 
James Dashner világában tehát van bőven kapacitás. Az eredeti három könyvet mindenképpen elolvasom, a többiről pedig majd ezek függvényében döntök. Addig is ott a filmadaptáció, amire hamarosan sort fogok keríteni.

2015. január 2., péntek

Mozgóképek XXVIII.

Az elmúlt hónapban - főleg az ünnepek alatt - kicsit több időm volt a filmekre, így ezúttal hat filmet is hoztam, a műfajukat tekintve meglehetősen vegyesen.

Kétéjszakás kaland
"Egy kötődés nélküli egyéjszakás kaland a huszonéves New York-i Megan és Alec számára katasztrófával felérő fordulatot vesz másnap reggel, amikor egy hatalmas hóvihar megbénítja a várost. Csapdába esnek Alec szűk brooklyni lakásában, ahol kénytelenek egy tipikus egyéjszakás kaland határain túl is megismerni egymást."
Szokványos romantikus vígjáték, csak a kerettörténet új. 
Lehet nevetni a szereplők (főleg Megan) bénázásain és drukkolni a románcnak.
Nem kiemelkedő (én kicsit szórakoztatóbbnak hittem), de nem is rossz, mivel mindenféle otrombaság nélkül próbál humoros lenni és ezzel inkább aranyos lesz mint bugyuta.
A romantikus vígjátékok kedvelőinek nyugodtan ajánlom. Egy éjszakára elmegy.

A galaxis őrzői
"A történet a kalandor Peter Quill körül forog, aki ellop egy titokzatos gömböt, amelynek megszerzése szerepel a gonosz Ronan világuralmi tervei között is. Ezért hajtóvadászatot indít Quill után, akinek minden erejére szüksége lesz, ha épp bőrrel akarja megúszni a kalandot. Ennek érdekében kényszerű szövetséget köt négy különös alakkal - Rocket, az állig felfegyverzett mosómedve, Groot, egy élő fára emlékeztető lény, a veszedelmes bérgyilkosnő, Gamora, és a bosszúszomjas Drax, a Pusztító alkotják a Galaxis őrzőit. Amikor Quill rájön, hogy a titokzatos gömbnek mekkora ereje van és milyen veszélyt jelent az univerzumra nézve, elkeseredett végső összecsapásra hívja társait, a tét pedig óriási, mivel az egész galaxis sorsa múlik rajtuk."
Nem vagyok sci-fi rajongó, épp ezért általában kerülöm az ilyen típusú filmeket, ám A galxis őrzőiről olyan sok jót hallottam, hogy gondoltam, teszek vele egy próbát. Marvel film, csak nem lehet olyan rossz. Hát, nem is rossz!
Ez a film vicces, nagyon vicces. Olyan jókat nevettem a szereplőkön, a szövegen és néhány abszurd dolgon, hogy észre sem vettem, valamiféle űrhajszát nézek éppen. A karakterek nagyon jók, a látvány teljesen rendben van és a zene nagyon retró. Bevallom, a világ, ja, bocs, galaxis megmentése nem dobott hasra, de nem is igazán érdekelt, elvoltam a szereplők apró-cseprő csatározásaival.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki nevetni szeretne miközben lát egy kis akciót is. Nagyra nőtt ent, beszélő mosómedve és zöld nő ide vagy oda, ez egy jó film!

Angélique
"Angélique de Sancé, a makrancos szépséget az elszegényedett apja feleségül kényszeríti Joffrey de Peyrac grófhoz, akinek gazdagságát nem csak az egyház és más nemesek irigylik, de még a királynak is szemet szúr. Míg a friss házasok kapcsolata váratlanul romantikus szerelemmé alakul, az udvari intrika és Angélique sötét titka a múltból veszélybe sodorja az egész család életét."
 Kosztümös és francia, kell ennél több indok?
A történet nem új - bár én a korábbi feldolgozásokat nem láttam - csak a köntös.
Inkább a romantikára helyezi a hangsúlyt, mint az udvari intrikákra, de ez talán nem is baj. Tetszett, ahogy a főhősnő személyisége változott és hogy végül pont ott találta meg a boldogságot, ahol egyáltalán nem számított rá.
Kosztümös, romantikus filmek kedvelőinek nem okoz csalódást. Viszont, mivel egy regénysorozat adaptációja, nem igazán van vége. 

Az ismeretlen Drakula
"1462-ben járunk, amikor Erdély már jó ideje élvezi azt a békét, amelyet a harcedzett III. Vlad havasalföldi fejedelem és szeretett felesége, Mirena (Sarah Gadon) bölcs és igazságos uralkodása biztosít. Ügyes politikájukkal elérték, hogy országuk ne sodródjon háborúba, és népük védett legyen a hatalmas Ottomán Birodalomtól, amely világuralomra tör.
Ám amikor II. Mehmed szultán (Dominic Cooper) ezer havasalföldi fiút követel - köztük Vlad gyermekét, Ingerast (Art Parkinson) -, hogy janicsáriskolába küldje őket, a fejedelemnek döntenie kell: követi apja példáját, és odaadja a fiát a szultánnak, vagy egy szörny segítségét kéri, hogy legyőzhesse a törököket, ezzel örök kárhozatra ítélve önnön lelkét."
Mikor megnéztem az előzetest, rögtön az jutott eszembe: "Na, ilyen lenne Drakula, ha Amerikába született volna. Rossz fiúból szuperhős." 
És valóban, ez a film a rettegett karóba húzó nagyúrt egy romantikus lelkű, családcentrikus férfinak állítja be, aki a jó cél érdekében alkudozik a gonosszal (alias Tywin Lannister). A cselekmény ennek megfelelően meglehetősen ostoba és a látványvilág sem segít sokat rajta. A végére ugyanis a néző úgy érzi, jobb lett volna egy igazi gonosz Drakula, mert így nagyon vérszegény volt minden. Az utolsó jelenet pedig megmutatja, hogyan lehetne mégiscsak jó. Na, ha ott kezdték volna a filmet, ahol befejezték, talán nem unatkoztam volna.
Ez tehát egy középkategóriás akciófilm, amit Drakula márkanévvel szerettek volna eladni. Igazi vámpírrajongók inkább kerüljék, amúgy délutáni kikapcsolódásnak elmegy.

Ruróni Kensin - Pokol Kiotóban
"Kenshin, a legendás kardforgató visszavonúltan él egy vívó iskolában.Egy nap megkeresi az új kormány belügyminisztere, hogy a segítségét kérje.A régi ellenfele, a szintén nagy harcos Shishio meg akarja dönteni a kormányt..."
Kensin nagy rajongója vagyok és korábban már áradoztam az élőszereplős filmről (Mozgóképek IX.), épp ezért mikor megtudtam, hogy új film készült, teljesen bezsongtam.
Azonnal meg is néztem a Pokol Kiotóbant és most itt bosszankodom, amiért az utolsó, harmadik film még nem elérhető.
A cselekmény nem volt számomra ismeretlen, mivel láttam az animét, és a szereplőket is megszoktam már. Takeru Sato még mindig csodásan fest Kensin szerepében, bár ebben a részben több volt a morcos kardforgató, mint a bohókás vándor, amit kicsit sajnáltam.
Talán egy hibája van a filmnek, túl sok. Annyira összetett a cselekmény, a ki kicsoda, mi volt a múltban és mit akar most egyvelege, hogy annak aki nem ismeri az eredeti történetet akár mangából, akár animéből, valószínűleg túlságosan zavaros. Még én is meglepődtem néha, hogy jé ez az alak is pont most ugrál, mikor lenne fontosabb dolog is. 
A látványra azonban nem lehet panasz. A harcjelenetek még mindig lazák és Kensin az Kensin és pont. A zene pedig ismét el lett találva, bár úgy vettem észre a betétdalon kívül az összes többi az előző film hanganyaga. Ezt azonban nem tartom bajnak, ha valami jó az másodszorra is jó.
Rajongóknak tehát kötelező. Én oda vagyok érte és követelem a befejező filmet! MOST!

Kegyetlen játékok
"A milliomosok gondtalan életét élő Sebastian és mostohatestvére, a szép Kathryn gonosz versengésbe kezd: az győz, aki a legtöbb szívet tudja meghódítani és porba tiporni. Könnyű helyzetben vannak, hiszen New York naiv fiataljai mind a lábuk előtt hevernek. Az igazi kihívás azonban hátravan, míg fel nem tűnik a színen Annette, aki elhatározta, hogy megőrzi szüzességét, míg férjhez nem megy. Kathryn fogadást ajánl: ha Sebastiannek sikerül elcsábítania a jégkirálynőt, eltölt vele egy éjszakát. Ellenkező esetben viszont a fiú vadonatúj Jaguárja a tét. Kezdődik az utolsó játszma."
1999-es vagyis elég régi film és amolyan kultusz darab, én mégis csak most néztem meg. Eddig valahogy elsiklottam felette, de most bepótoltam ezt a nagy hibát.
Tökéletesen értem, miért szeretik olyan sokan. A történet jól van összerakva, a szereplők kidolgozottak és a csavar egy fénylő korona az egészre. Izgalmas film, pikáns téma, ám ellentétben sok későbbi alkotással, itt még tudták hol a határ. Nem kell mindent premierplánban megmutatni, úgy is érti a néző, hogy mi történt.
Szóval nekem nagyon tetszett és ha valaki még nem látta, sürgősen pótolja. 

Értékelés:
Ruróni Kensin - Pokol Kiotóban      ->   10
Kegyetlen játékok                             ->   10
A galaxis őrzői                                  ->   9
Angélique                                          ->   8
Kétéjszakás kaland                            ->   7
Az ismeretlen Drakula                      ->   6

Zárszónak még egy kis Kensin One Ok Rock aláfestéssel: