Ez fájni fog

Ez a könyv néhányszor szó szerint szembejött velem az utcán vagy a metrón. Elég figyelemfelkeltő címe és borítója van (és ezek ráadásul találóak is), így megragadta a fantáziámat. Csakhogy hatott a cím figyelmeztetése, és eddig csak kerülgettem.

Nos, nagyon kár lett volna kihagyni.

304 lapjával nem vastag könyv, és mivel többnyire rövid naplóbejegyzésekből áll, gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.) 

A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat."

Igen, ez a könyv egy exorvos naplóinak összegzése és tényleg fájdalmas olvasmány. A szerző viszont remekül alkalmazza a humort érzéstelenítésre, így a lapok a sokkoló valóság ellenére is könnyedén csúsznak.

A leírtak az Egyesült Királyságban történtek meg, ám mi, magyar olvasók, akik olyan illúziókban élünk, hogy nyugaton biztosan jobb az egészségügyi ellátás, megdöbbentően ismerősnek találjuk. A rendszer ugyanis ott is túlterhelt, a személyzet kevés, így fáradt, így morcos, míg a páciens rengeteg és ebbe a rengetegbe bizony jó néhány nehéz eset, vagy szimplán ostoba fajankó is beletartozik. Mindezt megfejeli a nem épp kielégítő eszköztár - a parkoló hiányától az elavult gépekig - a túlbonyolított bürokrácia, a politikai mellébeszélés és a felháborító bérezés. Ugye milyen ismerős? Ja, és mindez a "normális" működési időben és nem a mostani világjárványos felfokozott helyzetben értendő...

Adam Kay nem köntörfalaz. Leírja, miért lépett orvosi pályára (illetve mások miért léphetnek erre az útra), és milyen volt az egyetem után azon a bizonyos szamárlétrán egyensúlyozni. Mesél a mélységekről és magasságokról, a betegekről, kollégákról, családról és barátokról, mert ha valaki orvos, az munkaidőn kívül is az, akár túlórázik, akár otthon van. Ez a mese pedig a már említett naplórészletekből áll össze, ezért időrendben halad a kezdeti lelkesedéstől a mélypontokon át a reménykedésig, míg csúfos véget nem ér. Mármint a szerző orvosi pályafutása, bár a fülszövegben előre lelőtt végkifejlet nélkül is tudná az olvasó, hogy ez lesz a vége.

A könyvben kurtán leírt esetek, hol meglepőek, hol viccesek, hol tragikusak. Van itt minden, ami egy kórházban megeshet, a testnyílásból előkerülő furcsa tárgyaktól, a félreértéseken át, a komoly drámákig. Az olvasó időnként kuncog, mert a szerző szarkasztikus humora kifejezetten szórakoztató, egyik-másik eset pedig vígjátékba illő, időnként szörnyűlködik (No, nem a vértől, bár abból is akad bőven, hanem az egyéb hajmeresztő és undorító dolgoktól, amelyeket az emberek saját magukkal követnek el. Mert itt nem az a fúj, ha az orvos felvág valakit, hanem az, hogy miért kerülnek be egyesek a sürgősségire.) időnként pedig nagyon-nagyon elszomorodik. Egészségügyben dolgozni ugyanis nem csak kimerítő, hanem érzelmileg nagyon megterhelő is.

A felépítése egyébként dicséretes, nagyon szépen adagolja a humoros és a tragikus részeket, így az olvasó sosem tudja, a következő bekezdésben mire számíthat. Ez azért is jó, mert bár a kötet lezárása kifejezetten keserű, nem hagy maga után kizárólag nyomasztó érzéseket.

Ez a könyv egyszerre tisztelgés minden egészségügyben dolgozó ember előtt, és egy nagy leleplezés, hogy ők bizony emberek, mert igaza van a szerzőnek, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mikor ülünk a tömött váróban egy olyan problémával, amire csak ők adhatnak megoldást, mikor a több órányi ideges várakozás után végre sorra kerülünk, és a megoldás néhány odavakkantott szóban kimerül, bizony felháborodunk. A felháborodás pedig érthető és idegességből fakad, ám a másik fél viselkedése is az. Lehet, hogy te vagy a hatvanadik betege azon a napon, lehet, hogy nem volt ideje ebédelni, lehet, hogy már tíz órája dolgozik szünet nélkül, lehet, hogy épp egy válás közepén van, de az is lehet, hogy csak rossz napja van. Ez a könyv épp azért nagyszerű, mert bepillantást enged a színfalak mögé. Közli a nyílvánvalót, hogy egy orvos is ember, ő is lehet ideges, lehet fáradt, és hibázhat is. Csakhogy ha ő hibázik az valakinek rossz, nagyon rossz, és ez az a felelősség, ami igazán nagyobb megértést érdemelne.

Összességében ez egy remek könyv. Nagyon szépen körbejárja, milyen problémák vannak az egészségügyben és mindezt olyan humoros köntösben teszi, hogy kifejezetten jó élmény olvasni ezeket a cseppet sem jó problémákat. Nálam elérte a hatást, mert megfogadtam, hogy mielőtt legközelebb felhúznám magam a következő egészségügyben átélt konfliktuson, veszek néhány mély lélegzetet, és erre a könyvre gondolok. És ha ettől nem is lesz jobb a helyzet, legalább szarkasztikusabban fogom látni.

Bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akár tudja mi zajlik egy kórházban, akár nem. Kifejezetten szórakoztató és tanulságos olvasmány. Viszont csak nagykorú olvasók vegyék kézbe, mert a véres valóság helyenként megterhelő.

Idézet a könyvből:

"Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:
– Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
A nővér visszaordít:
– Akkor lesz szíves emelni?!"