A vízisten menyasszonya 8.

Talán ez a sorozat eddigi legszebb borítója, nekem legalábbis ez tetszik a legjobban.

Vastagságra és kivitelezésre a már megszokott formáját hozza.

Fülszöveg, ami végre mond is valamit:

"Árulók, bosszúra szomjas elhagyott szerelmesek és féltékeny istenségek mesterkedései szövik át A vízisten menyasszonya nyolcadik kötetének szomorúsággal és intrikákkal teli történetét. Miután Szoát elrabolják a varázslatos Szugukból, Habeknek, az elátkozott, szerelmi csalódásoktól gyötört vízistennek tisztáznia kell magában halott asszonya, Nakbin iránti érzéseit, és új, emberi asszonya, Szoa iránt érzett erős vágyódását. Az istenek birodalmának császára alakváltók és varázslatok segítségével elhitette Habekkel, hogy Nakbin még él, és csakis ő tarthat igényt a szerelmére. Vajon Habek képes lesz átlátni a császár kegyetlen cselszövésén, mielőtt örökre elveszíti Szoát?"

Nem csak a borító sikerült különösen szépre, hanem néhány belső képkocka is. Több olyan szépséges képet találtam, aminek láttán  viszketni kezdtek ujjaim egy ceruza iránt. A két dupla oldalas, romantikus portré pedig csak a ráadás. A rajzolásra tehát továbbra sem eshet panasz.

Szerencsére a történet menete követi az előző részben lefektetett irányokat és végre a jelenben is halad tovább.

Kicsit kezd sok lenni az intrika és állandó jellegű figyelmeztetésként villog a lapok felett, hogy "Ne higgy a szemednek!". Az istenek világában ugyanis minden csupán a látszat. Ez egyrészt jó, mert így a lagymatag szerelmi huzavona igazi izgalmat kap, másrészt viszont fárasztó, mert túl sok. 

Az előző részben végre fény derült a császár ármánykodó kilétére, erre ebben a részben kiderül, hogy nem csak ő játszik hamis lapokkal és nem csak ő váltogatja tetszőlegesen a kinézetét. Az egész történet kezd egy maffia pókerre hasonlítani, én viszont nem rajongok a kártyajátékokért.

A karakterek azonban - már ha tényleg ők azok és nem valaki más, aki épp a bőrükbe bújt - kezdenek belejönni a játékba és végre fejlődést mutatnak.

Szoa felnőtt. Végre tesz is valamit, még akkor is, ha ez nem túlságosan okos dolog, és végre új érzelmeket mutat. Igazán frissítő volt Habek iránti jogos haragjáról olvasni a sok visszafojtott nyafogás után. Ez az Szoa, csak így tovább!

Habek iránti általános női rajongást még mindig túlzásnak érzem. Csinos fiú, de a személyisége hagy maga után némi kivetnivalót. Igaz, ebben a kötetben kicsit villantott istenséghez méltó magatartásából. Ő a víz istene, még jó hogy benne van az intrikákban. A kötet befejezése pedig miatta igazán kínzó függővég, mert elejti a lehetőség annak, hogy Habek végre a sarkára álljon.

Nakbin még mindig tartogat néhány titkot és Huje pártfoglalása sem teljesen egyértelmű. Ráadásnak pedig megint elhintette a szerző Habek elátkozott mivoltát, ami még mindig nincs megmagyarázni.

Mondjuk, ebben a sorozatban soha semmi sincs igazán megmagyarázva. Mindig csak halmozódnak a kérdőjelek és sűrűsödik a köd az olvasók előtt, amit azért nem kellene a végtelenségig húzni.

A legjobban mégsem a felmerülő és sokasodó kérdések válaszának hiányát sérelmezem, hanem azt, hogy Jun Mi-Kjong sosem árul el semmit a motivációról. Az istenek áskálódnak. Oké, unatkozó halhatatlanok között megesik az ilyesmi. No, de hogy mindenki Habekkel akarjon ipi-apacst játszani, az már cseppet gyanús. Mégis miért pont a vízisten ellen szövögetik a hálót? Mit nyernek vele? Remélem, valamikor azért erről is olvashatok...

Összességében jó rész volt. Nem lettem sokkal okosabb, de a cselekmény tovább gördült, amiért kifejezetten hálás vagyok.

Ajánlom mindazoknak, akik olvassák és szeretik ezt a sorozatot, mert az előző kötet nyomán továbbra is felfelé lendül a történet íve. Amúgy meg a csodálatos képekért is érdemes végiglapozni.