Lélekveszélyben

Nem tudom, mikor volt ennyire nehéz dolgom könyves vélemény írásában. Általában mindig hamar leszűröm, hogy az adott kötet tetszik-e, vagy sem. Ez után pedig már könnyű felépíteni egy véleményt, lépésről lépésre számba venni az érveket és ellenérveket. Most viszont nem arról van szó, hogy tetszett-e, hanem hogy mit gondolok róla, ezt pedig nem olyan könnyű megfogalmazni. Azért teszek egy próbát.

Ezt a könyvet Moly-szülinapon szereztem. Nagyon boldog voltam vele, mivel a borító szerintem csodálatos a maga egyszerű, mégis kifejező módján, és a fülszöveg alapján komoly hangvételű, tanulságos kötetnek ígérkezett. 

Szerintem, a könyvek okkal találnak ránk, mindig az, amire épp szükségünk van, csak hallgatnunk kell a megérzéseinkre. Épp ezért szoktam belső sugallat alapján választani olvasnivalót.

Mikor belekezdtem ebbe, úgy éreztem, szükségem van egy gondolatébresztő, kicsit lelki táplálékra. Sajnos, nem azt kaptam, amire vártam.

Viszonylag rövid kötet, csupán 256 oldal és több aprócska történetet mesél el, nekem mégis szinte egy hónapomba telt mire elolvastam. Nehezen csúszott. 

Fülszöveg:

Azt hisszük, a halál után megváltozik minden. Amit ott nem oldottál meg, az itt is gondot okoz. Gyáva vagy ott, gyáva leszel itt is. Csak a helyszín más. ez nem sokban különbözik attól. Ott is sétáltam az emberek között, mindegyiken különböző ruha, s mindenki motyorogta a saját élete kérdését: – Miért hagytál el Malvin?… – Nem kéne olyan nagyon sürgetni a halált. Szépen élni, szépen meghalni ugyanaz. Szépen meghalni nem lehet szép élet nélkül. Aki szépen élt, megélte vágyait, tette a dolgát, az szépen hal meg. Aki nem, az viseli a saját béklyóját. A sajátját. Tied a béklyó, magadnak csináltad. Nem a társadalom, nem a feleség adta rád. Tied. És ezt innen jobban látni.” 

A fenti szöveg részlet a könyvben szereplő beszélgetések egyikéből.
Olyan emberi lelkek szólalnak meg a könyv lapjain, akiknek a „haló csatornán” való átjutás – fizikai testük elhagyása után – nem sikerült.
Együtt keressük elakadásuk okait, s a továbbindulás lehetőségeit.
Miközben én segítem őket figyelmemmel, kérdéseimmel, ők segítenek engem azzal, amit elmondanak.
Ezen találkozások szövegét teszem most közzé, hogy mások számára is hozzáférhető legyen az a tapasztalat, tudás, amit búcsúzóul ők itt hagytak nekünk.

Ha be kellene sorolnom, ezoterikus könyvnek mondanám. Találkoztam már korábban hasonlóval (Egy jósnő naplója), éreztem is némi párhuzamot köztük. Ez pedig lényegesen más műfaj, mint amit általában olvasni szoktam, így más megközelítést is igényel. Véleményt alkotni épp ezért a szokásosnál jóval szubjektívebben tudok csak, muszáj belevinnem saját gondolatvilágomat, hogy kifejthessem, mit váltottak ki belőlem ezek a sorok. Azért igyekszem visszafogottan, nem mások világnézetébe beletaposva tenni mindezt. (Előre is bocsánat, ha valakit mégis megbántanék, nem állt szándékomban és természetesen nem kell velem egyetérteni.)

Először is az írónő, Biri Magdolna, azzal kezdi az előszóban, hogy ezek a beszélgetések megtörtént, valós események kivonatai. Az olvasó itt vagy csillogó szemmel továbblapoz és életszagúan kezeli a folytatást, vagy vállat von és megnézi, mi sül ki a dologból. Én tipikus bölcsész vagyok, kételkedem szinte mindenben, így most is a szkeptikus irányt erősítettem. Nehéz engem meggyőzni, ez van.

Nem volt könnyű ráhangolódni a könyvre. Gyakran húztam fel a szemöldökömet és tettem fel kérdéseket magamban, hogy egy-egy dolog, jelenet, hogyan is van. Aztán rájöttem, így nem lehet ezoterikus könyvet olvasni, vagy félreteszem racionális énemet és előásom a bennem szunyókáló gyerekkori énemet, vagy félbehagyom a könyvet. Inkább az előbbi megoldást választottam.

Szóval feltettem magamnak a kérdést: "Hiszel a lélekben?"  Mivel a válaszom egy határozott igen lett, továbbvittem a gondolatot: "Ha hiszel benne, akkor azt is elhiheted, hogy eltévedhet. Ha pedig eltévedt, lehetnek olyanok, akik képesek segíteni rajta. Ez jó dolog, nem?" Ismét csak igennel feleltem magamnak és ebben a szellemben olvastam tovább az eseteket.

Tehát nem zárkóztam el a lehetőség elől, hogy mindaz, amit olvasok, megtörténhetett itt, Magyarországon egy  hétköznapi szobában. Ez pedig segített kicsit a folytatásban.

Mindegyik rövid történet egy-egy életutat mesél el főbb mozzanatokat kiemelve és mindig egy probléma köré építkezve. Akad itt minden a magánytól, a keserűségen át a félelemig. Hosszú lenne felsorolni, melyik lélek épp mivel küzdött, így nem is vállalkoznék rá, aki kíváncsi úgyis elolvassa. Inkább visszatérek saját gondolataimhoz.

Miután megpróbáltam tényleg valóságként kezelni a történeteket, igyekeztem megtalálni bennük az üzenetet, a mondanivalót, azt, amiért végül is olvastam ezt a könyvet. Kétségkívül akad benne szép üzenet, egy-egy jól megfogalmazott mondat, én mégis kevésnek találtam. Kevés volt a sok negatívum mellett. 

Bevallom, megrémültem kicsit, mikor már valóságként kezelt szörnyűbbnél szörnyűbb sorscsapásokat olvastam. Egyszerűen beburkolt a sötétségével, ami nagyon nem tetszett. Racionális énem azonnal fel is hördült és átvette az irányítást, kiestem a könyv valóságából.

Nekem egyszerűen túl nyomasztó, túl szomorú és én ebben nem vagyok hajlandó hinni. Félreértés ne essék, nem a lélek létébe vetett hitem, vagy annak elakadásának képzete vált füsté, egyszerűen csak a könyvben leírt túlvilág nem tetszett. Itt lehetne mondani  hogy tetszik, nem tetszik, ez olyan dolog amibe az embernek nincs beleszólása. Erre a válaszom: Már hogyne lenne! Az én lelkem, az én hitem, az én túlvilágom.

Mindenkinek van valamilyen elképzelése a halál utáni következő lépésről. Van, aki egy vallás elméletét teszi magáévá, van aki elintézi azzal, hogy nincs ott semmi és van, aki a saját fantáziájára bízza a dolgot. 

Engem nem foglalkoztat a kérdés különösebben, majd megtudom, ha odaérek, addig kár ezen agyalni, időpocsékolás. A jelen számomra sokkal fontosabb. Annyit azonban elmondhatok, hogy nem hiszek sem a pokolban, sem a mennyországban, sőt még fénylő alagutakban meg meleg, boldog melaszban sem. Én abban hiszek, hogy mindenki oda kerül, ahová szeretne, ha valaki katolikus, Szent Péter várja egy hatalmas kulccsal a kezében, ha valaki muzulmán Allah kertjében találja magát, ha valaki a lélekvándorlásban hisz, egyszerűen vált még egy jegyet az életbe és így tovább. A hit ugyanis olyan, mint a lélek, nem kötődik anyagias szabályokhoz. Minden ember szíve joga abban hinni, amiben szeretne és a hit, bár nem épp kézzel fogható, a maga módján nagyon is erős, akár megformázhatja a világegyetemet is.

No, de ennyit a túlvilágképemről és vissza a könyvhöz, vagyis, hogy hol foglal ő állást ebben a kozmikus kérdésben.

Ezoterikus, de nem vallásos. Bár a szereplők között szinte minden vallás felvonultatja magát, nem ad egyértelmű kijelentést, melyik istenségnél is lehet kopogtatni. Sőt, az írónő hitvilága is rejtve marad, csak annyit árul el, hogy nem katolikus és hogy nem hisz a pokolban. Tehát nincs dogmatikus állásfoglalás, ami határozottan tetszetős. Van helyette egy zónának nevezett közeg, ahol lelkek kóborolnak tucatjával és segítők (fénylő gömb vagy angyalka, egyre meg, nevezze ki minek akarja) veszik őket körül. Ebből az ezoterikus léleklevesből merít egy-egy kanállal az író, illetve médium társa.

És most visszakanyarodtam az esetekhez, amik elég lehangolóak voltak. Gyakorlatilag a könyv azt állatja, hogy az emberek többsége egyszerűen nem képes meghalni, hanem kering össze-vissza ebben a zónában, rágódik a sorsán és csak úgy van. Egyik-másik eset valóban tragikus, így még érthető is lenne az elakadás, de hogy szinte mindenki elakadjon, ez nekem sok volt. Nem volt jó az élete: elakad, valami hiányzott a létéből: eltéved, jó volt az élete: bünteti magát és önként toporog egy helyben, ez pedig baromira frusztráló volt. 

Egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a halál egy ilyen végtelen kálvária lenne, nem és kész, én ebből nem kérek, köszönöm. Az pedig, hogy ezeket a kóválygókat némi pszichoterapeutás beszélgetéssel meg lehet szabadítani betoncsizmájuktól és tovább lökdösni a következő szintre (Mellesleg ki tudja hány szint van?) pláne furcsa. Mármint, még ha azt mondom, hogy oké, lehet, akkor is ott van a tény, hogy percenként halnak meg emberek a világban, akik ezek szerint elakadnak és csak mondjuk országonként egy-egy kis csoport foglalkozik velük. Az ügyintézéses sorok semmik ekkora tömeghez képest...

Persze nem az lenne a könyv célja, hogy túlvilági kalauzt adjon, mégis fontos része. A valódi cél azonban a tanulás, hogy az olvasó leszűrje, mitől lehet jobb az élete, mire figyeljen és ezáltal hogyan haljon meg szépen, elakadás nélkül.

Nos, ezt a feladatot szerintem nem igazán teljesítette. Tényleg vannak benne okos gondolatok, de az egész annyira zavaros és bonyolult, hogy nem lehet kiigazodni rajta. Nekem túlságosan negatív volt, mivel a meggyötört lelkek történetét nem oldja fel valami biztatóval. Az élet harc, igen, ugyanakkor szép is és megismételhetetlen, ez pedig sajnos sok helyen kimaradt. Helyette van benne bőven bírálat, elsősorban a modern társadalom felé. No, nem mintha nem lenne alapja, mégis erőltetettnek éreztem az egyszerű törzsi közösségek csillagászati magaslatokba emelését. 

Szóval engem nem győzött meg, nem adott útravalót, amit nagyon sajnálok. Persze, lehet, hogy bennem van a hiba, én vagyok túlságosan korlátolt, esetleg naiv, illetve racionális. Mégis úgy érezem, örülök, hogy ilyen vagyok akár igazam lesz végül, akár nem, mivel még látom az élet és a világ szépségét, ami épp elég örömet ad a boldogságra.

Összességében tehát ez egy lélekboncolgató könyvecske, amit bár nem bántam meg, hogy elolvastam, akkor sem veszítettem volna sokat, ha kimarad. Ezoterikus beállítottságú, töprengeni szerető lelkeknek ajánlanám. 

A nagyobb egységeket elválasztó versek voltak számomra a könyv legjobb részei, az egyik különösen megtetszett:

"miért ítélt el a nagy életorzó? a borzas füveken hajnalig vágtázó?
miért dobott létre, ha tudta, hogy meghalok?
– fodrozó vérem nyaldossák farkasok."